Az Onódy-ügy: bemutatjuk a kommunista Budapest éjszakai császárát

Szöveg Ch. Gáll András Fotó delmagyar.hu, FFT, Fortepan, Kristóf Lajos, rangado.hu, Sebestyén Jenő, Youtube

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a vízivárosi Mária téren laktunk, és a velünk szemben lévő, ugyancsak harmadik emeleti lakás egy olyan házaspáré volt, akiket manapság álompárnak, sőt celebnek neveznénk – szerencsére akkoriban mind a fogalom, mind a szó ismeretlen volt mifelénk. Anyámék csak suttogva merték közölni velem, az ablakban állva, átmutatva a túlsó oldalra: „Ott laknak a Bara Margiték, tudod, Gyarmati Dezső a férje, a Fradi háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázója, de nem szabad beszélni róluk senkinek sem!”. Hogy miért nem, azt akkor, felső tagozatos fejemmel még nem értettem – hiszen egy olimpiai bajnokkal dicsekednünk kellene, nem pedig eltitkolni a létezését –, ám amikor tavaly október 25-én elhunyt a valaha élt legszebb magyar színésznő, bevillantak a majd’ öt évtizeddel korábbi emlékek. S hogy miért a FourFourTwo-ban, egy futballmagazinban teszünk említést a kolozsvári díváról? Mert aki miatt nem beszélhettem a Bakaruhában és a Szegény gazdagok valaha ünnepelt, később a köztudatból is törölt – vagy legalábbis törölni szándékozott – sztárjáról, az nem más volt, mint a Ganz-MÁVAG korábbi futballistája, a Ferencváros labdarúgócsapatának egykori szakosztályelnöke, majd a Békéscsabai Előre Spartacus fővárosi képviselője, a vendéglátást az ötvenes-hatvanas években hazánkban forradalmasító, világszínvonalra emelő, és később koholt vádakkal a szegedi Csillagbörtönbe vetett zseni, Onódy Lajos.

Néha nehéz nem felfedezni a sorsszerűséget az életben. Vagy a halálban… Bara Margit két nappal az akkor már három éve eltávozott férje születésnapja, október 23. után hunyt el. S az ilyenkor szokásos nekrológokban fel-felbukkant az a férfi, akivel nem is ismerték egymást személyesen, de akinek a neve hallatán egy bizonyos életkor fölött minden, viszonylag jól tájékozott magyar szinte kötelességszerűen jegyezte meg: „Onódy? Hát persze, akinek az orgiáin Bara volt a főszereplő. Onódy, aki csokoládéval kente be a színésznőt, és a tivornya magas rangú pártvezető vendégei lenyalták a szépség testéről az édességet.”

Szinte hihetetlen, de a többség még manapság is készpénznek veszi az állambiztonsági szervek – vagy egyes források szerint egy csalódott, kikosarazott, s ezért bosszúszomjas feleség – által terjesztett képtelen szóbeszédet, amelynek az égvilágon semmi alapja sem volt.

De ki is volt Onódy Lajos, és miként vált az ötvenes, majd a hetvenes évek magyar futballjának megkerülhetetlen szereplőjévé?

Onódy 1920-ban született, 18 évesen kezdett a Ganz és Társa Villamossági, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt.-ben dolgozni, előbb segédmunkás lett, aztán villanyszerelő, majd egy művezetői iskola elvégzését követően 1941-ben műszaki tisztviselővé lépett elő. Közben futballozott a Ganz-MÁVAG NB I-es csapatában, ahol Komorettó Béla, a Ferencváros 1953 és 1955 közötti elnöke, a későbbi jeles edző volt a játékostársa, barátja. (Ennek később még jelentősége lesz.)

Onódy a háború alatt kommunistákat és zsidókat mentett – ez utóbbiért az izraeli Jad Vasem Intézettől 1995-ben, halála előtt egy évvel – megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Legfőképp az ő nevéhez fűződik a gyár „bénítási anyagainak” megmentése 1944 decemberében. (A bénítási anyag eltávolításával, vagyis egy eszterga­gép, gyalugép vagy bármilyen hasonló berendezés vezér­orsójának kiszedésével, illetve megsemmisítésével a hatalmas, felbecsülhetetlen értékű gépek használhatatlan ócskavassá váltak volna.) Karácsony előtt a Gestapo letartóztatta, a sváb­hegyi Majestic szállóba vitték, ahol halálra ítélték. Az ítélet végrehajtását a szovjet csapatok közeledte hiúsította meg.

Onódy tehát serdülőkora óta futballőrült volt, de el kellett telnie némi időnek a szovjet megszállás kezdete után, amire pozíciót tölthetett be a magyar labdarúgás vezetésében. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy szédítő karriert fusson be a vendéglátóiparban.

A kádernek kiemelt fiatal kommunista Onódy 1945 júniusában – „pártfeladatként” – az Ungár Miksa tulajdonát képező Extra Cukorka- és Csokoládégyár nagykereskedelmi üzletének vezetője lett, a fővárosi édesipari üzemeket kellett ellátnia cukorral. Az Ungár-családot Onódy mentette meg az elhurcolástól, és az ő pesti villájukban ismerkedett meg az oda „beszállásolt” Vas Zoltán politikussal, akinek rábeszélésére vállalta el a megbízatást. (Onódy ismeretsége ebből az időből datálódik Tímár Józseffel, a nyalóka feltalálójával, a megmentett zsidóval, akinek a fia, dr. Tímár György ügyvéd, a későbbi kisgazda képviselő védi majd a Büfé- és Éttermi vállalat vezérigazgatóját az 1964-es koncepciós perben.)

1949 októberében felkérték a mindössze 29 éves Onódyt, hogy szervezze meg a Büfé Nemzeti Vállalatot, amit szakképzetlensége ellenére – hiszen vasmunkás volt – ügyesen meg is valósított. A vállalat 1950. január 1-jén kezdte meg tevékenységét, az államosítások során „átvett” (magyarul: tulajdonosaiktól elbitorolt) büfék és eszpresszók jelentették az alapvagyont. Az első fontos feladat a nagy, akkori szóhasználattal súlyponti építkezések helyszínein – Dunapentele, Inota, Sajóbábony, Kazinc­barcika, Sirok – dolgozó munkások ellátása volt. Ehhez jöttek a színházi, vállalati, közületi és a strandokon (például Palatinus, Dagály, Rudas fürdő) felállított büfék, valamint a sportpályák területén működő kantinok Budapesten. Ők hozták létre a Népstadion büféhálózatát, és vezették be újdonságként a mozgó büfékocsikat az április 4-ei és május 1-jei felvonulásokon, valamint a Margitszigeten. 1953-ban a cég Éttermi és Büfé Vállalattá alakult át, az addig a VIII. kerületi Tanács illetékes osztálya alá tartozó vállalatot kiemelték, közvetlenül a Belkereskedelmi Minisztérium alá helyezték, irányítását a tárca Reprezentatív Vendéglátóipari Igazgatósága látta el, amelynek elnevezése később Vendéglátóipari Főigazgatóságra módosult. Ekkor kerültek a vállalathoz olyan ismert budapesti helyek, mint a Kis Royal, a későbbi Moulin Rouge helyén álló Budapest Táncpalota, az Abbázia, a Gresham, az Emke, a ­Savoy, a Váci utcai Anna Presszó, a Budapest Eszpresszó, a budai Rózsakert, az Apostolok étterem, a Baross kávéház, a Jereván és a margitszigeti Casino Étterem.

