Weisz Árpád, az edzők fejedelme

 

Szöveg Bodnár Zalán Fotó Arie Heijstek gyűjeteményéből, FFT-archív Egyéb forrás Andreides Gábor

A cikk 2013-ban jelent meg!

Micsoda sors, micsoda sikerek, micsoda tragédia és micsoda elfeledettség, ami osztályrészéül jutott! Noha immár két legendás olasz stadionban, a bolognai Dall’Arában és a milánói Giuseppe Meazzában is emléktábla őrzi dicsőségét, Weisz Árpádot Magyarországon az olasz futball néhány fanatikusán kívül alig ismeri valaki. Három és fél scudetto a Serie A hőskorában, kényszerű parolázások a Ducéval, majd menekülés egy szebbnek hitt világba, aztán az út Auschwitzba, ahonnan nincs visszatérés. Filmszalagra kívánkozó 47 éves életút a XX. század első feléből.

Weisz Árpád 1896. április 16-án született, az akkori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, Solt városában, polgári zsidó családba. Gyermekkoráról szinte semmit nem lehet tudni, azt sem, hogyan került Budapestre, mindenesetre futballozni a Törekvésben kezdett, ahol Fischer Mór, a MÁV-főtanácsosból lett klubelnök, a későbbi FIFA-alelnök (és ebben a tisztségében a világbajnokságok bevezetésének egyik szellemi atyja) fedezte fel, és rakatta be először a csapatba 1922-ben. A Csili becenévre hallgató balhátvéd roppant tehetséges volt, néhány hónap múlva, még ugyanebben az évben már a válogatottba is bekerült a június 15-i, Svájc elleni (1:1) mérkőzésen. Az év őszétől kirobbanthatatlan lett Kiss Gyula szövetségi kapitány nemzeti tizenegyéből, és negyedik válogatott meccsén, 1923. március 4-én, a Genovában játszott olasz–magyar találkozón felfigyeltek rá az olaszok is, a meccs után a Padova szerződést is ajánlott neki. Weisz ekkor már egy ideje tervezte az ország elhagyását, de a Padova érdeklődése nem hozta lázba, így 1923 nyarán a hatszoros válogatott – kockáztatva, hogy többé nem szerepelhet a magyar nemzeti csapatban – Olaszország helyett Csehszlovákiába szerződött, a Makkabi Brnóba. (1924-ben a párizsi olimpiára Kiss Gyula még visszahívta a válogatottba, de a tornán egy percet sem játszott a csúnyán alulteljesítő, 10. helyen végzett csapatban.)

 

A Makkabi Brno színtiszta zsidó csapat volt, nem mellesleg cionista is, és szinte csak magyarországi zsidó játékosokból állt. Az akkori Csehszlovákiában egyébként elismert kisebbségnek számított a zsidóság, külön zsidó bajnokság is volt, de a környező országokban is működött több zsidó klub, mint a Hakoah Wien, a Bar Kochba Berlin, a Hagibor Praha, a Makkabi Krak-kó vagy a magyar VAC. Weisz csapata, a Makkabi Brno igazán nem volt rossz együttes, évente végigturnézta Európát, és olyan neves csapatokat is megvert, mint a Real Madrid vagy az olasz válogatott. A játékosok félprofik voltak, papíron amatőrök, valójában bújtatott sportállásban dolgoztak jó pénzért valamelyik szponzornál. De Weisz számára ez csak ugródeszka volt, Olaszországba kívánkozott, és egy év után úgy döntött, az északolasz Alessandriába költözik.

