San Diegóról majdnem mindenkinek a kaliforniai város, az Egyesült Államok nyolcadik legnagyobb települése jut eszébe. Az irodalombarátok talán Márai Sándorra asszociálnak, aki a városban halt meg. Persze a latin világban Spanyolországtól Chiléig is számtalan San Diego van (város, falu, tér, utca, szobor), de egyik sem nevezhető zarándokhelynek. Nem úgy, mint az argentinok San Diegója – pedig az még csak nem is földrajzi név. Argentína San Diegója hús-vér ember: természetesen Maradonát „szentesítették” így, minden idők egyik legnagyobb futballistáját. És hogy egy ember is lehet zarándoklat célja, tökéletesen bizonyítja az El Camino de San Diego argentin-spanyol játékfilm, amely a magyar keresztségben az eredeti cím varázsát megölő, mellesleg sablonos, Az isteni Diego címet kapta.
Tudjuk, hogy Maradona imádata Argentínában és Nápolyban nemcsak már-már, hanem ténylegesen is vallási jelleget ölt, van már hivatalosan bejelentett Maradona vallás, Nápolyban pedig felszentelt maradonás oltár, és talán sokan látták már azt a ’80-as évekből származó filmfelvételt is, amelyen egy nápolyi templomban egy idős asszony egyik kezében Szűz Mária, a másikban Maradona arcképével imádkozik.
A világbajnok futballsztár iránti hisztérikus rajongás aztán valóságos népvándorlást hívott életre 2004 áprilisában, amikor Diegót súlyos szívroham és légzési problémák miatt a Buenos Aires-i svájci-argentin klinikára vitték, ahol hetekig élet és halál között lebegett. Az őrületnek persze különböző fokozatai vannak, de a rajongók között is a legbetegebb „Tati” Benítez (Ignacio Benítez), a film fiktív főhőse, az őserdő mélyén eldugott falucskában élő fiatal favágó, akinek életét lényegében Maradona imádata tölti ki. Mindent tud kedvencéről: utánozza cseleit, góljait, nincs titok számára Maradona magánéletéből sem, tudja, ki volt a násznagy a lagziján, hány kilóval született a kislánya, fel tudja sorolni az összes gólját, és a hátára tetováltatta Maradona mezszámát, a 10-est, a vállára pedig az arcképét. Elsőszülött lányát is Diegónak akarja elnevezni, de nem engedik neki a zord hivatalnokok.
Egyszer azonban Tatit elbocsátják a munkahelyéről, és beáll egy öreg fafaragóhoz inasnak, akinek gyökereket gyűjt az őserdőből. Egy napon talál egy emberformájú gyökeret az erdő mélyén, és mit ad Isten, Maradonát véli felfedezni az öreg facsonkban. Nem lehet többé maradása, ez nyilvánvaló égi jel: feleségét, három pici gyermekét hátrahagyva elindul Isten háta mögötti falujából egyenesen a többszáz kilométerre fekvő Buenos Aires felé, vállán Maradona „faszobrával”, amit ajándékba akar adni a beteg Diegónak. Gyalogol, stoppol, cipeli vállán a szobrot, mint Krisztus a keresztet. Ahogy egy road movie-ban szokás, útja során mindenféle alakkal találkozik, jókkal, rosszakkal egyaránt, de Maradonával a vállán bántódása nem eshet Argentínában. Minden út megnyílik előtte, előzékenyek lesznek a biztonsági emberek, engedékennyé válnak a közutat lezáró sztrájkolók, és a szobor láttán még az „ősellenség”, egy öreg brazil kamionsofőr szíve is ellágyul.
Hogy minden poént ne lőjünk le, az maradjon titok, hogy a futballistenhez eljut-e az ajándék, és az is, hogy a szobor valóban hasonlított-e Diegóra. Ez úgyis olyan, hogy aki akarja, belelátja Diegót, aki nem, az nem. Én például akarom.
Bodnár Zalán
Az isteni Diego (El Camino de San Diego)
Rendező és forgatókönyv: Carlos Sorín
Argentin-spanyol játékfilm, 94 perc, 2006
Osztályzat: ••••
A LEGJOBB SZÖVEGEK
Tati: A neve legyen Diega.
Hivatalnok: Nincs ilyen név. A Diego nem olyan, mint amikor a Juanból Juanát csinálunk, vagy a Luisból Luisát. Diega nem létezik.
T: De hát annyi furcsa név létezik! Én így akarom hívni a lányomat.
H: Nem fogadhatjuk el.
T: Jó, akkor legyen Diego…”
„Nincs Maradonának semmi baja. Hidd el, hogy csak kamuból vitték be a kórházba, hogy mindenki vele foglalkozzon, én mondom, kutya baja. Különben is, Maradona halhatatlan, mindannyiunkat túl fog élni.”
– Azt mondják, már Kubában van. Biztosan elrabolták.
– Ki rabolta volna el innen, ahol hemzsegnek az újságírók?
– Fidel Castro! Ő senkitől sem fél.
Carlos Sorín (Buenos Aires, 1944–)
Filmrendező, forgatókönyvíró, producer. Az egyik legnevesebb kortárs argentin rendező. 2011-ig hat nagyjátékfilmet és egy dokumentumfilmet készített. Első alkotásával, az 1986-os La Película del rey-jel megnyerte a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánt Velencében, a 2002-es Apró sztorikkal pedig a Kritikusok díját.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. szeptemberi számában.)