Ugyancsak ők gondoskodtak a MALÉV nemzetközi járatainak, valamint az összes külföldi légitársaság Budapesten landoló gépeinek ellátásáról (catering), ők működtették a ferihegyi repülőtér Tranzit Hoteljének éttermét is. Onódy ötlete nyomán nyílt meg 1955-ben az igényes cukrásztermékeivel és kitűnő hidegkonyhájával azonnal népszerűvé váló Mézes Mackó, amelyet hamarosan követett a Budai Mackó is. A vállalat idővel az egyik legnagyobb hazai, országos hálózatú vendéglátóipari cég lett, 380 kisebb-nagyobb üzemegységgel, ahol télen 2500, nyáron hozzávetőleg 4500 ember dolgozott.

Onódy két ízben részesült magas állami kitüntetésben, előbb 1958-ban, majd 1960-ban vette át a Szocialista Munkáért Érdem­érmet. Emellett 1953-ban és 1959-ben megkapta a Belkeres­kedelem Kiváló Dolgozója kitüntetést. 1960 szeptemberében a szovjet kereskedelmi miniszter a Szovjet Kereskedelem Kiváló Dolgozója címet adományozta neki a moszkvai Gorkij parkban lévő Medvezsonok (Mackó) büfé-étteremben a „magyar kiállítás lebonyolítása idején végzett kiváló munkájáért”, valamint „tapasztalatainak a szovjet szakemberekkel való megosztása útján nyújtott gyakorlati segítségéért”. Itt találkozott a „felszabadulástól eltelt tizenöt év eredményeit bemutató” kiállítást Kádár János kíséretében megtekintő Hruscsovval – akinek üdvözlésére Onódy a Fradi-indulót játszatta el Lakatos Sándorral, a világhíres prímással, mire Kádár a tőle megszokott cinkos kacsintással jelezte, hogy érti, és eltűri a mástól főbenjáró bűnnek számító cselekedetet –, akit teljesen elkápráztatott a magyar gasztronómiai különlegességek feltálalásával, a krémkávéval meg az ötven darab grillcsirkét egyszerre sütő masinával, amiből a látvány kedvéért kettő is volt. A tervezett rövid protokoll-látogatás hosszú órákra elnyúlt, amit az ilyesfajta külsőségekre fogékony magyar politikai vezetés, élén Kádárral, nagyra értékelt.

Magyar Zoltán, minden magyar futballmenedzserek második legnagyobbika (természetesen Östreicher Emil után…), a Fradi egykori szakosztálymindenese is jól ismerte Onódy Lajost.

„Sokszor találkoztam Lajos bácsival, még a régi székházban, az Üllői út, Könyves Kálmán körút sarkán, rendszerint Nagy Béla krónikás »budoárjába«, meg olykor a sarki Fradi-étteremben. Udvarias, választékos modorú úriember volt, mindenki szerette, nem találkoztam senkivel, aki rosszat mondott volna róla. Valamennyi történetnek része volt, hogy Lajos bácsi mindent kijárt, elintézett a klub játékosainak, amikor hatalma csúcsán volt. Legszívesebben a Gyáli úti »hátsó füvest« látogatta, ahol az öregfiúkcsapat tartotta edzéseit, a két legenda, egyszersmind a két jó barát, Rudas Ferenc és Gyetvai László irányításával. Ott érezte magát otthon, az övéi körében.”

A kor viszonyaihoz képest elképesztően sikeres Onódy kapcsolatrendszerének kiindulópontját a futball, illetve a Ganz-múlt jelentette. A harmincas-negyvenes években igazolt játékos volt, míg egy súlyos sérülés derékba nem törte pályafutását, a labda­rúgástól azonban egész életében nem tudott elszakadni. És ez nagy segítség volt neki egy olyan korszakban, amelyben a focit kiemelten kezelték, politikai kérdésnek tekintették. A futballnak köszönhetően sikerült elintéznie 1941-ben, hogy nem hívták be katonának, s így nem vezényelték a keleti frontra. Sőt, aztán ő maga adott másoknak a katonai szolgálat alóli felmentésre jogosító hadiüzemi igazolványt.

Gáspár Sándort és Münnich Ferencet, a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer korifeusait a Fradin keresztül ismerte meg Onódy, aki 1953-ban lett az FTC, akkori nevén a Budapesti Kinizsi labdarúgó-szakosztályának vezetője. Erre a tisztségre Komorettó Béla elnök – a VM Egyetértés későbbi edzője – kérte őt fel, akivel valamikor együtt focizott a Mávagban. A klub az élelmezésügyi dolgozók szakszervezete alá tartozott, színe piros-fehér volt, s a pártvezetés meglehetősen mostohán bánt vele a „kedvenc” csapatokhoz – Honvéd, Újpesti Dózsa, Vasas, Budapesti Vörös Lobogó (MTK) – képest. (A sztárjaitól megfosztott klub 1949 és 1963 között tizennégy éven át nem nyert bajnokságot!)

1955-ben egy bécsi vendégjáték alkalmával, ahol megnyerték a Húsvéti Tornát, Onódy zöld-fehér felszerelésben és Ferencváros néven léptette fel a csapatot. Emiatt leváltották, egy év elteltével azonban Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának az elnöke hosszú személyes beszélgetés után visszahelyezte őt pozíciójába, és hamarosan – a forradalom kitörésével – az együttes nevét végérvényesen visszaváltoztatták Ferencvárosra.

1955. áprilisában a Húsvéti Torna keretében (hagyományosan osztrák és magyar élcsapatok mérkőztek meg az akkoriban roppant népszerű viadalon) előbb a Népstadionban Kinizsi–Austria Wien mérkőzést rendeztek, amelyet az akkor piros-fehérben játszó élelmiszeripari klub (ez lett volna a Fradi…) 4:2-re megnyert. Két nappal később, a bécsi Praterben a Rapid volt az ellenfél, s bár az eredmény „csak” 2:2 lett, mégis ez a mérkőzés vonult be a történelemkönyvekbe. A Sós Károly edző irányította csapat ugyanis hosszú évek után először újra a hagyományos, szent zöld-fehér színkombinációjú szerelést viselte. Arról azonban megoszlanak a források beszámolói, hogy miként is alakult ez az – Onódynak átmenetileg a pozíciójába kerülő – függelemsértés. Onódy visszaemlékezései arról szólnak, hogy a szakosztályelnöki minőségben a csapattal utazó Sebes Gusztávtól, az OTSB elnökhelyettesétől, a szövetségi kapitánytól engedélyt kért és kapott a zöld-fehér mez viselésére, s ennélfogva jóhiszeműen vittek is magukkal egy teljes garnitúra szerelést. Száraz István, a Kinizsi elnöke tiltakozott, de Onódy azt mondta, saját felelősségére ebben játszhat a csapat, és ezzel Sebes is egyetértett – Száraz ezt tudomásul vette. (Az esetről Kő András remek cikket írt a Magyar Nemzet 2006. június 26-i számában.)

Akkor már öt éve nem volt szabad zöld-fehérben játszania a Fradinak, Dalnoki Jenő meghatottan simogatta a tradicionális színű mezt: „Fiúk, ebben csak győzni lehet!”. Nyertek is – ha a meccset nem is, a Húsvéti Tornát igen.

