Egy formabontó alkotás: Zidane testközelben

Szöveg Bodnár Zalán

 

A játékosként és edzőként egyaránt kiemelkedően sikeres Zinédine Zidane nemcsak a trófeákat vonzza mágnesként, de nyilvánvaló, hogy a kamera is imádja őt. Az algériai származású franciáról számtalan film készült már. A 2006-os Zizou, az ász hagyományos dokumentumfilm, amely a pályafutását befejező ikon életútját foglalja össze korrektül, játékostársak megszólalásaival fűszerezve.

A 2007-ben bemutatott Zidane, un destin d’expection című alkotás szemlélete már izgalmasabb és emberközelibb: nem meccsjeleneteket, ilyen-olyan felvételeket vág össze, hanem Zidane úgymond vendégül látja a stábot, amely közelről követheti felkészülését a 2006-os világbajnoki döntőre.

A Canal+ csatorna 2016-os dramatizált dokumentumfilmje, a Zinédine Zidane: Nouvelle Vie már azt mutatja meg, hogy készült új küldetésére, az edzői pályára az azóta már trénerként is háromszoros Bajnokok Ligája-győztes szakember.

Ám egyik sem olyan izgalmas és formabontó, mint a Zidane: Egy XXI. századi portré címet viselő kísérleti alkotás, amely azon az ötleten alapul, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott meccsen, a 2005. április 23-án játszott Real Madrid–Villarreal spanyol bajnoki mérkőzésen tizenhét, erre a célra telepített kamera kizárólag Zidane mozgását követi a pályán az egész mérkőzésen, és bár vannak benne képvágások, azok során megtartották az események valós időtartamát.

Az ötlet ugyan nem teljesen eredeti, mert egy német filmes, Hellmuth Costard 1970-es Futball, mint még soha című filmjében nyolc 16 milliméteres kamerával George Bestet, a Manchester United játékosát követte ugyanígy valós időben egy Coventry City elleni meccsen, ám a technika fejlődése és a játékostól kölcsönzött idézetek megfelelő elhelyezése révén, valamint a Mogwai érzékletes zenei aláfestése révén a Zidane-film skót szerzőpárosa, Douglas Gordon és Philippe Parreno sokkal jobban tudta érzékeltetni azt a feszültséggel teli, magányos, már-már meditatív küzdelmet, amelyet egy tizenegy tagú csapat játékosaként még egy globális futballcsillag is egymaga vív a kilencven percen át.

A film egyszerre heroizálja és deheroizálja is hősét. Ami kívülről a lelátóról, vagy a képernyőn nagytotálban nézve szinte kifinomult művészetnek tűnik, az „testközelből” sokkal inkább egy elkeseredett, verejtékkel teli harc. A legérdekesebbek a hangok: miközben a stadionban nyolcvanezer ember zajong, a főhős körül szinte csend honol, és miközben ki kell zárnia a környezetet, felerősödnek azok a hangok, amelyeket észre sem vennénk. A nyögések, a lihegések, tárgyak súrlódása, a köpések sercenése.

A főhős szinte jelentéktelennek tűnik fel ebben a némán üvöltő zűrzavarban. Botorkál erre-arra, mutogat, piszmog, törölgeti a homlokát, csóválja a fejét, igazgatja a szerelését. Tevékenysége hétköznapi, négy-öt percenként labdába ér egykét másodperc erejéig, majd küzd, szenved tovább, robotol. Nem látjuk a csapatmozgásokat, a passzokat és a labda útját, a kívülről fontosnak tartott eseményeket, csak a test metakommunikációját, az arc – és a lélek – néma rezdüléseit. És örömöt nem látunk azon az arcon, Zidane mintha módosult tudatállapotban lenne, amelyből a lefújás után is vélhetően csak hosszú percek után tud kiszakadni.

A lefújást azonban a hős már nem a pályán éri meg: beszáll egy tömegverekedésbe, szeme gyilkosan villan, Beckham és Raúl alig tudja lefogni. Pirosat kap, de a Bernabéu Stadion nézőinek vastapsával kísérve vonul le a pályáról. Majdnem úgy, mint jó egy évvel később a berlini világbajnoki döntőben.

Meghalt a hérosz – éljen az ember!

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júliusi lapszámában.)