Interjú Ch. Gáll András Fotó Mravik Gusztáv
Ott volt a Népstadion nézőterén 1954. május 23-án, tizenegy évesen, amikor 7:1-re megvertük az angolokat – csoda-e, hogy Balázs Péternél, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatójánál, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznél meglehetősen magasan van a mérce, ha a második (de talán az első) szerelem, a futball kerül szóba? A 77 éves direktorral – végtére is az élet a legnagyobb rendező – percekkel a Bajnokok Ligája főtáblájának sorsolása után beszélgettünk, amikor kiderült, hogy Lionel Messi és Cristiano Ronaldo is hamarosan Budapestre jön.
Nézte a sorsolást a tévében?
Természetesen. Jól kifogtuk, Pestre jön Messi és Ronaldo! Elhozza őket a Fradi.
Törvényszerű volt, hogy Fradi- drukker legyen?
Törvényszerű. Apám is az volt, én szó szerint beleszülettem a Kinizsi-drukkerségbe – mert az én gyermekkoromban, eléggé el nem ítélhető módon, Kinizsinek hívták a Fradit. Aztán persze visszakapta a klub a becsületes nevét. Apám – aki ugyancsak színész volt – sok futballistát ismert, érdekes módon egy Honvéd-játékossal, Lóránt Gyulával volt a legjobb viszonyban, de ennek nem volt akkora jelentősége, mint manapság. Fel sem vetődött akkoriban, hogy az egyes klubok szurkolói háborúban álljanak egymással.
Milyen volt magyar futballszurkolónak lenni az ötvenes, hatvanas években?
Fantasztikus! A nagyválogatott mögött még ott volt két nemzeti együttesre való világklasszis, dúskáltunk a nagyszerű labdarúgókban, mindenki kedvére csemegézhetett közülük. A maiaknak rögtön Puskás neve ugrik be, de például tudják-e azt, hogy Szilágyi I Gyula, a Vasas középcsatára mekkora játékos volt?
Szerintem az ön kortársai tudják.
Igazi békebeli hangulat uralkodott a lelátókon, a páholyokban, bizonyos értelemben áthúzódott a harmincas, negyvenes évek atmoszférája a Rákosi-rendszer idejére is, talán a futballközeg volt az egyetlen akkoriban, ahol ez még tovább élt.
Voltak önnek futballista barátai?
Hogyne, például Mészöly Kálmán. Fiatal színészként Veszprémben dolgoztam, akkor történt, hogy játszottam egy Színészek–Újságírók meccsen, és Kálmán volt a játékvezető. Majdnem egyidősek vagyunk, csak pár évvel idősebb nálam. Szóval, akkor összeismerkedtünk, közel is laktunk egymáshoz egy időben, barátságba keveredtünk. Szerettem, tiszteltem Kálmánt, és jókat mosolyogtam az érzelmi kitörésein, amit már szövetségi kapitány korában a média is megörökített. A fradisták közül személyesen Kertészt ismertem.
„AZ JUTOTT ESZEMBE, MIÉRT NE DOBOGHATNA FRADI-SZÍV TOKMAC KEBLÉBEN IS?!”
Kertész Tamás, persze, kétszeres válogatott csatár volt…
Meg természetesen Albert Flórit, akinek színésznő volt a felesége, no és Varga Zolit! Egyszer Bujtor Pistával kimentünk a Népstadionba, Zoli még itthon volt, tehát 1968 előtt történt az eset. A mai napig él bennem az a jelenet, hogy Zoli a tizenhatos vonalán, a kapunak háttal állva kapott labdát, és egy hirtelen fordulattal akkora gólt rúgott, hogy a kapus fel sem tudta emelni a kezét. Rákosi Gyuszival pedig úgy ismerkedtem meg, hogy az ő lánya meg az enyém egy iskolába jártak.
Ugorjunk néhány évtizedet! Ön, aki a világelső magyar futball évtizedeiben szocializálódott, hogyan élte meg az utolsó harminc-negyven év vesszőfutását?
Hát úgy, hogy egyre kevesebbet jártam meccsekre. Legutóbb négy-öt éve lehetett, hogy elmentem a Groupama Arénába, emlékszik? Akkor is ön készített velem interjút, még a stadionkörutat is végigjártuk. De most, hogy a Ferencváros feljutott a Bajnokok Ligája főtáblájára, ismét fellelkesedtem. Persze más ez a Fradi, mint a hatvanas években volt, légiósok alkotják a csapat zömét, de ahogy elnézem ennek a Kenyában született, norvég állampolgár Tokmacnak a fantasztikus játékát és küzdőszellemét, az jutott eszembe, miért ne doboghatna Fradi-szív Tokmac keblében is?!
VILLÁMKÉRDÉSEK
Gyerekként ki volt a kedvenc játékosa?
Hirtelen Puskás Öcsi jutott eszembe, de az közhelyes volna. Mivel világéletemben a Fradinak drukkoltam, Mátrai Sanyit mondom, aki még szélvészgyors csatárként lopta be magát a szívembe.
Melyik volt élete legemlékezetesebb mérkőzése?
A hét egy. Annyira egyértelmű a két résztvevő, hogy nem is kell őket megneveznem. Kint voltam apámmal a Népstadionban 1954. május 23-án, alig tudtuk megközelíteni a bejáratot a jegyüzérek erdejében.
Mit kívánna egy jó futballtündértől?
Higgyék már el a magyar játékosok, hogy tudnak futballozni, hogy jó focisták! Ne rezeljenek be a nagynevű ellenfelektől. Ahogy a Fradi sem tette a Celtic és a Dinamo Zagreb ellen.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. novemberi számában.)
