Szöveg Mark White
Vannak pillanatok, amikor a tömeg egy emberként fogja vissza a lélegzetét. Amikor a Bernabéuban Thierry Henry a kezdőkör mellett megszerezte a labdát, a nézők még nem tudták, mi vár rájuk. Kevés labdarúgó van, aki olyan veszélyes ilyenkor, mint ő.
Az Arsenal kapitánya elfordul, kettesbe vált, és egy őzbak fürgeségével rohan el Ronaldo mellett. Elszlalomoz két védő között, megkerüli a rá vetődő Sergio Ramost, és Iker Casillasra fittyet hányva a hálóba küldi a labdát.
Henry a szögletzászlóhoz rohan ünnepelni. Kezeit kinyújtja, az ég felé néz. Az Arsenal 1–0-ra vezetett a Real Madrid ellen a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében, pedig sérülés miatt kénytelen volt a D-csapatból kölcsönözni a védőket. Mégis nyer: mert ha Thierry Henry játszik, mindig van remény.
Vannak olyan tehetséges játékosok, akiknek mintha a belsőjéhez lenne ragasztva a labda. És van Thierry Henry. Mindegy, ki az ellenfél, Henry egészen a célvonalig a hátán viszi el a csapatot.
Az Arsenal szurkolói először 1999-ben, Southamptonban lehettek ennek tanúi. Addig a langaléta francia csak egy gól nélküli, tizenegy millió fontba kerülő szélsőnek tűnt, akit Nicolas Anelka savanyú képű szelleme kísért. „Mindent újra meg kellett tanulnom a csatárságról” – mondta később lapunknak Henry, akit Arséne Wenger vett a szárnyai alá. Az edző meg volt győződve róla, hogy Henry a szélen csak pazarolja a tehetségét. De azon a szeptemberi délutánon valami végre a helyére került: Henry körbecselezte Marco Almeidát (aki aznap először és utoljára játszott a Southampton mezében), és Paul Jones mellett elcsavarva a labdát megszerezte az Ágyúsok első gólját.
Innentől már csak szokást kellett formálni a bevált gyakorlatból. Minden góllal nagyobb lett a híre: az angol labdarúgásban töltött első két idényét tizenhét-tizenhét góllal zárta. Az első hónapokban persze még nem volt sztár: csak néha tűnt fel a meccseken, de akkor mindig látványos volt. A twitteres hőzöngések és eget rengető igények kora előtt jártunk: az észak-londoniak türelmesek voltak a rekordáron vásárolt tehetséggel. Elvégre Wengerre rá lehet bízni a dolgot.
Henrynak szüksége is volt az időre, hogy alkalmazkodhasson, hiszen nem olyan volt, mint a többi csatár. Megvolt hozzá a magabiztossága, de nem volt mohó. Huszonkét évesen inkább a Kengyelfutó Gyalogkakukkhoz, nem pedig a Prérifarkashoz hasonlított: a Clairefontaine sprintere, nem egy szolidabb frizurájú Ronaldo. Akkoriban a legtöbb csatár olyan volt, mint a Bond-főgonosz: unalmas szuperfegyverek tárháza és világuralmi tervek. Henry azonban nem érezte úgy, hogy az ő tisztje lenne a gólszerzés, még a javára megítélt büntetőket sem akarta saját maga rúgni. „Igazán kár, hogy mindenki csak arra figyel, aki végül a hálóba juttatja a labdát” – említette egy korábbi interjúban. Mintha Alan Shearert hallanánk. Egy idő után belefáradt abba, hogy minden támadás után csak a kilences mezszámot ünneplik, olykor akár érdem nélkül. Úgy döntött, különutas csatár lesz. „Én csak önmagam akartam lenni” – fogalmazott Henry.
Negyedik idényében, a 2002–03-asban már 24 gólt szerzett, de a 20 gólpassz még erősebb szám: a mai napig tartja vele a Premier League rekordját. Az Arsenal talizmánja csak saját magának nem tudott gólpasszt adni (elég csak a Manchester United elleni 2000. októberi trükkös góljára gondolni), a csapattársait viszont elárasztotta lehetőségekkel, őket tolva a rivaldafénybe.
„Lehet, hogy nincs meg bennem az az önzőség, ami a csatárokat különlegessé teszi – magyarázta egyszer. – Engem zavar, ha valaki nem passzol. A jó foci törékeny dolog.” A „törékeny” szót sokan használták Wenger csapatára. A puszta hit tartotta egyben, ami igen kényes kötőanyag, mégis kecsessé tette a játékot.