Az sem izgatta Onódyt, hogy a Rapid színe is zöld-fehér. Az összeállítás a következő volt: Gulyás – Mátrai, Kispéter, Dalnoki – Szabó, Dékány – Budai, Orosz, Ombódi, Vilezsál, Fenyvesi. (Közülük egyedül Fenyvesi Máté él.) A meccset még le sem fújták, otthon, Budapesten már a teljes pártvezetőség tudott a partizánakcióról.

A bécsi vendégszereplés után itthon összeült a szakszervezet elnöksége. A tanácskozásra meghívták Sebes Gusztávot is, aki védelmébe vette Onódyt. Sebes csak azt kifogásolta, hogy a szakosztályvezető nem kért engedélyt a zöld-fehér mezek viselésére, amit valószínűleg megkaptak volna. Sebes még azzal is megerősítette a zöld-fehér mez használatának helyességét, hogy a nyugati országok csak a régi nevükön akarják lekötni a magyar csapatokkal a mérkőzéseket. Onódy azt is mondta, hogy kereskedelmi üzlet ez, mert a Ferencvárosi Kinizsi (amelynek szégyenszemre piros-fehér volt a hivatalos színe) és a zöld-fehér mez több pénzt jelent a csapatoknak…

Az elnökség tagjainak többsége azonban elítélte a történteket. Határozat született arról, hogy Onódy Lajost azonnal le kell váltani, Száraz Istvánt pedig egy hónapra fel kell függeszteni az állásából.

A másik verzió a Tempó Fradi című internetes portálé, amely szerint Bécsben Ernst Stojaspal, az Austria Wien akkor már a Strasbourgban légióskodó 32-szeres válogatott csatára ajándékozta meg a csapatot egy komplett Rapid-szereléssel (a bécsiek színe is zöld-fehér), mivel a legendás játékosnak sportszerüzlete volt a Kärntnerstrassén.

Akármelyik is igaz, azonnal leadták a drótot Pestre, a pártközpontba, és amikor hazaértek, Onódyt a szőnyeg szélére állították. Szakosztályelnöki tisztsége mellett még az Éttermi és Büfé Vállalatnál betöltött vezérigazgatói pozíciója is veszélyben forgott. Az utóbbit végül megtarthatta, de Karakas László, az Élelmiszer-ipari Dolgozók Országos Szakszervezetének (ÉDOSZ) főtitkára elmozdította őt a Fradi éléről.

Egy évvel később Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára hosszú, személyes beszélgetés eredményeképpen rehabilitálta Onódyt, miután megtudta róla, hogy az apja 45 éve kazánkovácsként dolgozik a Ganz-Mávagban. Ez pedig Gáspárnál jó pontnak számított. (Még a Vasas szakosztályvezetői posztját is felajánlotta, de ezt Onódy köszönettel elhárította. Még szép…) Mindez október 12-én történt, de ekkor már teljes erővel dübörgött a történelem: tizenkilenc nappal később, november elsején – miután október 23-án kitört a forradalom – a klub visszakapta ősi, 1899 és 1951 között viselt nevét és színeit. Az újjáalakuló közgyűlést a Springer-szobor tövében tartották meg, egy zöld-fehér zászlóval beborított asztalnál. Az elnökségben – melynek intézőbizottság volt a neve – természetesen Onódy is helyet kapott.

Ami Münnich Ferencet illeti, ő 1948–50-ben a klub elnöke volt, Onódy erre hivatkozva kereste őt fel 1956 szeptemberében Belgrádban, ahol az ottani magyar nagykövetséget irányította. Ez a jó ismeretség egészen odáig vezetett, hogy már a forradalom leverése után, decemberben ismét találkoztak, és Münnich előbb elengedte a Fradit egy jugoszláviai túrára, aztán 1957-ben egy tizenhét mérkőzésből álló ausztráliai-óceániai körútra. Cserébe Onódy garantálta, hogy senki sem fog disszidálni a csapat tagjai közül, és a szavát meg is tartotta.

A jugoszláviai túra december 16-án kezdődött, a csapat társas­gépkocsival érkezett meg az első helyszínre, Újvidékre, amelynek lakossága akkor még negyedrészt magyar volt – nem csoda, hogy a város főterén hatalmas tömeg várta a csapatot. A kedves fogadtatást Onódy köszönte meg, majd ugyancsak „köszönetképpen” a Fradi 3:1-re legyőzte a Vojvodinát. Az újjáalakult FTC első „hivatalos” gólját Fenyvesi Máté szerezte.

Váltakozó sikerrel szerepelt Jugoszláviában a Fradi: 6:2-es vereség a Radnicski Nistől, 2:1-es győzelem Titográdban (ma: Podgorica) a Buducsnoszt ellen, majd 4:1-re verik Szarajevo válogatottját Kertész mesterhármasával.

És aztán következett, immár 1957 nyarán, az emlékezetes ausztráliai vendégszereplés. Képzeljük csak el, röviddel a forradalom leverése után, mekkora bravúr volt az, hogy Onódy el tudta intézni ezt a túrát, amely – mellesleg – bizonyos tekintetben az első volt. Magyar futballcsapat ugyanis korábban még sohasem járt a távoli földrészen. Mi sem bizonyítja ékesebben, milyen jól „feküdt” Onódy a pártvezetésnél, hogyha becsületszavára – mármint, hogy kezeskedett érte, senki sem fog disszidálni a csapatból – hozzájárultak a turnéhoz.

Az 53 napig tartó körút során 17 mérkőzést játszottak, és ebből tizenötöt meg is nyertek! Az első ausztráliai gólt Orosz Pál, a jelenlegi Fradi-vezérigazgató Orosz Pál édesapja szerezte, Friedmanszky Zoltán, akit egy nappal a turné kezdete előtt igazoltak, itt mutatkozott be a zöld-fehéreknél. A fiatal játékos a bizalmat tizenkét góllal hálálta meg.

Ugyanakkor két veteránnak, Kispéter Mihálynak és Mészáros „Dodó” Józsefnek (a későbbi VVK-győztes Fradi edzőjének) ez volt a jutalomútja, többé már nem léptek pályára zöld-fehérben.

Hazafelé Bécsben időzött néhány napig a küldöttség, és Csanádi Árpád edző, a későbbi remek sportdiplomata így számolt be a Képes Sport hasábjain egy érdekes találkozásról. (Figyelem, 1957-et írunk!)

„Bécsben megnéztük Puskást, a világ talán legjobb csatárjátékosát egy barátságos mérkőzésen (a Wiener SC színeiben – a szerk.). Csaknem térdig érő fű, kültelki, szűk pálya, analfabéta partnerek, alig 500 néző. Ilyen körülmények között edzett és játszott Puskás, akit néhány hónappal azelőtt még milliók figyeltek, akinek idehaza és külföldön zsúfolt stadionok tapsoltak. Elszomorító látvány volt.

