Az Inter magyar gólkirálya: Nyers István

 

 

Szöveg Bodnár Zalán Fotó Dejan Vukovics

 

„Oyan vagyok, mint Nyers István, a hontalan / huszonegy évből egy sem volt gondtalan.” Ezt dobja ki egyik első találatként a népszerű internetes keresőportál, ha beütjük a valaha volt egyik legnagyobb magyar futballista, a kétszeres magyar bajnok, kétszeres olasz bajnok, olasz gólkirály Nyers István nevét. Hogy mi ez? Dalszövegrészlet bizonyos Mr. Busta, afféle gengszter-rapper – ha jól azonosítom zeneileg – Hiába mondták című számából.

Pedig korántsem megénekelt hőse ő a magyar futballnak, ellenkezőleg: a méltánytalanul elfeledettek, a magyar futballkánonból évtizedekig száműzöttek táborába tartozik. Nekem például fogalmam sincs, hogy mi fán terem ez a Mr. Busta, aki négypercnyi trágároskodás közepette egyszer csak megemlíti Nyers Istvánt, de erős a gyanúm, hogy e szofisztikált előadóművészről többen hallottak kis hazánkban, mint a világhírű gólvágóról, és akik már hallottak róla, azok egy része is csak ebben a „dalban” találkozott a nevével.

Ezúttal azonban ez nem csak generációnk szégyene, és nem csak arról van szó, hogy a mai fiatalok egyre kevesebbet olvasnak, és egyre tájékozatlanabbak. Több régi motoros, évtizedek óta a szakmában dolgozó sportújságíró is mondta nekem az elmúlt hetekben (cikkünk 2011-ben jelent meg! – a szerk.), minden pironkodás nélkül, hogy bizony tíz éve még nem is hallott Nyersről, csupán az olasz futball történetét mélyen ismerők emlegettek olykor egy István/Stefano Nyerset az ’50-es évekből, egy olyan klasszist, akinek tudása csak a legnagyobbakéhoz, Puskáséhoz és az Aranycsapat tagjaiéhoz volt hasonlítható. De senki sem tudott róla semmit, azon kívül, hogy 1961-ben visszavonult, egy ideig Bolognában élt, majd kósza híreket lehetett hallani arról, hogy valahol a Vajdaságban telepedett le. Jellemző, hogy halála másnapján, 2005. március 10-én egyetlen sportnapilapunkban egy nyúlfarknyi, nyolcmondatos hír jelent meg róla, amelyben közölték, hogy elhunyt, valamint felsorolták csapatait és góljainak számát.

Ugyanakkor a Nemzeti Sportnak és elsősorban az eltökélt Budai Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy egyáltalán tudunk a haláláról. Budai volt az, aki csaknem tízévnyi kutatómunka után a nyomára akadt Szabadkán, és 2004-ben, néhány hónappal halála előtt Nyers István, akiről évtizedeken át azt sem lehetett tudni, él-e, hal-e, és aki hatvan éve nem szólalt meg magyar újságban, interjút adott Szabadkán a Képes Sport nevében őt felkereső Szöllősi Györgynek. Majd a cikk hatására meglátogatta otthonában a Sport Televízió is, Szepesi György beszélgetett vele az Akkor és most sorozatban.

A Nyers István, a hontalan szókapcsolat persze korántsem a rapper találmánya, hanem már-már állandó, szinte eposzi jelzője a volt játékosnak, az olasz évkönyvekben szerepelt ez a neve mögött, a nemzetisége rovatban: apolide, azaz hontalan. Nincs is mit ezen csodálkozni: a világvagány útját még ma, GPS-szel is nehéz volna követni, nemhogy a negyvenes-ötvenes években. Franciaországban született magyar szülők gyermekeként, Magyarországon kezdett el futballozni, de első csapata jugoszláv volt, amely aztán ismét a magyar bajnokságban szerepelt, majd játszott Pesten, Prágában, a magyar válogatottban, a Párizs–Budapest meccsen a párizsiaknál (!), majd Olaszországban, Svájcban és Spanyolországban, végül jugoszláv lett, és szerb állampolgárként halt meg.