Ringatta az olasz futball bölcsőjét
Bemutatkozása nem is sikerülhetett volna szebbre, 1924. október 19-én a genovai Andrea Doria ellen hátvéd létére első meccsén rögtön gólt szerzett. Ám nem találta meg a számításait az Alessandriánál, csupán hatszor lépett pályára a bajnokságban, viszont elérte azt a célját, hogy nagycsapat látókörébe kerüljön, hiszen néhány hónap múlva szerződést ajánlott neki az akkor már kétszeres bajnok Internazionale, akkori nevén az Ambrosiana. (A kommunista Internacionáléra emlékeztető eredeti nevet a Mussolini-rezsim betiltotta, és helyette Milánó egykori püspöke, későbbi védőszentje, Szent Ambrus után kellett átnevezni a klubot.)

 

Az 1925–26-os idényt így Weisz (vagyis akkor hivatalosan már Veisz, mert az ő nevét is „olaszosították”) az Ambrosiana-Inter játékosaként kezdte meg. De a 30. életévébe lépő futballista Milánóban már nem tudta azt a színvonalat hozni, amit korábban Brnóban vagy idehaza a Törekvésben megszokhattak tőle, noha három gólt is szerzett 11 bajnoki fellépésén. Mindenkinek szemet szúrt viszont, milyen remek taktikai érzéke van, és a kispadról milyen jók a meglátásai, így senki sem csodálkozott különösebben, amikor az évad második felében elhagyta az Intert, és korábbi klubja, a szintén lombardiai Alessandria segédedzője lett 1926 tavaszán. Az Internél azonban sejtették, hogy az edzőmesterség csiszolatlan gyémántjával van dolguk, ezért a nyáron visszahívták, és kinevezték az Inter vezetőedzőjévé. Kis megszakítással öt évig maradt folyamatosan az Inter trénere, és igazán dicsőséges, a klubtörténet aranylapjaira kívánkozó fejezete volt ez a milánói kék-feketéknek. Hiszen ha semmi mást nem tett volna, mint azt, hogy felfedezte, az első csapathoz vitte, és megtanította fejelni a 17 éves Giuseppe Meazzát, a klubtörténet legnagyobb ikonját, a mai városi stadion névadóját, már akkor is örök hálával tartozna neki az Inter szurkolótábora, de mennyi mindent tett még! Addig ismeretlen edzésmódszereket vezetett be, forradalmi újításokkal segítette a futball taktikai fejlődését, kikísérletezte az ötvédős felállást, amely aztán az Arsenal edzője, Herbert Chapman által kitalált (és a magyar Aranycsapat számára Bukovi Márton és Sebes Gusztáv által picivel továbbfejlesztett) WM-rendszer alapötletéül is szolgált.

 

Nagycsapatot csinált az Interből, annak ellenére, hogy úgy érezhette, minden összeesküdött ellene. Első idénye után az együttes legnagyobb sztárját, Luigi Allemandit egy korábbi vesztegetési ügy miatt a szövetség örökre eltiltotta, a munkát elölről kellett kezdenie, mert mindenki biztos volt benne, hogy őt nem lehet pótolni. Weisz azonban átalakította és előtérbe helyezte egy másik későbbi legenda, Fulvio Bernardini játékát, és tökéletesen pótolta így Allemandit (aki később amnesztiában részesült, és visszatérhetett a klubhoz). A részsikerek ellenére a vágyott cél, a bajnoki cím azonban nem jött össze, ezért 1928-ban dél-amerikai túrára vitte az Intert, majd néhány hónapra felhagyva az edzősködéssel, Argentínába és Uruguayba utazott, ahol a dél-amerikai futballt, a világ akkori élvonalát tanulmányozta intenzíven. Hazatérve felhasználta tapasztalatait, majd megírta és 1930-ban kiadta nagy sikert arató könyvét, az Il giuoco del calciót (A futballjáték), amely az olasz futball első alapvető módszertani szakkönyve, megalapozta az olasz futballelméletet, és évtizedekig az olasz edzők Bibliája volt – sajnos ma már szinte fellelhetetlen, alig néhány példánya maradt fenn.