S vajon mindez miért? Puskás hibája kétségtelen. De talán más nem hibás, hogy a magyar szurkolók dédelgetett kedvence ide jutott? Volt-e valaki, aki itthon, talán sikerei delelőjén egyszer is azt mondta, hogy nem? Vagy volt-e valaki, aki ballépése után őszintén feltárta volna jövő helyzetét, lehetőségeit. Akadt-e józan tanácsadó, aki az újságírók szenzációhajhász kérdéseire adott válaszaiban segített volna neki, vagy legalábbis hűségesen tolmácsolt volna Puskásnak, aki csak egy-két szót tudott németül? Végleg lemondott a magyar labdarúgás Puskásról? Vagy talán nagyobb a vétke, mint azoknak, akiknek az utóbbi időben megbocsátottak, művészt és labdarúgót is beleértve? Mindezek persze csak kérdések, amelyek a pálya korlátjánál jutottak eszembe Puskás ragyogó megoldásait látva. Érzi ezt Öcsi is, aki a westbahnhofi búcsú után zokogva hagyta el a pályaudvar épületét… ” (Puskás játékjogát éppen 60 éve, 1957. június 23-án függesztette fel a FIFA – az MLSZ követelésére – 1958. április 3-ig – a szerk.)

Genzwein Ferenc, a Testnevelési Egyetem kancellárja a nyolcvanas évek közepén a Ganz-MÁVAG labdarúgó-csapatának technikai vezetője volt, ugyanakkor, amikor Onódy Lajos is segítette az együttest szaktanácsadóként. A tapasztalt sportvezető reggelig tudná mesélni a Lali bácsival – ahogy ő szólította Onódyt – kapcsolatos történeteket.

„Lali bácsi abban az időben a Békéscsabai Előre Spartacust is képviselte Budapesten az MLSZ-nél, s természetesen gyakran megfordult Csabán. Szemfüles, vendéglátós természete a Viharsarokban sem hagyta cserben. Egy alkalommal a bajnoki mérkőzés előtt megérkezett a játékvezetői hármas, mondanunk sem kell, nem három, hanem egy gépkocsival, és az autót leparkolták a sporttelep udvarán, majd bementek a játékvezetői öltözőbe. Lali bácsi gondolt egyet, bement hozzájuk, és elkérte a kocsikulcsot azzal az ürüggyel, hogy rossz helyen parkoltak, odébb kell vinni a járművet. Ehelyett azonban az öreg kinyitotta a csomagtartót, és rogyásig telepakolta jófajta csabai kolbásszal, mindenféle finom hentesáruval. Miért, miért nem, a mérkőzést a Csaba nyerte… Két héttel később újabb hazai mérkőzés, megérkeznek a bírók, leparkolják az autót, Lali bácsi a forgatókönyv értelmében bekopogtat az öltözőbe, és kéri a kulcsot. A vezetőbíró oda se néz, úgy veti oda foghegyről: »Már nyitva a csomagtartó!«.”

Egy másik sztori, immár nem Békéscsabáról, hanem Udinéből.

„A Ganz-MÁVAG szakosztályelnöke a vállalat rendészeti igazgatója volt, ha nem tévedek, 1986-ot írtunk. Történt, hogy elromlott a portán lévő blokkológép, ahová a munkások érkezéskor és távozáskor bedugták a kártyájukat érvényesítésre. A gépeket az udinei Solari cég gyártotta, nem volt más választás, ki kellett utazni Friuli tartomány fővárosába. Hárman mentünk, én vezettem a kocsit, hátul ült a két öreg, Lali bácsi és a főrendész. Már útközben halálra röhögtem magam kettejük történetein, de a java a Solarinál következett. A csillogó-villogó laboratóriumban a főmérnök lehúzza a leplet a vadonatúj gépről, ránk néz, és várja a hatást. A főrendész odaint Lali bácsinak: »B…d meg, Lalikám, mégiscsak te vagy az órás, nézd már meg!«. És Lali bácsi, akinek valóban műszerész, sőt talán éppen órás volt az eredeti szakmája, a blokkolóautomata fölé hajolt, nézte innen, nézte onnan, majd kimondta a szentenciát: »K…a jó a gép!«. És megvettük…

Befejezésül egy szomorú történetet is felidézett Genzwein Ferenc.

„Lali bácsi minden futballistát ismert, aki megfordult az NB I-ben, arra volt a legbüszkébb, hogy a hatvanas évek elején, pályafutása csúcsán ő rendezte meg Albert Flórián és Bársony Irén színésznő esküvőjét a Szent István-bazilikában. De legalább ilyen büszke volt Östreicher Emil, a legendás menedzser barátságára is. Testi-lelki jó barátok voltak, olyannyira, hogy amikor kilencvenkettőben Emil bácsi haldokolt, Lali bácsi volt ott a halálos ágyánál, no meg jómagam, akit bevitt magával. Negyedszázad múltán csak remélni merem, hogy könnyebbé tettük számára az elmúlás keserű pillanatait.”

Onódy csillaga töretlenül ívelt felfelé a vendéglátásban, miközben továbbra is betöltötte a Fradi szakosztályelnöki pozícióját. Sikerének titka abban rejlett – ahogy Tischler János történész a Beszélőben megjelent írásában hangsúlyozza –, hogy ahol csak tehette, a hivatalosan „deklasszált elemként” nyilvántartott egykori tulajdonosokat, a területükön magasan jegyzett szakembereket, azaz hozzáértőket bízott meg a régi vagy frissen létrehozott kantinok, büfék és éttermek vezetésével. Ugyanekkor a legkiválóbb, de a Rákosi-korszakban politikai megbízhatatlanság miatt mellőzött mesterek dolgoztak a vállalat Budapestet ellátó központi cukrász­üzemében vagy hidegkonyháján. A megfelelő politikai védettséget elsősorban Onódy kikezdhetetlen munkásmozgalmi múltja garantálta, és az olyan ügyes „húzások”, mint amikor 1952-ben igazgató­helyettesnek maga mellé vette Rákosi sógorát, „a teljesen ártalmatlan Bányai bácsit”.

Onódy joggal érezhette magát érinthetetlennek, csak éppen megfeledkezett a világpolitikában bekövetkezett változásokról, leginkább arról, hogy Hruscsovot Moszkvában elmozdították pártfőtitkári pozíciójából, és a keményvonalas Leonyid Brezsnyev került hatalomra.

1964. szeptember 1-jén Onódy az Egyesült Államokba utazott, ahol a világkiállítást tanulmányozta. Eközben itthon a rendőrség valószínűleg már szemmel tartotta azokat az alkalmazottakat a vállalatnál (elsősorban a hús- és az italraktárban dolgozókat), akik 1962 óta – saját felhasználásra és üzletelés céljából – rendszeresen dézsmálták a készleteket. Szeptember 11-én Soós Endre rendőrszázados, a BRFK Társadalmi Tulajdonvédelmi Osztály Kereskedelmi és Közellátási Alosztályának munkatársa a Rákóczi úti Lottó Áruháznál igazoltatott egy férfit, miután „arra lett figyelmes”, hogy az „sporttáskában, fehér papírba csomagolva nagyobb mennyiségű húst szállít”.

A feltartóztatott Asbóth Miklósról kiderült, hogy segédmunkás az Éttermi és Büfé Vállalat italraktárában, a nála lévő „5-6 kiló húst” pedig az italraktárból eltulajdonított borért kapta cserébe Solti Jánostól, a húsraktár vezetőjétől. Még aznap Asbóthtal együtt őrizetbe vették Kaló Andrást, az italraktár vezetőjét és helyettesét, Oláh Lajost.