No, de haladjunk sorjában.
Nyers István ózdi származású bányászcsalád sarjaként 1924. május 25-én született Franciaországban, az elzász-lotaringiai Freyming-Merlebachban, mivel szülei az itthoni nehéz gazdasági helyzet miatt ott próbáltak szerencsét. (Három évvel István után még egy fiuk született, Ferenc, aki szintén jó futballista lett, és akivel a pályán több ízben is szembekerült, előbb 1945-ben egy Újpest–Barátság meccsen, majd 1948 és 1950 között az olasz bajnokságban, az Inter–Lazio rangadókon. A két testvér nem tartotta szorosan a kapcsolatot, Ferenc viszonylag fiatalon hunyt el Franciaországban.)
A honvágy és talán a meg nem talált szerencse azonban hamarosan hazaszólította a Nyers családot Franciaföldről, Budapestre költöztek, Pista pedig 14 évesen a III. Kerületi TVE pályáján szorgoskodott labdaszedőként, majd ott lett igazolt játékos is. Első hivatalos mérkőzését azonban már Szabadkán játszotta 17 évesen, annál a klubnál, amely 1919 és 1941 között a jugoszláv bajnokságban szerepelt, de a várost pont akkor csatolták vissza Magyarországhoz, amikor Takács Géza edző kérésére Nyers odaigazolt. 1941-től 44-ig játszott a Szabadkai Vasutas AK-ban, amelyet a területrendezés miatt az újjászervezett magyar bajnokság második vonalába, a Zrínyi-csoportba soroltak be. A balszélsőként játszó fiatal Nyers remekül teljesített, amire a pesti egyesületek is felfigyeltek, és lecsapott rá a Kubala Lászlót is foglalkoztató zuglói Ganz.

Ott még inkább szem előtt volt, hiszen a Hollósi, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers csatársornak volt a tagja, amelyből csak Hollósi nem lett később válogatott. A csapat legjobb évében, 1944 őszén, az úgynevezett hadibajnokságban a kilencedik helyen végzett a csak budapesti együtteseket felvonultató kiírásban, így még nagyobb klubok figyelmét keltette fel. A hadibajnokság utolsó fordulójában éppen a Puskást és Bozsikot a soraiban tudó Kispest ellen játszott a Ganz, és jó benyomást kelthetett, mert a következő idényt már Kispesten kezdte meg Nyers István is. A délpesti városrészben azonban csak néhány hétig maradt, mindössze háromszor lépett pályára, gólt nem szerzett, és átszerződött az Újpesthez. Itt tagja lett a lila-fehér klub és a magyar futballtörténelem egyik legrettegettebb támadósorának, Suhai István, Szusza Ferenc, Zsengellér Gyula és Várnai Lajos mellett tündökölhetett. Ez a csatársor nem ismert tréfát, az 1945–46-os idényben például 186 gólt termelt a csapat, egyetlen évadban! Nyers is hozzátette a magáét a sikerekhez, átlagban szinte minden meccsére jutott egy gól, és két bajnoki aranyérmet is nyakába akaszthatott. (Bár az egyiket nem kapta meg soha, szervezési hiányosságok miatt…)

A kiváló bajnoki forma révén magától értetődő volt, hogy a válogatottnál is szóba került a neve, de akkoriban még annyi klasszis rohangált a magyar pályákon, hogy a háború utáni első osztrák–magyar összecsapáson Nyers – többek között Hidegkuti és Deák mellett – csak a B-válogatottban kapott helyet. A bécsi meccset 6:3-ra megnyerő magyar csapatban Nyers két gólt szerzett, majd a másnapi visszavágón is berámolt kettőt, így legközelebb már az A-válogatottba hívta meg Gallowich Tibor szövetségi kapitány. Az 1945. szeptemberi mérkőzésen Nyers a 18 éves, de a válogatottban már nem újonc Puskás Öcsi mellett játszhatott, és első meccsén rögtön gólt is szerzett, nemzeti csapatunk pedig 7:2-re győzött a románok ellen. A következő válogatott meccsre szintén behívták, és ismét gólt rúgott (Ausztria–Magyarország 3:2), így a válogatottnál megvolt az egyes gólátlag, amit sikeresen meg is őrzött, hiszen soha többé nem szerepelt címeres mezben. Hiába remekelt ugyanis Újpesten, egy soha meg nem magyarázott eltiltás miatt távoznia kellett (az akkori zuhanyhíradó szerint ellopott egy értékes órát csapattársától, bár ezt nem bizonyították – az erről szóló későbbi cikkünket lásd ITT!), és az ő esetében ez együtt járt az ország elhagyásával is. Az Újpest hivatalos indoklása rövid és kegyetlen volt: „Már hosszabb idő óta sok panasz vetődött fel az Újpest vezetősége részéről a válogatott balszélsője ellen. Most a klub fegyelmi bizottsága Nyerset két évre eltiltotta a játéktól és az ÚTE-pálya látogatásától.” Miután a Népsport rákérdezett az esetre, az Újpest illetékese azt nyilatkozta: „Nyers többszöri figyelmeztetésünk ellenére sem akart megjavulni és jó útra térni. Nem látta be, hogy ő sem pótolhatatlan. Akármilyen nagy tehetség, nem tehettünk, és nem is akartunk vele kivételt tenni.”