Az első scudettótól a nemzetközi kupagyőzelemig
Ez az 1930-as esztendő azonban nemcsak könyvsikert hozott számára, hanem edzőként is a csúcsra ért, története harmadik bajnoki címéhez segítette az Intert az 1929–30-as idényben, vagyis a ligarendszerű bajnokság, a Serie A bevezetésének első évadjában Weisz Árpád is megnyerte első scudettóját. (Ekkor a 18 első osztályú csapat közül hétnek volt magyar edzője!) A bajnokságot eldöntő mérkőzés, az 1930. június 15-i Inter–Genoa mindmáig a Serie A történetének egyik leghíresebb összecsapása. Nem az Arenában, hanem a csapat régi stadionjában, a Via Goldonin épült pályán fogadta az Inter az akkor már kilencszeres bajnokot, és a show része volt, hogy a meccs labdáját egy kisrepülő hozta a stadionba pár perccel a kezdőrúgás előtt. A nézők azonban megijedtek a zajtól, kitört a pánik, és a fából készült tribün több ezer emberrel összeomlott, rengeteg embert temetve maga alá. Csodával határos módon senki sem halt meg, a mérkőzést pedig lejátszották. A Genoa háromszor vezetett, de az Inter Meazza három zseniális góljával mindig egyenlített. (Más források szerint 3:1-ről jött vissza az Inter, és a legenda szerint Lombardo, akinek fognia kellett volna Meazzát, össze volt zavarodva, mert a tribün leomlása után tanúja volt egy jelenetnek, amikor egy vérző fejű kisfiú közölte, hogy nem megy haza, mert tudja, hogy Meazza három gólt fog rúgni aznap.) Az utolsó percben pedig hiába jutott büntetőhöz a Genoa, a legjobb játékosok mind visszaléptek a tizenegyes elrúgásától, mert a tribün leomlása miatt a kapu mögé szorult tömeg vadul morajlott, és Bancharo végül mellé is lőtte. A döntetlentől szárnyakat kapott az Inter, amely a következő fordulóban a Milantól kölcsönkapott San Siróban legyőzte a Juventust, és ezzel biztossá tette a bajnoki címet. Weisz 34 éves volt ekkor, máig a Serie A történetének legfiatalabb edzője, aki bajnokságot nyert!