Az Egyesült Államokban, majd Kanadában tartózkodó Onódynak többen is telefonáltak Budapestről, és figyelmeztették, hogy ne jöjjön vissza – eredménytelenül. Szeptember 24-én megérkezett Bécsbe, ahol elmondása szerint a Kärntnerstrassén találkozott Papp Lászlóval, nem kevésbé híres edzője, Adler Zsigmond társaságában, és Papp Laci letérdelt elé, úgy könyörgött neki, hogy maradjon kint a saját érdekében. Ő azonban mindezek ellenére két nappal később hazatért. Érzékelte, hogy vállalatánál folyamatosan kérdezősködnek a nyomozók, mégsem vette ezt komolyan, azt feltételezte, hogy a már lefülelt tolvajok ügyében zajlik a vizsgálat.

Alábecsülte annak jelentőségét is, hogy külföldi útja idején, Soós György, budapesti rendőrfőkapitány rendőrségi nyomozó „beépítését” rendelte el a vállalatnál.

Október 20-án tartóztatták le Tárgyik Sándort, a központi telephelyen működő hidegkonyhaüzem vezetőjét, a szakma által az egyik legjobbnak tartott, nemzetközi hírű hidegkonyhás mestert, aki annak idején szintén „deklasszáltként” került a vállalathoz, majd 26-án László Ilonát, Onódy jobbkezét. Az igazgatóra négy nappal később került sor, a „társadalmi tulajdon hanyag kezelése és más bűntettek alapos gyanúja miatt”. Október 30-án reggel Soós megjelent a Belkereskedelmi Minisztériumban, s közölte, hogy éppen most veszik őrizetbe Onódyt.

Ehhez mindenképp „felsőbb akarat” szükségeltetett, amely feltételezhetően Biszku Béla személyéhez köthető. Ez már Hruscsov menesztése után történt, mégsem valószínű, hogy a „balosokhoz” sorolt Biszku Korom Mihállyal együtt a nagy hatalmú vállalat­igazgatón keresztül akarta volna a meggyengült Kádárt sarokba szorítani. Az ehhez szükséges taktikai előrelátás és kombinációs készség sem jellemzi a volt belügyminiszter PB-tagot. A balos össze­esküvés-elmélet ellen szól az is, hogy értelmetlen dolog lett volna állami vonalon támadni Kádárt – Gáspáron kívül ugyanis magas rangú pártfunkcionáriusok nem voltak érintettek. Az ő megbuktatását akárcsak kezdeményezni is elsősorban a párt­apparátusra támaszkodva lehetett volna, és természetesen Moszkva fejbólintásával, ahol az SZKP élére frissen megválasztott és hatalma megszilárdításán munkálkodó Brezsnyevnek nem állhatott érdekében bizonytalan helyzetet előidézni egy nyugalmasnak számító csatlós országban. Sokkal logikusabbnak tűnik az a magyarázat, hogy az ügyet a dolgok önjáró tehetetlensége vitte tovább, különösen az után, hogy Onódy nem maradt külföldön. Ez lett volna ugyanis az optimális megoldás mind az őt tisztéből elmozdítani kívánók (a posztjára ácsingózók?) szempontjából, mind pedig Onódy számára. Ezért is szorgalmazták többen, hogy ne jöjjön haza. Onódy mégsem élt a lehetőséggel, visszatért, s mivel önként nem volt hajlandó távozni posztjáról, még az egyre fenyegetőbb jelzések dacára sem, így a vele szemben állók erőszakosabb eszközökhöz folyamodtak, miután egy hónapig gyűjtötték a „terhelő anyagot” – immár kifejezetten ellene.

Onódy 1964. október 30-i letartóztatása után a hivatalos szervek egy teljes hónapig hallgatásba burkolództak, ami kitűnő táptalajnak bizonyult az egymást merészen túlszárnyaló pletykák megszületéséhez. Különösen az után, hogy Onódyt megbilincselve vitték el otthonából, aztán demonstratív módon ugyanígy beszállították a vállalathoz, hogy az irodáját átnézzék.

S az információhiány – ahogy ez már lenni szokott – gonosz és alaptalan pletykákat indított el. A szóbeszéd hatalmas és féktelen mulatozásokról, sőt egyenesen titkos orgiákról szólt, amelyek állítólag az Onódy felügyelete alá tartozó fővárosi mulatóhelyeken (Kis Royal, Budapest Táncpalota), gödi nyaralójában és vadászházakban zajlottak. Erre decembertől még ráerősítettek az újságok is, ahol „ingyenes pezsgős dáridókat” és „közpénzen végigszórakozott tivornyák egész sorát” emlegették – innen már csak egy lépés az orgia.

Ugyanekkor az angol Time magazin, illetve a különféle nyugati bulvárlapok is cikkeztek a magyarországi „La Bolse Vitáról”. A bécsi Kronen Zeitung Onódyról, mint a „magyar főváros jól táplált vendéglátó cárjáról” írt, gödi nyaralóját pedig úgy festette le, hogy „az új osztály nagyjai itt pihenték ki a szocialista hétköznapok fáradalmait”, ahol az egyik fogás „meztelen lányok aszpikban, óriási ezüsttálcákon felszolgálva”, s ahol ruletten desszert gyanánt „csokoládéval leöntött stewardesseket” lehetett nyerni.

Magyarországon viszont inkább a kor neves és ünnepelt színésznőit hozták hírbe, mint az ilyen állítólagos orgiák „fő attrakcióit”. Rövid idő elteltével a listán csak Bara Margit maradt, akiről szél­tében-hosszában híresztelni kezdték, hogy az orgiák állandó résztvevője volt, meztelenre vetkőzött, s a ráöntött csokoládét a „mulatozók” lenyalták róla. A Baráról terjesztett pletykák teljességgel alaptalanok voltak, a legfőbb céljuk az volt, hogy őt bármilyen eszközzel meghurcolják, ellehetetlenítsék, és pályája feladására kényszerítsék. Több irigye és ellensége volt, ugyanakkor szinte bizonyos, hogy az okokat nem annyira szakmai karrierjében, mint inkább a magánéletében kell keresni. (Férje, Gyarmati Dezső röviddel azelőtt vált el első feleségétől, Székely Évától.)

Az Onódy-per 1965. február 22-én kezdődött a Fővárosi Bíróságon, és tizenkilenc tárgyalási nap után március 20-án hirdettek ítéletet, aminek az indoklása 167 oldalt vett igénybe. A tárgyalás teljes sajtónyilvánosság mellett zajlott, a vádlottakat lejárató és rajtuk gúnyolódó beszámolók sora jelent meg. Nagy volt az érdeklődés a nyugati orgánumok részéről is, ezt a pártvezetőség február 8-i döntése annyiban korlátozta, hogy „csak a négy, Budapesten tartózkodó nyugati tudósító” lehetett jelen. Onódyt nem jogerősen halmazati büntetésül hét és fél évi szabadságvesztésre ítélték, minisztériumi felettesét, Lázár Gézát két évre. A bíróság szerint a vádlottak összességében csaknem 400 ezer forint kárt okoztak a társadalmi tulajdonban. Ebből magát Onódyt bűnszövetségben 251.5 ezer és ezenkívül még 31 ezer forint, összesen tehát 282.5 ezer forint károkozás terheli, amiből a nyomozás során nem térült meg 137.5 ezer forint. Onódyékat ennek megfizetésére kötelezték egyetemlegesen, ebből őt személy szerint 65 ezer forintra. Ezzel pár­huzamosan „elkobzást pótló egyenérték fejében” húszezer forintot meg kellett fizetnie az állam javára. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Onódy büntetését egy évvel „mérsékelte”.