A jólértesültek tudni vélték, hogy a konfliktus hátterében valójában a pénz állt, és Nyers ezt nem is próbálta cáfoltni utóbb: „Szerettem a szabadságot. Magyarországon akkor az oroszok uralkodtak. Sohasem politizáltam, de az Újpest nem adta meg azt a pénzt, amit kértem. Én pedig futballozni akartam, szabadon.” Nem tudhatjuk tehát pontosan, hogy mi váltotta ki az újpesti vezetők haragját ellene, de abban biztosak lehetünk, hogy tévedtek, amikor azt mondták: ő sem nélkülözhetetlen. Nagyon is az volt, hiszen rövidesen minden európai élcsapat őt akarta megszerezni. 1946-ban átszökött a határon (elmondása szerint „megbundázta” a szovjet határőrt egy nercbundával), nem foglalkozott vele, hogy ezzel elveszíti az állampolgárságát, és többé nem léphet pályára a magyar nemzeti mezben, vonzotta a kaland, a pénz, a hírnév.
Néhány barátságos meccsen pályára lépett Prágában a Viktoria Zizkovban (zsebre is vágta a kialkudott előleget), de a nagy edzőzseni, Helenio Herrera, a kor Mourinhója Párizsba hívta, a francia sztárcsapathoz, a Stade Francais-hoz, ő pedig ment örömmel.

 

Párizsban egy csapásra sztár lett, elsőre, az 1946–47-es idényben 24 gólt vágott, a következőben pedig 23-at, mindkétszer második lett a góllövőlistán, így első ízben külföldön is beválogatták, noha nem a nemzeti együttesbe, hanem a Párizs-válogatottba, ami abban az időben lényegében a francia válogatottat jelentette. Az ellenfél pedig a magyar válogatottnak megfelelő Budapest-válogatott volt! A magyar futball akkor éppen balszélsőhiánnyal küzdött, Gallowich kapitány pedig tett egy utolsó kísérletet arra, hogy hazacsábítsa Nyerset, ám ő nem állt kötélnek. „Én játszottam ám a Budapest-válogatott ellen is Párizsban. Meglátogattam a magyar csapatot, ha kellett, velük voltam. Gallowich szövetségi kapitány mondta is tréfásan, hogy focizzak inkább náluk” – mesélte nyolcvanéves korában a csatár. Erről a meccsről még beszámolnak az itthoni újságok (2:2 lett a vége), aztán Nyers neve évtizedekre kikopik a magyar sajtóból.

Jól ment a játék Párizsban, de ott sem volt maradása a világvándornak. „Nagyon jó dolgom volt Franciaországban. Kaptam lakást, szép pénzt, mindent. Két évet töltöttem ott. Aztán jött egy megfigyelő az Intertől, de azt mondta, hogy nem sokat látott a játékomból, mert amikor hozzám került a labda, a közönség mindig talpra szökkent előtte. Végül nem tudom, mennyit fizettek értem, csak azt, hogy én kaptam két kiló aranyat az aláírásomért.”
Nyers ezzel élete döntését hozta meg: elfogadta az Inter visszautasíthatatlan ajánlatát. A játékos, akiért már Európa több szegletében is rajongtak, megkapta az esélyt, hogy igazi világklasszis szupersztár legyen. És Nyers István élt is a lehetőséggel: rögtön első évében, az 1948–49-es olasz bajnokságban gólkirály lett a milánói kék-feketék mezében, 26 találattal. Az Inter egyszerre szerződtette őt, és a Roma csillagát, Amadeo Amadeit, hogy hosszú évek után ismét visszakerüljön a klubhoz a scudetto, és noha ez ’49-ben még nem sikerült, a helyes erősítést jól jelzi, hogy Amadei lett az olasz góllövőlista második helyezettje (a harmadik pedig a szintén magyar Mike-Mayer István, a Bolognából).

