„Én a szép játéknak szurkolok„

Nos, egész fiatalon kipróbáltam magam balszélsőként, de hamar kiderült, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy profi játékos váljék belőlem. Aztán tizenöt éves koromban Amerikába költöztem, ott kezdtem el iskolába járni. Az új közegben már nem a futball volt középpontban: a lovaspóló lett az igazi szerelmem. Meg persze vízilabdáztam is mint kiskölyök, nagybátyám, Bródy György, a kétszeres olimpiai bajnok vízipólós igyekezett trenírozni. De őszinte leszek: egy idő után leginkább abból űztünk sportot, hogy a Csaszi teraszáról figyeltük a haverokkal a bikinifelső nélkül napozó nőket. Ez volt a mi nagy elfoglaltságunk.

*

Tudja, én olyan helyen játszottam, ahol maga el se hiszi, hogy focizni lehet. Tudniillik a Rózsadombon laktunk, a Sarolta utcában, ami szörnyen meredek, ott rúgtam a labdát édesapámmal meg pár elég híres emberrel. (Baráti körükbe tartozott Csortos Gyulától Molnár Ferencen át Bajor Giziig számos híresség, valamint a kor számos politikusa, mint Vas Zoltán és Dinnyés Lajos – a szerző.) Ezen a „pályán” föl-le kellett szaladni, és mivel mi voltunk a gyerekek, nekünk kellett mindig felfelé, hogy amikor a felnőttek mellélőnek, mi loholjunk lefelé a labda után. De legszebb futballélményeim mégis az Árpád Gimnáziumhoz kötődnek: van ott egy amfiteátrum, mostanában, láttam, zárva tart, de mi akkoriban ott vívtuk vérre menő meccseinket. Azok igazán kedves emlékek!

*

Természetesen! Szerettem futballmeccsre járni, a mai napig járok, nem is tehetnék másként, hisz Thyra lányom és feleségem (a jelenlegi a negyedik, az amerikai Andrea – a szerző) is nagy szurkoló. Előbbivel például együtt néztük itthon 2005 augusztusában Messi első válogatottságát – és kiállítását – a Puskás-stadionban, ez volt a legutóbbi magyarországi meccsélményem, utóbbi meg az idén nyáron képes volt minden alkalommal felkelni hajnali kettőkor, hogy láthassa az Egyesült Államok vb-meccseit. Mondjuk, az amerikai csapat az én szívemnek is kedves, van is egy közös szál közöttünk: Bob Bradley volt ugyanis a Princeton Egyetem – ahol egykor én is végeztem – futballedzője.

*

Angyalom, mondok magának egy nevet, akit még a maga édesapja se láthatott játszani, én viszont igen: a ferencvárosi dr. Sárosi György. Ezzel talán mindent el is mondtam…

*

Na, kitalálja, melyik Európában az a csapat, amelyik úgy játszik, ahogy azt én szeretem?

*

Nem, nem, a Barcelona! – mondja nevetve, és szintén Barca-drukker fotósunkkal élénk eszmecserébe kezd David Villa megszerzéséről. – Eddig is tetszetős volt a játékuk, mi lesz most, hogy ez a gyerek idejött! Alig várom, hogy láthassam játszani!

Nézze, én a szép játéknak szurkolok, azt szeretem, ha támadófutballt láthatok. Szeretem a nyíltsisakos küzdelmet. Ilyet például keveset láttam a világbajnokságon. Szinte nem volt jó meccs. Nekem hiába mondják, hogy a csoportmérkő­zéseken elfogadottak a rossz mérkőzések. Én nem az unalmas játék miatt vagyok kíváncsi a focira, hanem annak szépségeit keresem.

*

Ajaj! Két hatalmas sztorim is van, bár szervesen nemigen kapcsolódik magához a játékhoz. Az egyik még a legelső feleségemmel esett meg, akivel az 1970-es mexikói világbajnokság idején Velencében nyaraltunk. Akkoriban még nem volt a hotelszobákban tévé, így a szalonba kellett lejárnunk meccset nézni, csupa olaszok közé. Az olasz–német találkozón, amit végül az olaszok négy háromra nyertek meg, Petra magából kikelve szurkolt – pedig egy német grófnő, tehát nem éppen az az ugrálós fajta –, úgyhogy én végig attól féltem, agyonvernek minket. Az életemet féltettem, ő meg észre se vette, hogy néznek ránk a helyiek! A másik nagy sztorim az 1990-es olaszországi világbajnoksághoz köthető, ahol élőben is megnéztünk néhány meccset az akkori, harmadik feleségemmel. Az egyik mérkőzésen kicsit jobban lázba jöttünk a szokásosnál, visszarohantunk hát a hotelba – ekkor fogant Thyra lányom. (Nevet.) Igazi focigyerek! Nem mellesleg rock’n’roll-táncban világbajnok.

Szólj hozzá!