A nagy eksztázis után azonban a következő évben csak az ötödik lett az Inter, és Weisz levegőváltozásra vágyott, ezért délre költözött, a Bari edzője lett. A kiscsapattal viszont ő sem tudott csodát tenni, 16. lett az együttes, ha csak az nem csoda, hogy vele a Brescia elleni osztályozót megnyerve legalább bennmaradt, pedig a következő évben, amikor Weisz már ismét az Internél volt, simán kiesett. Igen, visszatért, nyert egy bajnoki ezüstérmet, majd egy év után ismét továbbállt, új kihívásokat keresett, és a Serie B-ben szereplő Novara edzője lett 1933 nyarán. Akkor, amikor már gyülekeztek a viharfelhők Európa egén – Németországban hatalomra jutott Hitler, Olaszországban pedig Benito Mussolini formálta egyre inkább saját képére az országot. Weisz zsidó létére nem félt, a róla 2007-ben könyvet író Matteo Marani többször is említi, hogy elbagatellizálta a veszélyt, biztos volt benne, hogy sikerei, közismertsége, előkelő társadalmi helyzete miatt nincs veszélyben. Sőt a novarai egy év után Bolognába tette át a székhelyét 1935 januárjában, az egyik fasiszta fellegvárba, ahol a fasiszta párt rettegett helyi vezére, Leandro Arpinati alakította éppen ki a korszak sikercsapatát. Kétségtelen, hogy szakmailag nem is hozhatott volna jobb döntést, a bo-lognai diadalok még a milánói sikerek fényét is elhalványították. Átlagos középcsapatot vett át Kovács Lajostól, s bár első bolognai bajnoki idényében csak a hatodik helyre futott be az együttessel, a következő, 1935–36-os kiírásban már senki nem állhatott az útjába, megszerezte második bajnoki elsőségét is, és senkiben nem maradhatott kétség, hogy ez az aranyérem elsősorban a magyar edző érdeme. Rábeszélte ugyanis Renato Dall’Ara elnököt, hogy szerződtessen egy általa javasolt erőnléti edzőt Argentínából, és a River Plate-től érkező Filippo Pascucci (akivel még 1928–29-es tanulmányútja során ismerkedett össze) tréningjeitől kiváló erőbe kerültek a játékosok. Mivel viszonylag erős kezdőcsapata, de gyenge tartalékjai voltak a Bolognának, máig felfoghatatlan módon Weisz úgy nyert bajnokságot az együttessel, hogy az egész idényben összesen 14 (!) játékost szerepeltetett. És nem volt megállás, a következő évben, 1937-ben jött a duplázás, annak ellenére, hogy az idény előtt visszavonult Mario Gianni kapus, a „Mágikus macska” („Il gatto magico”) és a gólzsák Angelo Schiavio. Weisz immár harmadik scudettóját nyerte meg (a bajnoki trófeát minden alkalommal személyesen Benito Mussolinitől átvéve…), ezzel a még mindig csak 40 éves mester az olasz futballtörténelem harmadik olyan edzője lett a két angol, James Richardson Spensley (Genoa) és Herbert Kilpin (Milan) mögött, aki legalább három bajnoki címhez segítette csapatát. Olaszországban külföldi edző ezt az eredményt azóta sem tudta túlszárnyalni. És ne feledjük: Weisz abban az évtizedben volt az egyik legnevesebb itáliai szakember, amikor az olasz futball első daliás korszakát élte, két világbajnokságot, az 1934-es és 1938-as tornát is megnyerte. És az is a magyar edző érdemeit erősíti, hogy a világbajnok válogatottban csupán két Bologna-játékos volt, nem állítható tehát, hogy ő dolgozott Olaszországban a legjobb alapanyagokból.

A klasszikus mesterhármas, az egymás utáni három bajnoki arany ugyan nem jött össze, 1938-ban csak az ötödik helyen végzett a Bologna, de Weisz és a csapat kárpótolta magát Európában. Az Olaszország-szerte ismert és tisztelt mester világhírű lett, amikor 1938 nyarán az Amadeo Biavatira, a visszatérő Schiavióra és az uruguayi születésű Michele Andreolóra, a három világbajnokra épülő gárdájával megnyerte Párizsban a világkiállítás tiszteletére rendezett, mini-klubvilágbajnoksággal felérő tornát, ahová minden neves európai együttest meghívtak, és kivételesen még az angol profi klubok is tiszteletüket tették. A kor talán első számú európai sztárcsapatát, a Chelsea-t 4:1-re verte meg a Weisz-csapat, és a meccs után a helyi Auto című lap így lelkendezett: „A Bologna az olasz stílusjegyeket is megőrizve úgy tudott futballozni, mint egy angol profi csapat”.

 

 