Az Onódy-perhez még egy bírósági eljárás kapcsolódott. El kellett ugyanis rettenteni azokat, akikben esetleg felvetődött, hogy bármilyen formában a volt vállalatigazgató segítségére siessenek. Ezt szolgálta az úgynevezett Tímár-per. A nemzetközi hírű, többek között a nyalókát világszabadalmaztató Tímár Józsefnek cukorkaüzeme volt, Onódy akkor ismerkedett meg s barátkozott össze vele, amikor 1945 után az Extra Cukorka- és Csokoládégyár nagykereskedelmi üzletének vezetőjeként a fővárosi édesipari üzemeket látta el cukoralapanyaggal. Tímár üzemét 1949-ben államosították, s azt az immár Onódy által létrehozott Büfé Nemzeti Vállalat vette át. Mint ahogy arról szó esett, Onódy igyekezett megőrizni a régi szakembereket, ez esetben az történt, hogy Tímár a helyén maradhatott, s mint üzemvezető irányíthatta saját egykori cégét, sőt az üzem területén lévő lakását is megtarthatta – szolgálati lakásként. Onódy egyúttal a kitelepítéstől is megmentette az „osztályidegen” családot. Tímár József 1961-ben bekövetkezett halála után az özvegyet ugyanott portásként alkalmazta, hogy a szolgálati lakásból ne kelljen kiköltözniük. Tímárék egyetlen gyermekét, Györgyöt szintén ő segítette hozzá ahhoz, hogy származása ellenére végül felvegyék az egyetem jogi karára, s annak elvégzése után ő talált helyet számára az egyik budapesti ügyvédi munkaközösségben.

Dr. Tímár György 1964 őszén a leendő mellékper egyik vádlottjának védője lett. 1965 tavaszán a főper egyik védőjétől kölcsönkérte és lefotóztatta az Onódy-ügy vádiratát, s ehhez fényképeket is mellékelt, amelyeken Onódy illusztris személyek (köztük Hruscsov és Kádár, illetve Nezvál Ferenc és Szalay Béla miniszterek) társaságában volt látható. A külföldi publikációval, a nyugati sajtónyilvánossággal azt akarta elérni, hogy Onódyt másodfokon felmentsék, vagy legalábbis az első fokon kiszabott ítéletet csökkentsék.

Tímár annyit ért el, hogy a rendőrség 1965. július 13-án letartóztatta, s koncepciós pert varrtak a nyakába. Zárt tárgyaláson négy hónappal később a Fővárosi Bíróság kémkedés bűntette miatt hat és fél évi szabadságvesztésre ítélte, és mellékbüntetésként elkobozni rendelte két, egyenként tízezer forintos gépkocsi­nyeremény-betétkönyvét, siófoki „házas ingatlanát”, valamint Volkswagen 1500-as típusú gépkocsiját. A jogerős ítéletet – ugyancsak „nem nyilvános” tárgyaláson – 1966 februárjában mondta ki a Legfelsőbb Bíróság. Ebben Tímár cselekményét kémkedés helyett „sajtó útján elkövetett izgatás kísérletének” minősítette, és büntetését öt évre szállította le, a vagyonelkobzást ugyanakkor fenntartotta.

Az ausztráliai túra résztvevői közül már csak négyen élnek: dr. Fenyvesi Máté, Friedmanszky Zoltán, Szigeti Ferenc és Tolonics Sándor. Közülük előbbi kettő elevenítette fel lapunknak Onódy Lajossal kapcsolatos élményeit.

„Már az ötvenhatos jugoszláviai túránkat is megszervezte, ő járta ki, hogy elutazhassunk a déli szomszédhoz, és ahogy én emlékszem, az egész túrát azért találták ki, nehogy eszünkbe jusson disszidálni. Hiszen akkor már a teljes ifjúsági válogatott lelépett, és egy újabb vérveszteséget nehezen tudott volna kiheverni a magyar labdarúgós – osztotta meg velünk a jugoszláviai túra eddig még nem hallott verzióját Fenyvesi doktor. – Persze felesleges volt az óvatosság, tudtommal senki sem akart lelépni, én biztos, hogy nem. Onódyról csak kellemes élményeim vannak. Abból a Fradiból ketten voltunk válogatottak Mátrai Sanyival, no meg később az akkor még ifista Rákosi és Albert, és mivel Onódy többször is túravezető volt a nemzeti tizenegynél, ilyenkor alkalmunk volt együtt utazni. Az akkori vezetők között egyedülálló volt a nagylelkűsége és a klubszeretete: mindig szétosztotta a zsebpénzét – ami nem volt kevés – a két fradista válogatott játékos, Mátrai és énközöttem. »Mennyi pénzetek van, nem kell egy kis ráadás?«, szokta volt kérdezni ilyenkor, és nekünk persze rendszerint kellett…”

Friedmanszky Zoltán 1957 nyarán került a Fradihoz, akkor végzett a Testnevelési Főiskolán, az ausztrál vízumot csak az utolsó pillanatban sikerült megszereznie a 22 éves fiatalembernek.

„Beugró voltam, akkor ismerkedtem a srácokkal és Lajos bácsival is, akiben fantasztikus embert ismertem meg. Csak pozitív emlékeim vannak vele kapcsolatban, hogy mást ne mondjak, ő szerzett nekem lakást a Verseny utcában, akkor tudtunk felköltözni Pestre Ormosbányáról, illetve Kiskunfélegyházáról, ahol a helyi Vasasban játszottam. Az ausztrál túra egyik nagy élménye az volt számomra, hogy összesen tizenkét gólt rúgtam, az ausztrál válogatottnak például négyet, amikor tíz kettőre megvertük őket. És találkoztam a legendás Polgár »Drumival«, azaz Polgár Zoltánnal, az 1938-as vb-ezüstérmes magyar válogatott és a Fradi kiválóságával. Drumi volt az edzőm a félegyházi Vasasnál, és akkor, amikor kint játszottunk, az APIA Sydney trénere volt. Megható volt a találkozásunk.”

Vajda Tamással egy álló délutánt végigbeszélgettünk Onódy Lajosról. Ő úgy beszélt róla, mint fiú az édesapjáról, én meg csak tátott szájjal hallgattam.

„Apám 1996. február 29-én halt meg, egy nappal korábban bent voltam nála a kórházban. Nem is gondoltam, hogy annyira súlyos beteg – akkor jöttem vissza Ausztráliából hat hét után –, mert a mellette fekvő páciensre mutatott: »Nézd meg, milyen rossz bőrben van, valahogy segítenünk kéne rajta.« Akkor is azon járt az esze, hogyan segíthetne másokon. »Megetetjük, hozzál neki valami kaját«, mondta, majd másnap ő halt meg. Hát, ilyen ember volt Onódy Lajos, aki a nevelőapám volt, de látja, most is úgy beszélek róla, mintha az édesapám lett volna. Nehéz élete volt, a háború alatt agyon akarták lőni a németek, majd agyon akarták lőni az oroszok. Várjunk csak, az oroszok ötvenhatban akarták agyonlőni, már fenn volt mindkét keze, amikor az egyik katona meglátta a csuklóján az értékes karórát. »Nézd, milyen órája van!«, mondta, s attól kezdve azzal voltak elfoglalva, apámról meg is feledkeztek.”

Vajda Tamás szavaiból egy különleges ember portréja bontakozik ki, egy olyan emberé, aki sohasem a kézenfekvő megoldásokat választotta, hanem mindig azokat, amelyikre senki sem gondolt volna.