 

Nyers hat évet töltött az Interben, és micsoda évek voltak azok! Rögtön az első meccsén mesterhármast ért el a Sampdoria ellen (4:2), aztán volt olyan milánói derbi, amelyen mindhárom gólt ő szerezte, és olyan is, amelyen 6:5 lett a végeredmény, és a hatodik, győztes találat fűződik az ő nevéhez. Volt, hogy öt gólt jegyzett a Bari ellen. „Felejthetetlen volt a Bari elleni bajnoki mérkőzés 1950-ből, amikor hajszál híján megdöntöttem a nagy Piola egy meccsen rúgott hétgólos rekordját. A kiesés ellen foggal-körömmel küzdő Barinak már az első félidőben sikerült ötöt berámolnom, de ezután mintha beszögezték volna a kaput. Három vagy négy kapufát rúgtam, de gólt többet már nem… Tudomásom szerint azóta is Piola tartja a rekordot” – mondta utóbb egy szabadkai lapnak. (Nem pontosan tudta, Piola hat góllal csúcstartó, holtversenyben Omar Sivorival. A ligarendszerű bajnokság bevezetése előtt pedig Adolfo Baloncieri rúgott hét gólt is egy meccsen.)

Noha többé nem lett gólkirály a Serie A-ban, a következő három idényben is dobogón végzett a góllistán: az 1949–50-es bajnokságban második lett a svéd Gunnar Nordahl mögött 30 góllal, a következő szezonban szintén Nordahl mögött ismét második 31-gyel, az azt követőben pedig John Hansen és Nordahl mögött 23-mal harmadik. Az első öt idényében mindig ő volt az Inter házi gólkirálya, utolsó évadjában pedig sérülése miatt csak 14 meccsen tudott pályára lépni, de így is szerzett nyolc gólt. Jobbal, ballal egyaránt jó volt, mindkét oldalról ő végezte el a szögletrúgásokat, és lassú sem lehetett, egy alkalommal ezzel a főcímmel jelent meg a La Gazzetta dello Sport: „Nyers olyan gyors, mint a szél.”

A Nyers-korszak előtt még vergődő Inter pedig egyre szebb eredményeket ért el a bajnokságban. Az érkezése előtti két évben a tizedik és a tizenkettedik helyen végzett a csapat, ám első évében rögtön ezüstérmes lett, és az azt követő háromban is mindig dobogós. De minden Inter-hívő már a bajnoki címről álmodozott, ami végül az 1952–53-as idényben vált valóra, Alfredo Foni mester irányításával 13 hosszú év után került ismét a kis pajzsocska az Inter mezére. A következő szezonban aztán jött a duplázás, hősünk pedig a futballvilág egyik legfényesebb csillagaként ragyogott. „Úristen, hányszor voltam a transzban levő szurkolók vállán ott a San Siróban! Hányszor volt, hogy örömükben nemcsak a dresszt, hanem a gatyát is letépték rólam! Ha száz évig él az ember, ilyesmit akkor sem tud elfelejteni. Ilyesmiért valóban érdemes élni.”

 

Az élet császára volt Milánóban, az Intert tulajdonló Moratti család jó barátja, akinek fiatalkorában Sophia Loren kereste a társaságát, idős korában pedig, ha olykor Olaszországba látogatott, messziről szalutáltak a határőrök. A szicíliai Inter-szurkolók egyszer halálosan megfenyegették a klub elnökét is, amikor felvetődött, hogy esetleg eladják kedvencüket. Neki csak kérnie kellett, és az Inter szerződtette honfitársát, Szőke Lászlót is. Nem tudott olyat kérni, amit ne adtak volna meg neki. Elnevezték Stefanónak, és könyörögtek, hogy vegye fel az olasz állampolgárságot, játsszon a squadra azzurában, esetében még a szükséges olasz felmenőktől is eltekintenének. De nem állt kötélnek, ő megmaradt hontalannak.
Sőt az 1954-es világbajnokság előtt komolyan felvetődött, hogy visszatér a magyar válogatottba. A nyarat a genfi Servette próbajátékosaként a vb helyszínén töltötte, állítólag fel is vette vele a kapcsolatot az MLSZ, de sem a FIFA, sem az Inter nem rajongott az ötletért. „Nem engedett el az Inter, de bevallom, kicsit mindig vérzett a szívem, amikor olvastam a magyar válogatott nagy sikereiről, a négyéves veretlenségről.”