Weisz-korszakból vészkorszak
Párizs azonban nemcsak a nagy győzelem miatt maradt emlékezetes Weisz számára, hanem mert a forrongó, háború felé rohanó Olasz-országgal szemben a béke szigetét vélte felfedezni a francia fővárosban. A párizsi torna idején fogant meg benne a menekülés gondolata, hiszen Olaszországban néhány esztendő alatt nagyot változtak a politikai és társadalmi viszonyok. Miközben 1932-ben Mussolini még úgy fogalmazott, hogy „az antiszemitizmus nem létezik Olaszországban, az olasz zsidók mindig derék állampolgárokként viselkedtek, és mint katonák bátran küzdöttek”, hat évvel később már faji kiáltvány jelenik meg lapjában, a Giornale d’Italiában. 1938 októberében el is fogadták a többi hasonló európai törvényhez képest jóval enyhébb faji törvényt, de a családos Weisz nem mert kockáztatni, és a menekülés mellett döntött. Már-már jelképes epizód: a Bologna a bajnokság ötödik fordulójában, 1938. október 16-án otthon, a Littorialéban, a fasiszta építészet egyik emblematikus alkotásában, a mai Stadio Dall’Ara elődjében 2:0-ra megverte a Viola Jó-zsef edzette Laziót, és ez volt az utolsó meccse itáliai kispadon. Másnap benyújtotta a lemondását (más források szerint a Bologna száműzte a származása miatt), és családjával Párizsba menekült, ott próbált új életet kezdeni. A kispadon az osztrák Hermann Felsner követte, akivel az idény végén újra bajnok lett a Bologna, de elfogultság nélkül sem lehet kétségünk, hogy ez a cím a magyar edzővel is összejött volna, Felsner semmit sem változtatott a csapaton, nem túlzás négyszeres olasz bajnoknak neveznünk Weisz Árpádot, még ha a trófeát ezúttal természetesen nem is vehette át a Ducétól.

Párizsban azonban nem úgy alakultak a dolgai, ahogy tervezte, hiába volt ismert és elismert szakember Franciaországban is, csak hitegették ajánlatokkal, de három hónapig sehol sem kapott munkát, miközben elfogyott a megtakarított pénze, és kezdte elveszíteni minden reményét, ahogy éhező családját nézte, így tovább kellett állnia. Megmentője Karel Lotsy, egy holland kiscsapat, az FC Dordrecht elnöke lett, aki augusztus 15-ig szóló vezetőedzői szerződést ajánlott neki a csapatánál, így 1939 tavaszán családjával Hollandiába költözött.

Újra fel kellett építenie magát, teljesen elölről kellett kezdeni mindent, de úgy tűnt, lassan minden rendbe jön a kicsiny, akkor ötvenezer lakosú Dordrechtben, ahol a klubtörténet tizedik külföldi edzője lett. (Az első az angol Jimmy Hogan volt, aki 1914 és 1921, majd 1925 és 1927 között az MTK mestere volt!) Weisz sokat tett a csapat javulásáért, és a másodosztályban vitézkedő együttest hamar a tabella élére vezette, majd a feljutást is sikerült kiharcolniuk. Elégedettek voltak a munkájával, de zsidó származása miatt szerződését csak úgy lehetett meghosszabbítani, hogy az egyesület egyik mecénása, Willem van Twist pénzügyi garanciát folyósított a hágai Munkaközvetítő és Munkaügyi Központnak. Weisz folytathatta a munkát, egy alkalommal a nagy Feyenoordot is legyőzte csapatával, de 1939. szeptember 1-jén minden megváltozott: kitört a háború, 1940. május 10-én pedig a náci Németország lerohanta a semleges Hollandiát, amely négynapi küzdelem után megadta magát. 1941 februárjában a klub ismét csak Willem van Twist pénzügyi garanciavállalásával tudta meghosszabbítani az edző szerződését, 1941. szeptember 15-től azonban nem vezethette többé a Dordrecht edzéseit. A rendőrfőkapitány ezt írta a DFC vezetőségének hivatalos levélben: „Az 1941. szeptember 15-i, zsidókat érintő törvénymódosítás értelmében Weisz Árpád nem tartózkodhat olyan területen, amelyen nagy közönség előtt verseny zajlik. Ennek értelmében melegen ajánlom Önöknek, hogy ne alkalmazzanak zsidót a csapatukban, különben ennek jelen körülmények között nagyon súlyos következményei lehetnek a csapatra nézve.” A Dordrecht új edzőt keresett.
A holland kisváros polgárai, az egyesület vezetői, különösen Lotsy úr, megpróbálták anyagilag támogatni a munkanélkülivé vált szakembert, Weisznek azonban megroppant az egészsége, fizikailag és szellemileg is megviselték a megszállók intézkedései. Nem mehetett ki a stadionba sem, gyerekei nem járhattak iskolába, nem használhatta a tömegközlekedési eszközöket, nem mehetett bárba, étterembe, színházba, semmilyen nyilvános rendezvényre.

