Szöveg Csepelyi Adrienn
A kapus félelme a tizenegyesnél már eredeti formájában is forgatókönyvszerű írás, Wenders azonban még az amúgy is minimál történetet is továbbredukálta. A filmben Bloch egy irtózatos potya gól után balhét rendez a focipályán, amiért természetesen pirosat kap, no, meg tömény megvetést a játékostársaktól és szurkolóktól egyaránt. Nincs tehát visszavonulás és gyári munka, Bloch (akit a Menekülés a győzelembe című filmben is játszó Arthur Brauss alakít hátborzongató természetességgel) aktív futballista, Wenders pedig konkrét párhuzamot bont ki a pályán történtek és a gyilkosság(ba torkolló következmények) között.
Wenders nevéhez eposzi jelzőként tapad a dokumentarista jelleg, ebben a művében pedig mindent a főhősre hegyez ki, őt követi, vizslatja – mindezt azonban ítélkezés nélkül teszi. A rendező saját szavaival élve: „Minél több nézőpontod van, annál kevesebbet látsz”. Ehhez hűen egyetlen dologra szorítkozik: a kapus történetére. A lepusztult, nyomasztó szcenika ennek áll a szolgálatában: semmi sem vonhatja el a figyelmünket az emberi tényezőről. (A ’70-es évek összes dögös csehszlovák és osztrák nőjét összeszedték a produkcióba, hogy esztétikailag élvezhető legyen.)
Hálóőrünk skizoid (ne aggódjanak, nem kezdek el profilozni, ez itt nem a Gyilkos elmék). Egyik pillanatban rideg és precíz: Bloch a gyilkosság után alszik egyet, majd rémisztő nyugalommal tünteti el az ujjlenyomatait a lakásból; a másikban pedig elemi erővel tör fel belőle az agresszió és a szenvedély: verekedéseket provokál, gátlástalanul hazudik és csábít. A legijesztőbb azonban mégis csak a hallgatása.
A felfokozott idegállapot magába szippantja a nézőt (a nem Wenders-hívőket meg persze halálra idegesíti), aki néhány jelenet után már egy cigaretta meggyújtásába is a gyilkos tudatalattijának megnyilvánulását látja bele. A szélsőségek között hányódó futballkapus úgy tűnik fel Wenders kamerája előtt, akár egy preparált áldozat a boncasztalon: egyetlen mozdulata, rezdülése vagy érzése sem marad rejtve a néző előtt – vagy legalábbis azt hisszük, mindent látunk, ezáltal mindent értünk. Csakhogy ahhoz túl sok Helyszínelőket néztünk már végig életünkben, hogy nyugodt szívvel ki tudjuk jelenteni, a dolgoknak valóban okuk és értelmük van. Néha ugyanis egy cigaretta meggyújtása vagy egy gól beengedése csupán önmagát jelenti. Azt persze sohasem tudjuk meg, itt ez volt-e a helyzet.
A kapus félelme a tizenegyesnél
Forgatókönyv: Peter Handke
Rendezte: Wim Wenders
Szereplők: Arthur Brauss (Josef Bloch), Kai Fischer (Hertha Gabler), Erika Pluhar (Gloria)
•••••
Ernst Wilhelm „Wim” Wenders
Született: 1945. augusztus 14., Düsseldorf
Filmrendező, producer, író, fotográfus, a német újhullám második generációjának tagja. Leghíresebb filmjei: A kapus félelme a tizenegyesnél (1972), Paris, Texas (1984), Berlin felett az ég (1987, ennek remake-je az 1998-as Angyalok városa, a forgatókönyvírásban vett részt), Buena Vista Social Club (1999). Számos videoklipet rendezett, többek között a U2-nak, az Eelsnek, a Talking Headsnek. Jelölték Oscarra, kapott Arany Oroszlánt, Arany Pálmát és Ezüst Medvét, Cannes-ban pedig elnyerte a legjobb rendező díját. Az Európai Filmakadémia elnöke.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. márciusi lapszámában.)
