Rátgéber László: focirajongó a kosárpályán

Interjú Ch. Gáll András

Először dobta vagy rúgta a labdát?
Azt hiszem, az anyukámat kellene megkérdezni erről, aput sajnos már nem lehet. De szerintem dobtam.

Aztán amikor már a srácokkal labdázott, melyiket választotta: a futballt vagy a kosárlabdát?
Természetesen a focit. Az volt az első, jóllehet anyu jugoszláv válogatott kosaras volt, apu pedig szövetségi kapitány. Kosárlabdában.

Hol fociztak Újvidéken?
A Duna-parton, a parkokban. Én nem telepi gyerek voltam, hanem „belvárosi”. (A Telep volt Újvidék nyugati részén a magyar negyed – a szerk.) Jobbára szerb nemzetiségű srácokkal rúgtuk a labdát.

Szerette a titói Jugoszláviát?
Szerettem, ma is, húsz évvel azután, hogy megszűnt, szeretem. Minket semmilyen hátrány nem ért a magyarságunk miatt.

És a futballját is szerette?
Az sokáig nem volt jobb a magyarnál, sőt… Megveszekedett Vojvodina-drukker voltam, természetesen gyűlöltük a mocskos belgrádiakat. Amikor a Vojvodina 1989-ben másodszor is jugó bajnok lett, félőrült voltam a gyönyörűségtől.

Melyik volt az első világbajnokság, amelyikre emlékszik?
Az 1974-es.

Nyilván a hollandoknak szurkolt, mint mindenki.
Természetesen a németeknek. A parkban én voltam a Gerd Müller, rosszabb esetben a Sepp Maier. Úgy emlékszem, jobb voltam a Müllernél, sokkal több asszisztot adtam.

Ez olyan kosarasan hangzott. Nem azt mondta, hogy a foci az igazi?
Ezt mondtam volna?

Miért a németeknek szurkolt?
Mert a német–holland döntőt Jupp keresztapámmal néztem végig. Nem a Heynckess-szel, ez egy másik Jupp volt, aki elvette feleségül a nagyi húgát. Bochumban éltek, ott néztük nála az 1974-es világbajnoki döntőt.

Manapság melyik csapat a kedvence? Gondolom, a Barca…
Téved, a Real. Nincs semmi bajom Messiékkel, de mivel mindenki Barca-rajongó, én maradok a Madridnál. Meg persze az angol focinál. Minden jöhet, ami angol.

Mióta vannak emlékei a magyar futballról?
Jóformán születésem óta. Apám mindent tudott Puskásékról, ott volt 1956. szeptember 16-án a belgrádi JNA Stadionban – ma is így hívják a Partizan létesítményét –, a jugoszláv néphadsereg pályájának nézőterén, hatvanötezred magával, amikor Czibor, Kocsis és Puskás góljával Magyarország három egyre győzött.

És kinek drukkolt az édesapja?
Hát a mieinknek.

Hogyan követte a magyar futballt?
Az újvidéki Magyar Szó sportrovatából. Boskovics Jenő évtizedeken keresztül maszekolt a Magyar Szónak, volt egy rovata, amely minden hétfőn jelentkezett, és ebben a rovatban folyton Várady Béláról írt. Meg a bődületes szabadrúgásgóljairól. Mintha elvakult Vasas-drukker lett volna.

Az is volt…
Tényleg? Nem tudtam, csak gondoltam. Aztán elkezdtünk járni apámmal a Népstadionba a kettős rangadókra, és élőben is láttam egy-két Várady-bombát. Némileg csalódást okoztak.

Miért, nem voltak erősek?
De igen, csak azért mégis gyengébbek, mint ahogy Boskovics Jenő a Magyar Szóban leírta…

Volt kedvenc magyar focistája?
Persze, Nyilasi, Törőcsik és persze Várady. Annak ellenére, hogy nem rúgott akkorát, amekkorának Boskovics Jenő leírta. Mondom, folyton feljártunk Pestre, a Kabelács Gyuri bácsiékhoz seftelni. Az öreg a Vörös Csillag Traktorgyár újvidéki képviselője volt, Dutra traktorokat adott el Jugoszláviában, mi meg feljártunk hozzá. Kispesten lakott, szegről-végről a Puskás famíliával is kapcsolatba kerültünk. Az egyik üzleti partnerünk, hogy így fogalmazzak, Öcsi egyik rokona volt, unokatestvére vagy ilyesmi. Szóval, ha dicsekedni akarnék, joggal mondhatnám: ismertem Puskásékat…

Természetesen ön is Honvéd-drukker volt…
Nem, a Fradinak szurkoltam. Pedig az egész Kabelács család a Honvédnak drukkolt, kivéve a legkisebb gyereket, aki kábé velem egyidős volt, és őt is Lacinak hívták. Na, ő a Fradival szimpatizált, és ennek hatására én is.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. márciusi lapszámában.)