 

A családot 1942 nyarán tartóztatta le a Gestapo. Először a hollandiai Westerbork tranzittáborába, majd Auschwitzba deportálták őket. Magyar felesége, Ilona, valamint két gyermeke, Roberto és Clara még ez év végén meghalt, míg ő – jó fizikai állapotának köszönhetően – 16 hónapig életben maradt a haláltáborban, ott, ahol az „átlagéletkor” négy hónap volt. Egy évvel a láger felszabadítása előtt, 1944. január 31-én hunyt el, negyvenhét éves korában.

Trofeo della Memoria Arpad Weisz
Weisz Árpád sorsát évtizedeken át homály fedte, senki sem foglalkozott vele, lényegében elfelejtették. Olaszországban is, Magyarországon pláne. Hosszú időn át mintha tabu lett volna a neve is, távozása után Olaszországban még az almanachokból is „kifelejtették”. 1964-ben, amikor a Bologna Fulvio Bernardini edzősködése mellett megnyerte mindmáig utolsó olasz bajnoki címét, senki sem értette, kiről beszél a mester, amikor a Bologna FC Magazine-ban azt mondta, mindent Weisz Árpádnak köszönhet, sohasem ismert nála nagyobb edzőt, ő a példaképe. Ezt hallva egy helyi újságíró kutakodni kezdett az elfeledett hős után, sok mindent napvilágra is hozott, de a Weisz-életút majdhogynem teljes feltárására 2007-ig kellett várni, amikor Matteo Marani, a Guerin Sportivo sportújságírója megrázó és felkavaró könyvet írt róla Dallo Scudetto ad Auschwitz (A scudettótól Auschwitzig) címmel. Marani bejárta fél Európát fényképekért, begyűjtötte megmaradt leveleit és dokumentumait, megtalálta az egyetlen játékost, aki még életben maradt dordrechti csapatából, és aki szívesen beszélt is Weiszről, de ő sem találta meg a választ arra az alapvető kérdésre: hogyan tűnhetett el hosszú évtizedekre ilyen nyomtalanul egy ilyen tiszteletre méltó életút a XX. században, mint Weisz Árpádé?

 

Az utóbbi években Olaszországban felgyorsultak a Weisz Árpád rehabilitálását szorgalmazó események. 2006 óta Lazio tartomány U18-as csapatai számára minden évben megrendezik a Trofeo della Memoria Arpad Weiszt, a döntő pedig minden évben október végén Auschwitz-Birkenauban van, azon a téren, ahol 1940 és 1945 között a foglyokat kényszerítették a láger őrei, hogy élet-halál futballmeccseket vívjanak egymással. A torna célja, hogy erősítse a gyerekekben a toleranciát, egymás elfogadását, a diszkrimináció megszüntetését, és minden gyerek kap egy-egy példányt Marani Weiszről szóló könyvéből is.

 

A Bologna a klub alapításának századik évfordulóján, 2009-ben az elnök, Francesca Menarini és a polgármester, Sergio Cofferati jelenlétében emléktáblát avatott Weisz Árpád tiszteletére a Stadio Dall’Ara falán, Milánóban pedig az idei Nemzetközi Holokauszt Emléknapon, január 27-én leplezték le az emléktábláját a Giuseppe Meazza Stadionban. Az emlékezésen jelen volt Giuliano Pisapia, Milánó polgármestere, Roberto Jarach, a milánói zsidó közösség elnöke, Mannó István milánói főkonzul, valamint az Internazionale elnöke, Massimo Moratti, Claudio Ranieri vezetőedző és a csapat ikonikus játékosa, Javier Zanetti is.

