Fotók: Takács József
Cikkünk 2011. szeptemberében jelent meg!
A Győrnél is alkalmazásban áll. Hivatalosan mi a munkaköre, pszichiáter?
Végülis igen, a játékosok lelki gondjaival foglalkozom, hiszen az élsport nem egy matyó hímzés, állandó a teljesítménykényszer, ugyanakkor ezek az emberek is szeretnének hétköznapi életet élni. Emiatt rengeteg feszültség, probléma halmozódik fel bennük, amelyekkel az edzőnek gyakran nincs ideje és kompetenciája sem foglalkozni. Sok olyan trénerrel találkoztam, aki úgy gondolta, hogy megfelelően tudja kezelni az ilyen problémákat, azonban nem volt tisztában azzal, hogy ha érez valamit egy futballista iránt, szimpátiát vagy akár unszimpátiát, az már befolyásolja a reális értékítéletét. Én viszont mindent megteszek, hogy kívülálló maradjak.
Hogyan került a Győrhöz?
Hét évvel ezelőtt hívtak. Az utánpótlás-nevelésben kezdtem el dolgozni. Az elmúlt egy évben tizenöt évesekkel foglalkoztam, osztályfőnöki órák keretében mentálhigiénés felvilágosítást tartottam, beszélgettünk arról, hogyan kell növelni az önbizalmat, mit jelent a kiállás, az összetartás, a felelősség, szóba kerültek a párkapcsolati problémák és a szülő-gyerek viszony is. A következő szezontól újra foglalkozom a nagycsapattal is. Egyre inkább láttuk azt, hogy bizonyos életkoron túl azok a játékosok, akik már elértek egyfajta presztízst, hírnevet, nem érzékelik azt, hogy nekik is rendszeresen kellene foglalkozniuk önmaguk belső mentális világával, ahogy azt például a spanyolok is teszik. Nem véletlen, hogy Európa- és világbajnokok lettek: mellettük már négy éve van pszichiáter, és a kritikus helyzetekben nem esnek össze.
Lehet a sikeres futball gyógyír az általános magyar levertségre?
Sajnos nem, mert ez csak tüneti gyógyszer lenne. A tüneti és az oki gyógyszer között különbség van. Amikor például a spanyolok megnyerték a világbajnokságot, az ideig-óráig feldobta a nemzet hangulatát. De egy év elmúltával már tele vannak problémákkal, egy felmérés szerint Európában az elsők között ők félnek a legjobban a jövőtől, például a munkájuk elveszítésétől. Az oki megoldás mindig az adott emberben található.
Az egykori Jugoszláviában nőtt fel. Vannak emlékei az akkor nagyon erős délszláv futballról?
Igen, a jugoszláv foci nagyon jó volt. Bizony, meg kell, hogy mondjam, olyan is előfordult, hogy a magyarok ellen nekik drukkoltam. Óriási a mentalitásbeli különbség.
Talán ők is sokat puhulnak, ahogy az „európai”, konformista légkör egyre inkább belengi országaikat.
Igen, sajnos ez látható. Ez a fogyasztói társadalom hatása. A magyar játékosok közül is azok tartják meg a harciasságot, akiknek a családi környezete stabil, de egzisztenciálisan nincsenek jól eleresztve. Azok a srácok, akik mindent megkapnak a szüleiktől, egy idő után nem úgy motiváltak, nem úgy „harapnak”.
Van olyan labdarúgó, akin látta már munkája eredményét?
Sok mindenkin láttam, és nem csak a fociban. Kilenc hónapja kezdtem el dolgozni az egri vízilabdacsapatnál, és az idén bajnok lett (legutóbb vidéki együttes, a Szolnoki Dózsa 1964-ben nyert aranyérmet – a szerk.). A döntő pillanatban nem estek össze. A női és férfi párbajtőrcsapattal is foglalkozom. Két éve kerestek meg azzal, hogy mentálisan készítsem fel őket a londoni olimpiára. Ez a munka akkor hatékony, ha távlatokban gondolkodunk. Rövid távon a kríziseket lehet csitítani, de amíg egy felismerés tudatosulva leülepszik, az hosszú munka eredménye.
Kovács Gergely
Volt már pszichológusnál?
Voltam. Volt egy konfliktusom, és megkérdeztem, mi a megoldás. Szeretek több aspektust látni, és úgy dönteni.
Maradt még azokból a bakelitlemezekből, amiket egykor átcsempészett a határon?
Nekem nem, talán a szüleimnek még megvan belőlük egynéhány.
A mexikói trauma után elkelt volna egy pszichiáter a válogatottnál?
Egészen biztos vagyok benne, hogy igen, ez nyilvánvaló.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. szeptemberi számában.)