Persze ő is tudta, hogy ha hazatér, oda a nyugati sztárgázsinak és a szabadságnak, a magyar futball viszont bizonyosan jól járt volna a hazatérésével, tagja lehetett volna az Aranycsapatnak is. Nyers éppen akkor volt csúcson, amikor az Aranycsapat is tündökölt, a londoni 6:3 előtt három héttel volt az a milánói derbi, amelyet három góljával ő döntött el, két hét múlva pedig az Európa-válogatottba kapott meghívót. (Az Inter nem engedte el, így az Anglia elleni jubileumi meccsen Magyarországot „csak” Kubala László képviselte. Később Pelé is hívta Brazíliába bemutató meccsre, oda viszont a felesége nem engedte.) Borzongató belegondolni is, hogy miközben a magyar futballnak olyan szélsői voltak akkor, mint Budai II, Czibor, Sándor, Kubala és Nyers, az NSZK elleni vb-döntőben Sebes Gusztáv szövetségi kapitány szélsőgondokkal küzdött, és Tóth Mihálynak kellett játszania…

Az Internél töltött hat éve alatt Nyers 182 mérkőzésen 133 gólt szerzett, ezzel a mai napig a 18-szoros olasz bajnok legeredményesebb külföldi góllövője és a klub örökranglistájának negyedik helyezettje. 1954-ben azonban elérkezett a váltás ideje, és a következő két évet Nyers egy másik olasz nagycsapatban, az AS Romában töltötte. Ebben a két évben 54 meccsen 20 gólt szerzett, de pályafutása szép lassan lefelé ívelő korszakába ért. 1957-ben a spanyol Terrassa, 1958-ban a Sabadell játékosa lett, ahol már látványosan hanyatlott, Czibor Zoltán beszámolója szerint jóval idősebbnek nézett ki koránál (1957-ben Kubala László kérésére néhány bemutató meccs erejéig a Barcelona mezét is magára öltötte), majd az olasz másodosztályú Leccóban és a Marzotto Valdagnóban vezetett le, 1961-ben pedig visszavonult.

 

Pályafutása befejezése után egy ideig Bolognában élt, megszerezte ugyan az edzői képesítést, de szívproblémái miatt sohasem edzősködött, 1980-ban pedig súlyosan beteg felesége kérésére Szabadkára, neje szülővárosába költöztek, és ezzel teljesen kivonta magát a köztudatból. Szabadkán persze sokan ismerték. Szöllősi Györgytől tudom, hogy mielőtt felkeresték, nem adott meg lakcímet, hanem azt az instrukciót adta, hogy csak szálljanak be egy taxiba, és kérjék a fuvart az „olasz Pista bácsihoz.” És a taxisnak ez valóban elég volt…
A magyarokkal ellentétben az Inter nem feledkezett meg róla, jelentős összegű nyugdíjat folyósított neki egy szegedi bankba élete végéig. Sohasem szűkölködött, Szabadkáról is taxival utazott Budapestre, a ferihegyi repülőtérre, amikor évente egyszer Olaszországba látogatott, mégis azon kesergett még a halála előtti hónapokban is, hogy az ő tehetségével és becsvágyával hány milliárdot kereshetne, ha manapság futballozhatna.

 

2005. március 9-én hunyt el, nem sokkal azután, hogy nyolcvanévesen másodszor is megnősült. Temetésén csak tizenöten jelentek meg, és amikor ezt Massimo Moratti, az Inter elnöke megtudta, azonnal intézkedett. Az Inter új sírhelyet vásárolt a szabadkai Bajai úti temetőben, és ebben a gesztusban benne van Nyers István, a hontalan életpályájának minden tragikuma: egy olasz tulajdonosnak köszönhetően van a magyar futball méltatlanul elfelejtett csillagának méltó síremléke, a Szerb Köztársaságban.

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. szeptemberi számában.)