„Apu zseni volt, ne legyünk szerények, a vendéglátás zsenije. Egészen biztos vagyok benne, hogyha ma élne, akkor milliárdos lenne, akkora tehetsége volt. Amikor apu kijött a Csillagbörtönből 1968-ban, akkor megkereste az anyámat, mert ő segített neki valamiben, így kezdődött a románcuk, én akkor hatéves lehettem. S bár nem voltam az édesfia, fantasztikusan jó volt a kapcsolatunk, bárcsak még ma is élne – ami persze abszurd, hiszen 1920-ban született. Valamilyen szinten szerencsés ember is volt, mert az általa irányított Éttermi és Büfé Vállalat volt a MALÉV szállítója, s ennek köszönhetően apámnak szabadjegye volt a járataira. Az ötvenes, hatvanas években talán ő volt az egyetlen ember az országban, aki oda repült, ahová csak akart. És mindenütt nyitott szemmel járt. Ha New Yorkban volt, meglátogatta az egykori beosztottait, akik ötvenhatban disszidáltak,. Elment a Harlembe, ahol körbevették a négerek – akkor úgy mondták –, már kezdett meleg lenni a helyzet, de ő nem jött zavarba, elővette a zsebéből a cigarettáját, és megkínálta a fickókat. Azok beleszippantottak a mezítlábas Symphoniába, és elismerően bólogattak, veregették az apám hátát: »Hű, ez aztán az anyag, hogy tudtad becsempészni az országba?!«. Egy mezítlábas Symphonia felért három marihuanás cigivel.”

A Fradihoz egészen különleges kapcsolat fűzte Onódy Lajost.

„Amikor 1974-ben 75 éves volt a klub, és az emlékezetes meccset rendezték az akkori új Üllői úti stadion megnyitója alkalmából – amelyet Müller Sándor góljával 1–0-ra a Vasas nyert meg –, engem is elvitt magával, mint ahogy más meccsekre is együtt jártunk, még Békés­csabára is, amikor az Előre fővárosi képviselője volt. Bármerre is jártunk az országban, aput mindenhol megsüvegelték. Mai szemmel nézve elképzelhetetlen tisztelet övezte.”

A Bara Margit-ügy természetesen megkerülhetetlen.

„Egyszer egy születésnapi partin voltunk apuval, ahol Gyarmati Dezső, Bara Margit és Kárpáti György is jelen volt, ha minden igaz, Dezső születésnapja volt. Engem óhatatlanul úgy mutattak be a művésznőnek, mint Onódy Lajos fiát. Tudni kell, hogy azzal a bizonyos koncepciós perrel és a négy és fél éves börtönnel az apu életét kettétörték. De egy ember életét még az apuénál is jobban tönkretették: Bara Margitét. És akkor a művésznő azt mondta nekem: »Nagyon sajnálom, ami az életünkben történt az apáddal és velem, és nagyon sajnálom, hogy nem ismertem akkor, és azóta sem találkoztam vele.« És ez biztos, hogy így volt. Az apu is mondta: soha az életben nem találkoztak egymással.”

Ugye nem túlzás azt állítani, hogy Onódy Lajos élete maga a történelem?
„Az Öcsivel (Puskással – a szerk.) testi-lelki jó barátok voltak, Kocsis Sanyi pedig ott lakott velünk szemben, a Bíró Lajos utcában, a szülei még az én gyerekkoromban ott éltek, mi a 27-ben, ők a 34-ben. Kockát én is ismertem, az apja temetésére hazajött, a hetvenes évek elején. Akkor már amputálták a lábfejét, szörnyű… Kubala Lacival, Bozsik Cucuval, Östreicher Emillel is szoros kapcsolatot ápolt. Talán Bozsik volt a legjobb barátja, a Madách téren jöttek össze rendszeresen, ott volt a törzshelyük.”

Ön szerint vajon miért hurcolták meg Onódy Lajost 1964-ben?
„1964 őszén megbuktatták Nyikita Szergejevics Hruscsovot, az SZKP főtitkárát, és mivel apámról köztudott volt, hogy többször is találkozott a Szovjetunió első emberével, még privát alapon is, a keményvonalasok őt is »kinyírták«. El tudom képzelni, hogy Andropovék – mert akkor ő állt a KGB élén – kiadták az ukázt, hogy mindenkit, aki jó viszonyban volt Hruscsovval, el kell tüntetni a süllyesztőben. Az az érzésem, az apu annyi jót tett az ország vendéglátásának, hogy rengeteg irigye volt. Sokan azt mondják, az utódja, Somogyi Jenő, az MLSZ későbbi elnöke fúrta meg, de én ezt nem hiszem. Apu akkora potentát volt, hogy Somogyi ehhez kevés lett volna. És még valami: amikor apu temetése volt az Óbudai temetőben, 1996-ban, Somogyi is eljött. Egyébként nagyon szép temetés volt, rengetegen voltak ott, Szívós István, a Fradi elnöke mondott nagyon szép beszédet, Nagy Béla úgyszintén. Ennyi embert én még életemben nem láttam temetésen, rengetegen érkeztek külföldről is.”
Onódy, ha kellett, ujjat húzott a rettegett BM-mel is.

„Rendszerint nagy nyomás nehezedett rá, hogy a kulcspozíciókba is a Belügyminisztérium alkalmazottait ültesse a szállodaiparban. Ilyenkor mindig felfortyant. »Nem elég, hogy a londiner besúgó, hogy a mixer hölgy besúgó, legalább az igazgatóimat hadd válogassam meg én!« Ilyenkor persze a BM is visszavágott: »Onódy elvtárs, ne felejtse el, hogy ezt lehet maga nélkül is csinálni«. Ki tudja, hátha egyszer túlfeszítette a húrt. Amikor börtönbe vetették, mindenki azt hitte, hogy az minket anyagilag agyonvágott. De ez nem igaz, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az apu sohasem volt gazdag! Volt egy lakásunk a Bíró Lajos utcában – azt évtizedekig csak bérelte, s csak utána került az anyám nevére –, meg egy fekete szolgálati Volgája. A gödi nyaralóból annyi igaz, hogy az csak félig volt az övé, a másik fele egy öreg hölgyé volt.

Tímár György volt az ügyvéd, aki Onódyt védte az 1964-es percben. Hogyan emlékszik rá?
„Gyurika idealista ember volt, hitt a jog erejében, ezért is vállalta el apu védelmét, amire aztán rettenetesen ráfaragott, mert őt is bebörtönözték. Gyuri nagyon szerette az aput, valahányszor eljött hozzánk, mindig heveskedett, így Lalikám, úgy Lalikám, perújrafelvételt csinálunk, tisztára mossuk a nevedet, satöbbi, satöbbi. Apám csak ennyit mondott: »Gyurikám, hagyd az egészet a pi…ába, maradj te csak a seggeden!«. Semmiféle bosszúvágy nem volt benne, pedig minden oka meg lett volna rá.

Boross Péter, a szabad Magyarország második miniszterelnöke a hatvanas években Onódyhoz hasonlóan szintén a vendéglátásban dolgozott, személyesen is találkozott a szakma „cárjával”.

