Szuper Levente: „Pippo Inzaghi nekem dedikálta a mezét”

 

 

Jól haladsz a könyveddel?
Már a célegyenesben vagyunk, Szűcs Miklós barátommal, a Nemzeti Sport újságírójával dolgozunk rajta, az Ulpius Ház kiadó gondozásában jelenik meg, lesz benne szó a hoki mellett labdarúgásról is. Mire az FFT utcán lesz, szerintem a könyv is.

Azt sejtettem. A Filippo Inzaghi által neked dedikált Milan-mezből rájöttem, hogy van affinitásod a futballhoz.
Némi szerepe a Milan iránti rajongásomnak is volt abban, hogy 2007-ben a
Milano Vipers csapatához szerződtem. Ott voltam a San Siróban a csapat valamennyi hazai mérkőzésén, és ki tudja, meddig maradok Milánóban, ha 2008-ban nem szűnik meg az együttes.

Mármint a Vipers, nem az AC Milan…
Természetesen. Pedig európai topcsapat volt. Pont akkor szűnt meg, amikor kétéves szerződéshosszabbítást kínáltak… A Vipers különben sajátos módon kötődött a két milánói óriásklubhoz. Amikor ott játszottam, az Inter fanatikusai közül került ki a szurkológárdánk, gyakorlatilag a kék-feketék érdekkörébe tartoztunk, pedig egy évtizeddel korábban még a Milan lerakata volt a csapat olyannyira, hogy egy időben Fabio Capello volt a főnök.

Akárhogy is, amikor odakerültél, friss volt még a BL-győzelem. Olyannyira, hogy a címvédő volt a Milan.
Nekem mondod? Lubickoltam olyan sztárok játékában, mint Ronaldo, Pirlo, Kaká, Seedorf. 2008. január tizenharmadikán ott voltam a hetvenötezer néző között Pato első bajnoki meccsén, amikor öt kettőre legyőztük – bocsánat, hogy többes szám első személyben mondom – a Napolit, Ronaldo két gólt rúgott, Seedorf és Kaká egyet-egyet, és a végén Pato is betalált egy óriási szóló csattanójaként. De szörnyű élményem is volt, a helyszínen láttam például Ronaldo utolsó sérülését, pontosan egy hónappal Pato bemutatkozása után, amely a pályafutása végét jelentette. Szétszakadtak a térdkalácsát rögzítő ínak. Nem volt még harminckét éves, amit utána csinált a futballpályán, a Corinthiansban, már csak árnyékboksz volt.

Láttál derbit? Tudod, a Derby de la Madonninát…
Azt sajnos nem, olyankor mindig meccsünk volt. Pedig a Milan és az Inter derbije tényleg semmi máshoz nem fogható. Milan–Juve meccset viszont láttam. Hatalmas mázlival. Akkor is meccsünk lett volna, de jégcsarnokunk műszaki hibája miatt elmaradt a találkozó.

Korán befejezted, harminckét évesen, még mindig simán védhetnél.
Két és fél éve megszületett az első gyerekünk, Alíz, és azzal vége is lett a hokinak, legalábbis játékosként. Nálam a család és a profizmus nem fér össze. Ha sír a gyerek, akkor az a legfontosabb, nem a meccs. Lezárult az életemnek ez a szakasza, mármint a profi hoki, mert a sportágtól azért nem szakadtam el, a Vasas szakosztályelnöke vagyok. Sok a dolgom, éppen ezért kevesebb focit is nézek, mint korábban. A világbajnokságot is csak hellyel-­közzel követtem, időközben megszületett Barnabás, most négy hónapos, a vébé alatt volt újszülött.

Van kedvenc futballistád?
Talán Ronaldo. A portugál. A zseniket mindig is kedveltem, Messit is szeretem. Az igazi bálványaim azonban a Milan ikonjai. Maldini, Nesta, Inzaghi meg a még régebbiek, Baresi, Ancelotti, Donadoni. Ez az én igazi szerelmem.

Hogyan jött ez a Vasas-meló, a szakosztály-elnökség?
2012-t írtunk, éppen hazafelé tartottam Kazahsztánból, ahol Temirtauban voltam légiós, mindössze három hónapig. De megszületett Alíz, és hazajöttem. Akkor keresett meg Markovits Laci, a klubelnök, nagyon forszírozta, de gyorsan ment a megegyezés, már korábban is kapcsolatban voltunk, még a kapusiskolám idejéből. Két éve vezetem a szakosztályt.

Eszedbe jut még 2008 áprilisa, azok a varázslatos szapporói napok?
Még szép! Nem tudom, lesz-e még esélye a magyar hokinak arra, hogy feljusson az A-csoportba. De szerintem lesz. Igaz, hogy kis nemzet vagyunk, de van még bennünk tartalék. Nem szabad kishitűnek lenni. Pedig minket, magyarokat annak neveltek, a mi poharunk mindig félig üres volt. De én arra törekszem, hogy a mi gyerekeink ebből már semmit se érezzenek. Semmit sem utálok jobban, amikor valami negatív dologra azt mondják, ez olyan magyaros. Dehogy magyaros!

Mintha hájjal kenegetnének! Manapság ritkán hallható mondatok…
Tudod, én katonatiszti családból származom, de nem az 1945 és 1990 közötti időszakban voltak katonatisztek a felmenőim, hanem a háború előtt. Óriási különbség! A nagyapámat Szuper Gézának hívták – a mi családunkban minden elsőszülött Géza –, ő negyvenöt után vándorolt ki Torontóba, és még látott engem védeni, amikor 1991-ben kint játszottunk a Fradival. Neki volt egy magyar nyelvű sportújsága Torontóban, Sporthíradó volt a neve. És megélt belőle, annyi volt a magyar olvasója! Sajnos, 1991-ben meghalt az öreg, és persze már az újság sem létezik. Az optimizmusa tovább él bennem.

Ch. Gáll András

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. novemberi számában.)