Szöveg Veszprémi Linda Grafika P. Szathmáry István
Napsütéses októberi kora délután. Ám a kellemes idő ellenére a nyomasztó lustaság érzete üli meg a tájat a Megyeri úton. 1980 októbere van, mintha ez a nap szimbolizálná, hogy beköszöntött a Kádár-korszak utolsó évtizede. Az alkotókedv és alkotóenergia fékezetten habzik már, a gazdasági élet peresztrojkáért kiált, a moziba is csak depizni járnak már az emberek. A Megyeri úton edzést tart az Újpesti Dózsa, alig százhúsz néző lézeng a lelátón (no persze, ide nekünk azt a százhúszat manapság egy edzésre!), közöttük egy újságíró inkognitóban. Senki nem ismeri fel, ő pedig nem mutatkozik be. Jakab Józsefnek hívják, a Népsport nem futballal foglalkozó munkatársa, de arra az edzésre a Magyar Ifjúság küldte ki. Néhány nap múlva pedig megjelenik cikke, amelyben aztán mindenki kap hideget-meleget: a játékosok alig mozognak valamicskét, van, aki a kocsiját mossa az edzésen, a vezetőedző épphogy csak kidugja az orrát az öltözőből, a játékosokból árad az unalom és a fásultság. Megtudjuk, hogy a játékosok közül Miklós Árpád és Bodnár István késve érkezett. Hogy Fekete László fitymálóan jegyzi meg az ifisták edzését nézve, hogy „futnak, mint az állatok”. Hogy az edzőpálya bejárata le van lakatolva, egy résen kell bebújni, de a túlsúlyos Törőcsik András alig fér át a lyukon. Hogy Kollár József kapus rúg tizenegyeseket Kiss Sándor középpályásnak, és nem fordítva. Hogy a segédedző cipeli a kiskapukat, mert Várhidi Pál vezetőedző a játékosok közül senkit nem tudna erre rávenni. Hogy 23 perc telik el úgy az edzésből, hogy még senki nem mozog, csak a kellékeket teszik ki. Hogy komolytalan az egész hozzáállás. A „Lötyögés a semmibe” című cikk pillanatok alatt a sportélet leghíresebb írása lesz. Senki sem érti, mi van. Sem azt, hogyan lehetséges, hogy így zajlik egy élcsapat edzése, sem azt, miként lehet, hogy ezt valaki megírta.
Törőcsik András, Fekete László, Dunai III Ede, Kardos József, Nagy László, Tóth András – a teljesség igénye nélkül, csak néhány név abból az újpesti csapatból. Noha ez már nem a néhány évvel korábbi, Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai, Zámbó csatárötös fémjelezte csapat, de ma is áhítattal ejtjük ki ezeket a neveket, akik 1980 őszén reprezentatív alakjai annak az Újpesti Dózsának, amely egyeduralkodója volt a magyar bajnokságnak végig az 1970-es években. Annak az Újpesti Dózsának, amely 1970 és 1979 között csupán kétszer, 1976-ban és 1977-ben nem nyerte meg a bajnokságot, és amely 1974-ben BEK-elődöntőt vívott a nagy Bayern Münchennel. Elképesztő sikersorozat, ámulatba ejtő labdarúgók, és az egésznek a feje a mindenki által tisztelt vezetőedző, a legendás Várhidi Pál, aki 1974-től irányította az együttest. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az az Újpesti Dózsa a világ egyik legjobb csapata volt. Mégis, miután a Népsportban rendszeresen istenítették őket, a Magyar Ifjúságban olyan könnyedén lekapták róluk a keresztvizet, mint Guzmicsról Bukarest után.
Mi volt ez a cikk? Futballellenes állami propaganda? Megrendelt politikai cikk? Egyéni újságírói partizánakció? Szervezett edzőbuktatás? Beszélik ezt is, azt is. A kétoldalas cikk szerzői közbevetése szerint a Magyar Ifjúság szerkesztője (nincs odaírva, de tudjuk: Bocsák Miklósról van szó) sem akarta „elhinni”, hogy „a magyar futball egyik reprezentáns csapata rendszeresen ilyen edzéseket tartson”, ezért visszaküldte az újságírót, hogy a hétfői, október 6-ai után tekintse meg a többi edzést is, kövesse végig egész héten a lila-fehérek felkészülését a hétvégi, Ferencváros elleni bajnokira. Az összkép azonban nem lett jobb, sőt! Kedden elmaradt az edzés (egyetlen játékos jelent meg, Rothermel Ádám, ő is csak a Zsiguliját szerelte az edzőpályán), mert a fiúk „rápihentek” a szerdai edzőmeccsre, szerdán hírverő bulimeccs volt, csütörtökön és pénteken pedig ugyanaz a lélektelen, lomha lötyögés, mint hétfőn. Annyi a különbség, hogy pénteken leleplezi magát az újságíró, és rákérdez Várhidi mesternél: „Véleménye szerint a Dózsa edzései jellemzőek az egész magyar élmezőny foglalkozásaira? […] A Dózsa edzései megfelelnek a követelményeknek? Láttam a pénteki edzést, és…” A vezetőedző válasza: „Rossz napot fogott ki. Huszonnégy órával bajnoki mérkőzés előtt nem lehet terhelni a játékosokat. A játékon, a taktikai elemek gyakorlásán van ilyenkor a hangsúly.” Az újabb kérdésre, amely szerint melyik az a nap, amelyen kemény munka folyik, Várhidi így felelt: „Általában a hét eleje, hétfő és kedd.” A cikk még meg sem jelent a hetilapban, már érkezett is egy telefonhívás a belügyminisztériumból, elvégre a Dózsa a rendőrség csapata volt. Arról érdeklődtek a szerkesztőségnél, hogy miért éppen az újpestiekre esett a választás az edzésriporthoz, amikor minden magyar csapatnál pontosan így zajlanak a dolgok. A szerző igazat ad, valóban mehetett volna bármely más csapathoz, ugyanezt tapasztalta volna mindenhol, ismeri el.