Ezt Henry is megerősítette: „Ha csak az egyikünk nem a csapat ritmusára mozog, szétesünk”. Valahol mélyen azonban a gólpasszmesterré válás is csak egy módja volt annak, hogy megmutassa, tud ő is megállíthatatlan csatár lenni.
Henry azért volt jó a gólpasszokban, mert nem volt hajlandó kompromisszumokra. Wenger keze alatt megtehette, hogy a maga kedvére hajlítja a klasszikus 4–4–2-es felállást. Bár nem volt önző, szentül hitte, hogy az ösztönei csalhatatlanok. A Highburyben talált rá erre az ösztönre, az Arsenal ellenfeleinek nagy bánatára.
A 2002–03-as idény volt az első, amikor Henry már látványosan a hátára vette a csapatot: jó példa volt erre, amikor a Tottenham elleni derbin a saját térfeléről elstartolva keresztülvágott az ellenfél teljes csapatán, mielőtt a 3–0-s győzelem első gólját bevágta volna. Kezdett teljes értékű csatárrá válni.
Végül 2002 novemberének egy hűvös estéjén Henry felült a trónjára, amikor a Roma csapatát ragyogó mesterhármassal a saját otthonában tépte darabokra. Az első gól a védjegyének számító, külső lábéles lövés volt; a második egy kapásból rácsavart labda Francesco Antonioli füle mellett. A francia egy látványos szabadrúgással zárta a sort, ami a hazaiak sorfala fölött elszállva egyenesen a kapu bal felső sarkában landolt. „Amikor lángra kap, nem lehet megállítani” – mondta lenyűgözve a Roma edzője, Fabio Capello.
Az Arsenalnak azonban egy lángoló Henry sem volt elég: mindössze egy FA-kupa-győzelemmel zárta az idényt. Van, akinek már ez is diadal lett volna, Wenger emberei azonban csalódottak voltak.
Henry a 2003–04-es idénybe bosszúra éhesen vágott bele. Az első tizenegy bajnokin tíz gólt szerzett, a San Siróban pedig atomjaira bontotta az Intert: az 5–1-es mérkőzésen kétgólt ért el, és két gólpasszt adott. A profilja is egyre dühösebbnek tűnt: már nem a mosolygós Tom Hardyra, hanem a bunyós Tom Hardyra hasonlított.
Különös módon a játéka cseppet sem lett letisztultabb. Sok csatár a húszas éveiben levetkőzi a kamaszos mozdulatokat, és higgadt, precíz lövész lesz, de az Arsenal sztárja mintha pont az ellenkezőjét csinálta volna: egyre barokkosabb lett a stílusa. Élvezte, hogy szórakoztathat, sebességével és vásári trükkjeivel szívesen kápráztatta el a nézőket.
„Lassan bármelyik védőt képes lesz legyorsulni” – mondta róla csapattársa, Dennis Bergkamp. Ahogy a 2003–04-es idény a hajrához közeledett, Henry megmutatta, miről is beszélt Bergkamp.
A Liverpool elleni áprilisi mérkőzés félideje az idény leghosszabb 15 perce volt. A csapatban nemcsak az elmúlt 45 perc hagyott mély sebet, hanem a megelőző hat nap vereségei. Még alig ült el a Highburyben a por a United elleni FA-kupa-elődöntős és a Chelsea elleni BL-negyeddöntős vereség óta, és az előző idény kudarcát is érezték még. Michael Owen góljainak köszönhetően épp 2–1-re állt a mérkőzés: mintha megismétlődött volna a 2001-es FA-kupa-döntő.
Azonban kevesebb, mint egy perccel az után, hogy Robert Pires egyenlített, Henry belevágott a manőverbe, ami híressé tette: a félpályánál megkaparintotta a labdát, vetett egy pillantást az ellenfélre, majd szinte átsétált a Liverpool védelmén, és megszerezte a vezetést. „Képes volt rá, hogy a pálya közepén magához vegye a labdát, és olyan gólt lőjön, amire senki más nem lett volna képes” – áradozott Wenger.
MESSI: „AZ ELSŐ NAP NEM MERTEM A SZEMÉBE NÉZNI. TUDTAM, MENNYIT TETT A KLUBJÁÉRT ANGLIÁBAN”
Henry meccslabdájával zárult a mérkőzés: végül mégis veretlenül szerezték meg a bajnoki címet.
Ahogy múltak az évek, az Arsenal trófeaéhsége csak nőtt. Az Ágyúsok 2005-ben meg tudták védeni az első helyüket, de az FA-kupa döntőjében vereséget szenvedtek a Unitedtól. Wenger elismerte, hogy leparkolta a buszt, leginkább azért, mert Henry megsérült.
