Fotó: Kristóf Lajos
Ahogy megérkezik a Centrál Kávéházba fotósunk társaságában, azonnal megértem, miért nevezte el annak idején Molnár Gál Péter VIP-páholyunk aktuális vendégét a „nárcizmus üldözöttjének”. Sándor György percekig rendezgeti frizuráját a tükör előtt, és amikor profilból elkezd kattogni Kristóf Lajos masinája, hősünk aggodalmaskodva érdeklődik a fotográfusnál: „Ugye, nem tűnök pocakosnak?”. Persze, ha belegondolunk, hogy egy ifjú házassal beszélgetünk – tavaly nyáron volt az esküvője –, abszolút érthető a rátartisága.
Kulisszatitokként annyit elárulhatok, hogy nemrégiben a Magyarok a Barcáért című film videójának bemutatóján találkoztunk, és ott levett a lábamról azzal, hogy fejből ledarálta az 1953-as angol–magyar, a 3:6 összeállítását, majd az ugyanazon évben játszott olasz–magyarét (0:3), de a bécsi osztrák–magyarét (2:3) is. De nem ám a magyar válogatottét – az ellenfélét!
Egy bekeretezett fotóval érkezett az interjúra, a futballszerelésben feszítő úr mellett egy emlékplakett látható, rajta az 1933-as évszám. Mi ennek a története?
A fotó apámat ábrázolja, a plakettet pedig emlékbe kapta attól a brnói zsidócsapattól, a Makkabi Brünntől, amelynek játékosa, majd edzője volt. 1933 Hitler hatalomra kerülésének éve, de ennek nincs köze a fotóhoz, apám a numerus clausus miatt ment ki, nem vették fel a Műszaki Egyetemre, ezért Brünnben lett villamosmérnök. Apám az egyetem mellett – vagy helyett – átfocizta a brünni éveket. Azt mondják, a humorérzékemet tőle örököltem, a futballtudásomat sajnos nem. Ő sem volt analitikus elme, ahogy én sem, hiába volt villamosmérnök, a kicsapott biztosítékhoz villanyszerelőt hívott.
Ismerték egymást?
Visszakérdezek: önnek mikortól datálódnak az első emlékképei?
Ötéves koromtól.
Én a negyedik születésnapomon, 1942-ben láttam utoljára édesapámat, mert sajnos munkaszolgálatra kötelezték. Nézegetem a közös fényképeket, ahogy az Erőd utcai picinyke balkonon büszkén tart a kezében egy csecsemőt, majd később, talán az utolsón, amint a Corvin áruház előtt állunk, én négyévesen, és fölnézek rá, és nagyon szeretném, ha vissza tudnám idézni azt a szituációt, azokat az érzelmeket… De ahogy Weöres Sándor írja: „Az esemény jön és elsuhan s az emléknek száz ideje van”.
Milyen focista volt?
Mármint én? Majd azt is elmondom, de annak nagyon örülök, hogy összeakadtunk, ön és én, erről jutnak eszembe Jelenits Istvánnak, az egykori piarista tartományfőnöknek, a gyóntatóatyámnak – aki Pilinszky János gyóntatóatyája is volt, ma pedig a hagyaték gondozója – a szavai: „A találkozásokhoz el kell jutni!”. Én neki köszönhettem, hogy katolizáltam, hogy zsidóként, ateista, kommunista neveltetésem után megsuhintott a hit kegyelme.
Szóval, milyen focista volt?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy az Ilka utca és a Thököly út sarkán laktunk, s attól kezdve, hogy 1953-ban megépült a Népstadion, minden meccsen kint voltam. Oké, nem voltam valami tehetséges. De egy-egy remekbe szabott mérkőzés után – minden meccs, amelyen Kocsis Sanyi játszott, remekbe szabott volt – úgy dekáztam hazáig a Stadiontól az Ilka utcáig, hogy közben nem esett le a labda.
Ez igaz?!
Nem… De az igaz, hogy átiskolakerültem a fél ifjúságomat, és már délelőttönként a Ligetben fociztam az esti iskolásokkal. Egyszer elmentem, talán a Vasashoz, az öltözőben felvettem a dresszt, a sípcsontvédőt, a stoplist, kifutottam a pályára, és kábé az ötödik percben eltalált OTT a labda. Először csak meghajoltam a többiek tudása előtt, annyi energiám még maradt, hogy lekotródjak a pályáról, de azóta nem húztam magamra se BLASZ V-ös, se válogatott mezt. Kispályán még fociztam, egyre kisebb pályákon, de most már úgy tűnik, pályaelhagyó vagyok. De a nézőtéren sem ülök, mert meg vagyok mérgezve az Aranycsapattól. Albert Flórival is meglehetősen jó kapcsolatban voltam, igaz, nem hozzám járt be udvarolni a Vidám Színpadra… Varga Zoliban láttam néha megcsillanni azt a kecsességet, amit az én ifjúságom máig tartó szerelménél, az Aranyfejnél, a Gyémántlábúnál láttam.
Akkor nem volt véletlen, hogy hol és milyen körülmények között találkoztunk a múltkor…
A Magyarok a Barcáért című filmet háromszor néztem meg az Urániában, de egyszer sem láttam, mert végigbőgtem. Majd összejöttem a film alkotójával, aki már eleve szimpatikus volt nekem, mert Kocsisnak hívják. Azóta is előre köszönök a fuvarosoknak, a kamionosoknak, kár, hogy nincsenek már Pesten fiákeresek, bár Kocsis Sanyi fiával Kocsis Tibi összehozott, amikor a Barca ifi itt játszott szeptemberben. Szóval, Kocsis Tibi a Duna TV-nél együtt dolgozott Csonka Judittal, a feleségemmel, aki vágó, és hát a Kocsis Sanyi fiával közös fotó is készült, tiszta szívből megcsókolom az ifjú Kocsist, és látom a fotón, hogy az én édes feleségem egy csöpp féltékenység nélkül néz bennünket.
Egész jót beszélgettünk a fociról.
Ugye, nem gondolta volna, hogy nekem, az intellektuális magyar humor klasszikusának a rossz értelmiségi fölény elefántcsonttornyából ennyire a lelkem csücske a foci?! Pedig nem vagyok egyedül, itt van például Esterházy. Nem a Márton, a Péter…
Ch. Gáll András
VILLÁMKÉRDÉSEK
Kivel beszélgetne el legszívesebben a már eltávozott legendák közül?
Kocsis Sándorral, aztán másodjára Kocsis Sándorral, aztán Sándor Kocsissal, végül ifjabb Kocsis Sándorral, de vele már sikerült.
Melyik meccs eredményét változtatná meg, ha tehetné?
A berni vb-döntőét. Maradna a kettő nulla, nyolcadik perc. És a londoni hat háromét, kiegészíteném még három Kocsis-fejesgóllal. Sajnos, akkor csak egy kapufára futotta neki…
Melyik volt a legjobb mérkőzés, amit valaha látott?
A hét egy az angolok ellen, ötvennégyben, magam is ott voltam a Népstadionban. Kocsis két micsoda gólt szerzett! És a Cziboré…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. februári számában.)