Az 1980. október 24-én megjelent cikk ritkán látható nagy port kavart. Azonnal a közbeszéd részévé vált, Jakab József – aki később a Népszabadság sportrovatvezetőjeként dolgozott hosszú éveken át – híres és egyesek szemében hírhedt újságíró lett, a televízióban és más újságokban is téma lett a Lötyögés a semmibe. A Magyar Ifjúság levelező rovatában hat-nyolc héten át volt téma a cikk, egyre-másra érkeztek a szurkolói megdöbbenést és az értetlenséget tanúsító hozzászólások, sőt volt olyan Újpest-futballista, Bodnár István, aki szócsövet formált magának a riport keltette médiafelhajtásból, és a cikk jóval később megjelent folytatásában, a Lötyögés belülről című újabb Magyar Ifjúság-cikkben keserűen panaszolta el aktuális és korábbi, öltözőn belüli sérelmeit, háttérbe szorításának, mellőzésének okait – ezzel azonban csak társai megvetését és a „Bőbeszéd” gúnynevet kiharcolva magának.
Jakab József cikke olyannyira gyökeret vert a futballról való közgondolkodásban, hogy amikor ezen cikkem megírása előtt beszélgettem az ügy koronatanúival, mindannyian úgy emlékeztek, hogy a Lötyögés a semmibe hatására határozott a Kutas István vezette MLSZ egy követelményrendszer felállításáról, amelynek célja minden profi labdarúgó rendszeres fizikai és állóképességi felmérése volt. Holott – és erről 33 év távlatából még maga a szerző is megfeledkezett – a Lötyögés a semmibe épp így kezdődik: „Részlet az MLSZ 1980. októberi közleményéből: »…Az elnökség megállapította, hogy a sportegyesületi oktató-nevelő munka gyengeségei, az egyesületek és az edzők által támasztott alacsony követelményszint […] miatt a klubcsapatok elmaradnak a nemzetközi színvonaltól, és ez jelentősen nehezíti a vb-selejtezőkre készülő ütőképes válogatott kialakítását is.« De hogyan is készül egy élvonalbeli magyar labdarúgócsapat? Mi történik a hétköznapokon, milyen edzés elegendő hazai szinten, akár egy-egy sikerhez is?”
A cikk tehát nem azért készült, hogy forradalmat csináljon, hanem csupán igyekezett utána járni egy, már az MLSZ által sem titkolt problémának. Ám továbbra is érdekfeszítő kérdés, hogy miért éppen a Magyar Ifjúságban, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Lapjában jelent meg, ki adott jogosítványt arra, hogy a belügyminisztérium csapatát ilyen színben tüntessék fel? A Magyar Ifjúság tényleg afféle társadalmi szelepként működhetett akkoriban, mint például Hofi Géza a televízióban és a rádióban, vagy inkább politikai összeesküvésről van szó? Ami tény: a cikk után néhány héttel az Újpesti Dózsa menesztette Várhidi Pál vezetőedzőt, a két pályaedzőt és Köves Imrét, a klub szakosztály-igazgatóját is.
A leginkább groteszk mellékszála a történetnek azonban az, hogy miután így zajlott le a lila-fehérek heti felkészülése, szombaton a Dózsa simán elverte a bajnokságban 3–0-ra az ősi rivális Ferencvárost, ráadásul az Üllői úton. Minden látszólagos vagy valós restségük ellenére Törőcsik, Fekete, Nagy László és a többiek remek futballisták voltak, akiknek a mai milliomos és milliárdos válogatott játékosaink a cipőjüket sem köthetnék be. Ez a cikk minket 33 év távlatából leginkább arra döbbent rá, mekkora játékosok lehettek volna, ha tehetségükhöz szorgalom, kitartás, elhivatottság, becsvágy, profi mentalitás és mindezt biztosító társadalmi-politikai közeg is társult volna.