Talán Magyarországon is megérett rá az idő, hogy Weisz Árpád elfoglalja az őt megillető helyet a futballtörténelemben és az emberek emlékezetében. Mindannyiunk szégyene, hogy eddig ez nem így volt.

 

„Az edzők fele magyar volt”
Interjú Matteo Maranival, a Guerin Sportivo igazgatójával, aki 2007-ben Olaszországban könyvet írt Weisz Árpádról

Mi késztette a könyv megírására? A magyar edző regényes és tragikus élete, esetleg az, hogy Bologna- vagy Inter-drukker?
Talán nem ábrándítom ki, de a válasz prózai, és az utóbbi esetről van szó: megszállott Bologna-szurkoló vagyok, ezért vágtam bele ebbe a kutatásba, hogy felderítsem a klubtörténet legsikeresebb edzőjének életét.

Adatgyűjtés céljából járt-e Magyarországon, esetleg ellátogatott Soltra, Weisz szülővárosába?
Igen, voltam Magyarországon. Elmentem Soltra is, az anyakönyvi hivatalba, de valójában ott nem sokat tudtam meg. Annyit sikerült csupán kiderítenem, hogy Weisz Árpád apja orvos volt, és minden bizonnyal nem önként költözött Soltra, hanem a munkája miatt, vélhetően odahelyezték.

Mit gondol, miért nem foglalkozott évtizedekig senki Weisz Árpáddal sem Olaszországban, sem Magyarországon?
Ez az, amit én sem értek. Ez egyszerűen megmagyarázhatatlan. Az ember talán elfojtja magában a történelemnek azokat a részeit, amelyekre ösztönösen nem szívesen emlékszik.

Magyarországon szeretjük azt hinni, hogy mi tanítottuk meg futballozni az olaszokat, hiszen a két háború között számtalan magyar játékos és edző volt Olaszországban. Az olasz köztudatban ez benne van? Tudnak erről a szurkolók? Tudják, hogy Weisz Árpád, Nyers István, Viola József, Tóth-Potya István, Sárosi György, Hirzer Ferenc magyarok voltak? Ennél a kérdésnél külön kell választani a drukkereket és a futballal foglalkozó szakembereket. A szurkolók emlékezete véges és rövid távú, közülük csak a legszenvedélyesebbek vannak ezzel tisztában. Az olasz futballtársadalom kollektív memóriájában ez nincs benne. De a szakemberek természetesen tisztában vannak azzal, hogy a háború előtt hatalmas volt a magyar befolyás, 1935-ben az edzők fele magyar volt, és ekkoriban lett Olaszország kétszer is világbajnok. De ha már említette Violát: a fia, Giovanni Viola is futballozott, kapus volt, és Bolognában élt. Személyesen is találkoztunk, egyszer meglátogatott.

 