„Természetesen tudtam, kicsoda Onódy, vendéglátós körökben fogalomnak számított. Ő volt az a szakmában, aki korlátozás nélkül utazgathatott Nyugatra is – amíg rá nem csapott a ménkű. Sztár volt, kiemelkedően tehetséges ember, ahogy az első generációs kommunista káderek közül többen is, jóllehet nem a tanult szakmájukban tündököltek. Engem akkoriban neveztek ki a Dél-Pesti Vendéglátó Vállalat igazgató-helyettesének, s a mi köreinkben az a pletyka járta – talán alappal –, hogy Somogyi Jenő áskálódása indította el azt a lavinát, amely Onódyt maga alá temette. Úgy hírlett, Somogyinak fájt a foga Onódy pozíciójára, s miután bebörtönözték a sztárvendéglátóst, ki is nevezték a helyére. Természetesen a Bara Margittal kapcsolatos orgiákról is hallottam, amelyekhez állítólag Onódy gödi villája biztosította a kulisszákat, de úgy tudom, ezek a tivornyák a valóságban meg sem történtek, vagy ha igen, sem Onódynak, sem a művésznőnek nem volt köze hozzájuk. Vissza­térve Somogyihoz: rendkívül ellentmondásos figura volt a későbbi MLSZ-elnök, rendkívül rossz híre volt vendéglátós körökben, ugyanakkor az is tény, hogy segített nekem, amikor ötvenhat után Kistarcsára internáltak. Az Onódy-ügyről pedig csak annyit, hogy nyilvánvalóan kreált per volt, a hazai vendéglátást forradalmasító szakember ártatlan volt az ellene felhozott vádpontokban.”

Lakat T. Károly, magazinunk állandó szerzője egy megsárgult, ötvenhárom évvel ezelőtt készült fotót idéz fel Onódy Lajos nevének hallatán.

„Apám a tokiói olimpiáról dicsőségesen, arany­éremmel hazatérő válogatott szövetségi kapitányaként pózol a ferihegyi repülőtéren, és a felvételen ott látható Onódy Lajos bácsi is, a Fradi szakosztály­elnöke. Természetesen jómagam is hallottam a Bara Margittal és az állítólagos orgiákkal kapcsolatos szóbeszédeket, persze nem »valós időben«, hiszen egy kis­kamasszal ilyen frivol pletykákat nem osztottak meg a szülők. Nincs bizonyítékom azok igazságtartalmát illetően, se pró, se kontra, én csak azt tudom, hogy életemben nem beszéltem még olyan fradistával, aki rosszat mondott volna Onódyról. Lajos bácsi és apám nagyon közel állt egymáshoz – Mészáros Dodóval, Rudas Ferivel, azaz a gárda veteránjaival négyesben alkottak össze­tartó csapatot –, s ennek a viszonynak a futball, a Fradi és a fröccs szeretete volt a legfőbb kovásza. Apám 1953-ban vonult vissza az aktív futballtól, Onódy ugyan­abban az évben lett a Fradi szakosztály­elnöke, tehát ilyen értelemben váltották egymást, de mivel apám élete végéig ott maradt a csapat vonzás­körzetében, s természetesen Lajos bácsi vehemens zöld-fehér rajongó volt, közös téma a későbbi évtizedekben is volt bőven. Rudas Ferinek visszavonulása után mindig volt presszója, italboltja, így aztán a szenvedélyes vendéglátós Onódyval már csak abból az okból kifolyólag is gyakran találkoztak, hogy a jóságos öreg mindig latba vetette befolyását, ha Ferinek el kellett intézni valamit – márpedig elintéznivaló mindig volt.”

1964. november végén új igazgatót neveztek ki a Büfé- és Éttermi Vállalat élére Somogyi Jenő, a XIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat első számú vezetője, az MLSZ későbbi elnöke személyében, aki további, az eddigieknél is nagyobb szabású fejlesztések céljával és terveivel érkezett. Nicsak, megint a futball! Nem véletlen, hogy a vendéglátás, az éjszakai élet menői a kommunizmusban is közeli kapcsolatba kerültek a más aspektusból az éjszaka császárainak számító futballistákkal. Somogyi, az utód szerepe azért is érdekes, mert többen is úgy emlékeznek, ő vágyott a leginkább Onódy helyére, neki is része lehetett az elmozdításában. Másfelől a legbefolyásosabb korábbi futballista barátok, mint Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, aztán a Honvéd gazdasági vezetője, Östreicher Emil 1956 után nem tértek haza Magyarországra, barátságuk jó ideig hátránynak, mintsem előnynek számított.

Onódy Lajos összesen négy év négy hónapot ült a szegedi Csillag­börtönben, többek között az Alföldi Bútorgyár öntő üzemrészébe vezényelték betanított munkára, a káros gázokat közvetlenül belélegezve ő szedte le a frissen ragasztott bútorlapokat, szeme és tüdeje alaposan károsodott, fogainak egy része kihullott, cukorbeteg lett, csontsoványra fogyott. Büntetése két­harmadának letöltése után feltételesen szabadlábra helyezték 1969. február 28-án. Emberi roncsként hagyta el a börtönt, hat hétre kórházba került, majd 49 évesen nyugdíjazták. Az akkor már a Ganz-MÁVAG vezérigazgatójaként tevékenykedő egykori miniszter, Csergő János azonnal alkalmazta az alacsony nyugdíja mellé kiegészítő jövedelemforrást kereső Onódyt mint szak­tanácsadót. A volt igazgató egy büfét és egy kisvendéglőt hozott létre a gyár területén belül, amelynek bevételét a Ganz-MÁVAG focicsapatára fordították. Ezzel párhuzamosan 1973-tól a Békés Megyei Szolgáltató és Termelő Szövetkezet kereskedelmi tanácsadója is lett, és szerepet vállalt a Békéscsaba NB I-be jutásában, benntartásában és felfutásában az első osztályban. Feltalálóként ő jegyeztette be a kupakos sörnyitót, illetve többedmagával a Medaqua fürdősót. 1980-ban vonult vissza az aktív munkától.

Az 1976-os elutasítás után a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1980 nyarán „kegyelemből” mentesítette őt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Jogi rehabilitációját, pere koncepciós voltának elismerését, s ezáltal a rá kiszabott ítélet semmisnek nyilvánítását nem sikerült elérnie 1990 után. Erkölcsileg azonban elégtételt kapott. Az 1989 júniusában az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságához benyújtott kérelmére az időközben Magyar Szocialista Párttá alakult utódpárt Országos Egyeztető Bizottsága OEB/395-ös számú, 1990. április 2-án kelt határozatában megállapította, hogy Onódy 1965-ben történt kizárása a pártból „koncepciós jellegű volt, ezért a döntést hatályon kívül helyezte, párttagságát 1945-től folyamatosnak elismerte”. Onódy Lajos 1996 februárjában, 76 évesen hunyt el. Legnagyobb „bűne” talán az volt, hogy megelőzte a korát.

1996. március 17-én a Nemzeti Sport Sinkovics Gábor és Vincze András által jegyzett tudósításban számolt be a Ferencváros–DVSC Epona NB I-es labdarúgó-mérkőzésről. A tudósítás szűkszavú mondattal kezdődött:

„A mérkőzés előtt egyperces gyászszünetet tartottak a közelmúltban elhunyt Onódy Lajosnak, az FTC labdarúgó-­szakosztálya egykori elnökének emlékére.”

Jakab János, a Budafok tiszteletbeli elnöke

„Sokszor találkoztam Lajos bácsival, hatalmas tisztelet övezte, a meghurcolása után is, a sportvezetők legszűkebb krémjéhez tartozott.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. augusztusi lapszámában.)