FEKETE: „JAKAB A DÓZSA HÁZI ÚJSÁGÍRÓJA VOLT”
Ezúttal is felkerestük az ügy főszereplőit. A most már 81 éves (cikkünk 2013-ban készült – a szerk.) Várhidi Pál, aki azóta több újságban is azt nyilatkozta, még néhány éve is, hogy mennyire fájó számára, hogy ez után a cikk után kellett távoznia az újpesti kispadról, megkeresésünkre meglepő módon annyit mondott: „Nagyon régen volt már ez, nem emlékszem már szinte egyáltalán erre a cikkre, így nem is szeretnék erről beszélni. Annyit azonban biztosan mondhatok, hogy az nem igaz, hogy az újságcikk miatt távoztam, hiába mondják ezt sokan, és hiába írtak erről, ez egész egyszerűen nem így van.„
Jakab József, a cikk szerzője: „Akkoriban a Népsportnál dolgoztam, és a Magyar Ifjúság sportszerkesztője, Bocsák Miklós kért meg, hogy írjak valamelyik élvonalbeli klubról edzésriportot. Nem kellett attól tartanom, hogy felismernek, mert a Népsportnál nem a labdarúgórovatnál dolgoztam. Egész héten kinn voltam, figyeltem az edzéseket; a négy tréning alatt mindössze egyszer láttam Várhidi Pált, az edzőt, akivel korábban soha nem találkoztam. Megírtam, hogy ez így komolytalan. Várhidi azóta is haragszik rám, és már sohasem fogom tudni meggyőzni, hogy nem megrendelésre írtam a cikket. A Magyar Ifjúság csütörtökönként jelent meg, de a nyomdai átfutás miatt már előző pénteken le kellett adni az anyagot. Ez meg is történt, ám másnap a Dózsa idegenben három nullára megverte a Ferencvárost, ezzel tagadhatatlanul nehéz helyzetbe kerültünk. Bocsák berohant a nyomdába, és még lediktált egy afféle epilógust a cikk végére, amelyben rákérdez: vajon milyen edzéseket végezhetnek a Ferencvárosnál, ha az Újpest ilyen simán legyőzte őket. Határozottan tagadom, hogy megrendelésre írtam a cikket; én is hallottam olyan vádat, hogy Horváth István belügyminiszter rendelte tőlem az írást, de őt nem is ismertem, még csak telefonon sem beszéltem vele soha.”
Kardos József, a Dózsa 33-szoros volt válogatott középpályása: „Nincs semmi túlzás abban, amit az újságíró leírt. A kapusunk, Rothermel Ádám kocsit mosott, mi hárman lábteniszeztünk, mások kiskapuztak. Nagyon jó játékosok voltunk, ha rendesen edzettünk volna, bármit elérhettünk volna. De az a rendszer nem volt alkalmas arra, hogy kineveljen profi labdarúgókat – a BEK-ben gyengébb csapatok ellen is gyakran kiestünk. Hasznos cikk volt, megrengette azt az amatőrizmust, ami uralkodott, Kutas elvtársék (Kutas István, az akkori MLSZ-elnök – a szerk.) attól kezdve kicsit bekeményítettek. Tényleg óriási botrányt okozott a cikk, mindenki arról beszélt.”
Fekete László, a Dózsa akkori, európai ezüstcipős játékosa: „Abszolút túlzó volt a cikk, nem így zajlottak akkoriban az edzések, rendes, kemény edzésmunka volt. Emlékszem, 1979-ben, a bajnoki címet ünneplő vacsorán a teljes belügyminisztériumi vezérkar, Korom elvtárssal az élen győzködte Várhidi Pali bácsit, hogy vállaljon még egy évet, de ő azért könyörgött, hogy engedjék ki Kuvaitba, ahonnan remek ajánlata volt. Kénytelen-kelletlen maradt a padon, de ahogy jött néhány gyengébb eredmény, valakik – felsőbb politikai szintről – a hátába akarták szúrni a kést. Ráküldték ezt a Jakab nevű újságírót, aki a Dózsa saját újságírója volt, azt írt, amit kértek tőle. Épp egy olyan napon jött ki, ami úgynevezett üres nap volt, szabadfoglalkozás lényegében, ott sertepertélt körülöttünk, azt se tudtuk, ki az. Rólam is csúnya dolgokat írt. Szépen kiszínezte, amit látott, magyarul: belevágta a kést Pali bácsiba. Utána meg az olyan játékosok jártatták a szájukat a Lötyögés belülről című cikkben, mint a Bodnár Pista, aki csak akkor kerülhetett volna be a csapatba, ha a riválisát a villamos alá lökik. Ilyen emberek buktatták meg Pali bácsit.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. novemberi számában!)