ThreeTwoFive

Lakat T. Károly jegyzete

Gondolkozás nélkül adnék egy évet az életemből, ha szemtanúja lehetnék egy olyan pillanatnak, amikor Weisz (Veisz, Vajda, becenevén: „Csili”) Árpád 2012 márciusában belép az Internazionale stadionjába, komótosan felsétál a díszterembe, megáll a nevét, képét, eredményeit megörökítő emléktábla előtt, majd a közeli dohányzóasztalkán észreveszi – a lapot!
Az újság díszes, csillogó, elegáns, vonzza a tekintetet, nem lehet nem észrevenni. Ráadásul futballista és futball-labda van a címlapján, az utóbbi sokkal inkább hasonlít ahhoz a labdához, amilyet Árpi bácsi utoljára a San Siro-stadion gyepén pattogni látott, hiszen maga a futballista már valami farsangi jelmezt visel, legalábbis azokhoz a dresszekhez képest, amelyekben az ő játékosai hajdan kifutottak a pályára.
Mégsem a labdán vagy a játékoson, hanem a lap címén akad meg Árpi bácsi tekintete, amely így kelleti magát: FourFourTwo.
„Ez meg mi a csoda?” – kérdezi a kisöreg nagy szelíden, mire fiatal kísérője készséges, ám annál bonyolultabb magyarázatba kezd. Elmondja, hogy itt a világ legnépszerűbb és legtekintélyesebb futball-­lapjáról van szó. A címét egy felállásról, egy taktikai formációról, egy, még manapság is nagyon divatos hadrendről kölcsönözte, amelynek a lényege: négy védő (Four) előtt négy középpályás (Árpi bácsi nyelvén: fedezet…) játszik (Four), és előttük van két csatár (Two), akik a góllövésre szakosodtak, hogy most a kapustól teljes mértékben tekintsünk el, mert őket valamiért az ilyen formációk sohasem jelölik.
Ez az a pont, ahol Weisz Árpád, minden idők egyik legeredményesebb Inter-edzője tökéletesen elveszíti a fonalat.
„Hogyan lehet két csatárral futballozni?” – kérdezi halkan, mire többen is megmagyarázzák neki, hogy lehet, sőt, néha még egy sem kell…
A vendéglátók érzékelik, itt bizony nagy a baj, hogyan magyarázzák el ennek a derék bácsinak 2012 futballdivatjait, az 1945 óta eltelt idő minden változását?
Már a gyönyörű színes fotókkal is „baj van”, hiszen színes fényképezés régóta létezik ugyan, de Árpi bácsi Interének (ha úgy tetszik, Ambrosianájának) és Bolognájának világra szóló sikereiről még egy nagyon is fekete-fehér, az olvasó kezén nyomot hagyó La Gazzetta dello Sport számolt be. Ám ezt villámgyorsan megszokja és megszereti a szem, azt viszont, hogy két csatár játssza a futballt, egy olyan ember számára, aki akkor volt válogatott, amikor a magyar nemzeti színekben az Opata, Jeny, Eisenhoffer, Takács II, Pataki, Braun (Csibi), Hirzer kínálatból kellett a soros szövetségi kapitánynak kiválasztania ötöt, szóval az – feldolgozhatatlan feladat.
Árpi bácsi számára végképp, hiszen éppen ő volt az, aki az öt csatárra alapuló WM-rendszert (3–2–5) olaszra, pontosabban az Interről szólva kék-feketére dramaturgizálta. Belegondolni is rossz, mit szólt volna a világ akkoriban legjobbnak tartott csatára, Meazza, ha Árpi bácsi egy szép napon azzal áll elő, hogy a következő meccsre a zseniális „Peppino” jobbjáról és baljáról eltűnnek hárman, ő pedig Serantonival (vagy Contival) párban oldja meg a gólszerzés feladatát, ahogy tudja…
A fikcióból a valóság felé fordulva: sohasem tagadtam (hogyan is tehetném?), hogy futballcsaládban nőttem fel. Olyan famíliában, ahol a mindenórák beszéde a futball volt, az azt átfonó aranyfonál pedig az edzők személye, élete, sorsa körül kanyargott.
A futballról szóló társalgásokban rendre előkerült egy név, de csak annyi, hogy „…és ott volt, ugye, szegény Weisz Árpi is…”.
Egyszer megkérdeztem apámtól, ki volt az a Weisz Árpád, és miért volt „szegény”.
Nem hátrány az, ha az ember apja nem „csak” futballedző, hanem történelemtanár is, mert tízévesen akkor hallottam először 1939. szeptember elsejéről, a nácikról, Lengyelország lerohanásáról, a Blitzkriegről, egy őrült festőművészről, Sztálinról, Sztálingrádról, Moszkváról, Battonyáról, Nemesmedvesről, megszállásról, Berlinről és a Reichstagról. És persze Auschwitzról is.
Weisz Árpáddal kapcsolatban nem volt több kérdésem.

Lakat T. Károly

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. áprilisi számában.)