Interjú Ch. Gáll András Fotó Takács József
(A cikk 2010 augusztusában jelent meg! – a szerk.)
Látom ezt a jókora tablót, José Mourinhóval, Ronaldinhóval, Hernán Crespóval, Lothar Matthäusszal, meg a fél világválogatottal pózolsz a fotókon. Én például csináltattam az egyik lányomnak – aki szenvedélyes úszó – egy pólót, amelyen Cseh Laci és Michael Phelps között mosolyog. Lacival tényleg találkozott.
Egyik fotó sem kamu. Nekem ez az egyik hobbim, a másikról a szerénység okán inkább ne beszéljünk. Gyakorlatilag nem ismerek megoldhatatlan feladatot, Böröczki József barátommal minden futballsztárhoz odaférkőztünk már, és mindezt közös fotóval illusztráltuk is. Az egyetlen kivétel Lionel Messi.
Megértem: őt nyilván kettőzött szigorral őrizték, amikor öt éve Budapesten járt az argentin válogatott.
Ez igaz, ennek ellenére elértük, hogy fogadjon minket a Hilton kávézójában. Meg is érkeztünk a Várba, de valami közbejött, remek hangulatunk kerekedett a recepció környékén, kétszer is jött a londiner, hogy valami argentin vár ránk odabent, de mire összeszedtük magunkat, tovatűnt az alkalom. Hát, így maradtunk le Messiről.
Mourinhóval hogyan jöttél össze?
Ez a sztori is az argentinok 2005-ös látogatásához kapcsolódik. Helikopterrel érkezett a portugál, néhány órát töltött Pesten, a Kempinskiben kávézott, nagyon belemerült egy – nyilván üzleti jellegű – tárgyalásba egy jól szituált úrral. A biztonsági főnök, aki ismer, mint a rossz pénzt, már messziről könyörgött: „Művész úr, ugye, nem…?!”. De igen, egyenesen a Chelsea akkori tréneréhez siettünk, és Böröczky Pepi egy számomra eladdig ismeretlen nyelven – amely messziről portugálnak tetszett – leadott egy olyan lehengerlő dumát („Ez a fiatalember a magyar Mr. Bean, én vagyok a magyar Benny Hill!”), hogy José mosolyogva intett, álljak mellé, és már kattogott is a fényképezőgép.
Nem akartok véletlenül könyvet írni a rengeteg kalandból?
Dehogynem, éppen ezen dolgozunk. A brazilok közelébe például úgy férkőztünk, hogy pofátlanul becsatlakoztunk a konvojukba, amely a stadion felé tartott. És ha már benn voltunk, onnan nem lehetett kirobbantani bennünket. Odabent úttalan utakon eljutottunk a játékoskijáró alagútjáig, és amikor felhangzott a stoplis csukák semmivel sem összetéveszthető kopogása, kiugrottunk Kakáék elé, és nekik már nem volt menekvés. Itt a kép. (És mutatja.)
De ugye nem csak külföldi sztárok keresik a társaságotokat?
Természetesen a magyar kiválóságokkal is jó kapcsolatokat ápolunk. Szabics Imréhez fűződő barátságunk legendás, ha lehet mondani, mi tettük be őt a válogatottba. Egy időben folyton nála voltunk Stuttgartban, szemtanúi voltunk a Manchester Unitednek lőtt legendás góljának, a Rangers elleni pazar teljesítményét is láttuk, aztán egy kicsit meglazult a kapcsolatunk.
A rossz nyelvek szerint túlságosan is belevittétek Imrét a jóba…
Mi csak magunkat adtuk. Akkoriban Pepivel meglehetősen bohém életet éltünk. De amíg Imi rúgta a gólokat, addig senki sem panaszkodott rá. De nemcsak hozzá járunk ki Németországba, hanem Dzsudzsák Balázshoz is Eindhovenbe. Remek srác, igazi kedves csibész. Azt eddig is tudtuk, hogy nagyszerű futballista, de azóta kiderült, hogy barátnak is klasszis.
Mit csinálnál, ha te lennél Csányi Sándor, és éppen most foglalnád el az MLSZ elnöki székét?
Nézd, konkrétan fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy most sportbarát – ezen belül futballbarát – miniszterelnökünk és kormányzatunk van, és ez jó. Tőke áramlik a magyar labdarúgásba – legalábbis remélhetőleg –, és ez is jó. Vannak akadémiáink, ez sem rossz. Más kérdés, hogy néhány száz akadémista nem fogja felforgatni a magyar futballt, ahhoz tömegekre lenne szükség. Szóval, korábban mindig optimista voltam, de most nem látom a kiutat. Már arra is gondoltam, hogy el kéne temetni a magyar futballt, hátha feltámad. Különben nekem senki se mondja, hogy mindez csak pénzkérdés. Talán Szlovákiában több a pénz?!
Ugyan… A futball viszont nem élet-halál kérdése, több annál.
Sokkal több. A minap Torontóban, a G20-ak ülésén felfüggesztették a megbeszéléseket, mert Angela Merkel és David Cameron a német–angolt nézték, Barack Obamával együtt. Hogy mennyire fontos a futball, arra tavaly ősszel döbbentem rá, amikor a Debrecen négyszer megtöltötte a Puskás Stadiont. Különben könnyeztem a Himnusz alatt a Loki–Liverpool meccs előtt.
VILLÁMKÉRDÉSEK