Patrick Vieira a Juventusba igazolt, átadva honfitársának a kapitányi karszalagot. Henry előmenetele sohasem volt kérdéses: az Arsenal példamutató csatára a 2004–05-ös idény versenysorozataiban összesen 30 gólt szerzett, és ezt a következő évben 33-ra növelte, beleértve azt a bizonyos madridi gólt is.
Henry arsenalos pályafutására először 2006 tavaszán borultak viharfelhők, a Barcelona elleni BL-fináléban, Párizsban. Ez volt az utolsó trófea, amire még nem tette rá a kezét.
Az Ágyúsok kapitánya 1–0-nál levakarta magáról a Barca védőit, és a jól ismert tempóval olyan közel jutott a kapuhoz, hogy láthatta Victor Valdes szeme fehérjét. De most az egyszer elvétette. Miután Jens Lehmannt kiállították, a Barca bevert két kivédhetetlen gólt, és ezzel megnyerte a Bajnokok Ligáját. Az Arsenal azóta sem jutott el a döntőig. „Azzal a csapattal, amink volt, elbuktunk” – sóhajtotta Henry. De azért még négy évre aláírt az Arsenalba.
A Wigan elleni mesterhármasával búcsúztatták a Highbury Stadiont, és az Emiratesben is ő lőtte az elsőt, bár azt tét nélkül, Bergkamp búcsúmérkőzésén az Ajax ellen. Január végén is szerzett egy győztes gólt a Manchester United ellen: ezen a meccsen érezték először magukénak az új stadiont.
Egy hónappal korábban még minden rózsásnak tűnt. „A klub és én osztozunk a céljainkban – mondta akkor. – Ami a nyári igazolásokat illeti: nem hiába helyeztem a bizalmam a klubba. Egy életre arsenalos maradok. Nem megyek a Barcelonába.”
Mégis egyre inkább azt lehetett érezni, egyedül marad szeretett klubjában: a sok feltörekvő fiatal között alig maradt néhány a Legyőzhetetlenek közül. A garantált első, második helyet a tabellán felváltották a harmadik, negyedik helyért folytatott küzdelmek, és Wenger pozíciója is meggyengült. Végül a csapatkapitány is visszavonta korábbi szavait, és 2007-ben a szeles, hűvös Londont mégis inkább a meleg Barcelonára cserélte. Ennek is eljött az ideje.
„Az első nap nem is mertem a szemébe nézni – emlékezett új csapattársa, Lionel Messi. – Tudtam, milyen sokat tett a klubjáért Angliában.”
Henry első idénye Spanyolországban igazi kihívásnak bizonyult: harmincéves volt már, és olyanokkal kellett versengenie a posztjáért, mint Messi, Samuel Eto’o, Ronaldinho, Eidur Gudjohnsen vagy az ifjú Bojan.
Frank Rijkaard, a csapat akkori menedzsere előre megmondta Henrynak (aki az azt megelőző hét évben négyszer szerepelt az öt legesélyesebb Aranylabda-jelölt között), hogy nem is kerül be a csapatba. „Amikor odamentem, tudtam, hogy nem léphetek rögtön pályára – mondta később Henry. – De meg akartam mutatni, mit tudok.”
Bár Eto’o sérülése miatt Rijkaard végül minden más csatárnál többször volt kénytelen beválogatni Henryt, a francia első idénye ezzel együtt is elismerésre méltó volt: 19 gólt szerzett összesen, amivel a klub legjobb csatára lett abban az évben. Viszont így is csak eggyel többet ért el, mint Eto’o, pedig tizenkilenc mérkőzéssel többön vehetett részt. A katalánok sikertelenül zárták az évet: Rijkaardnak mennie kellett.
Az új edző új tervekkel érkezett. Pep Guardiola annak idején még a cserepadról nézte, ahogy Henry hazavágja a Roma csapatát: most készen állt „megreformálni” a veterán csatárt. „Ismét megtanultam futballozni” – magyarázta Henry.
Henry „leporolta” kirobbanó sprintelői tehetségét, követte Guardiola utasításait, és visszatért a bal szélre: megalakult Henry, Messi és Eto’o halálos triumvirátusa. Kétezer-nyolc decemberében már mesterhármast lőtt a Valenciának, de a legjobbat, a kétgólos parádét a Bernabéuban áprilisra tartogatta, amikor 6–2-re legyőzték a Real Madridot. A mókának Henry sérülése vetett véget.
A Bajnokok Ligája-döntő felé vezető úton Henry a Lyonnak és a Bayer Münchennek is gólt lőtt: ez alkalommal már valóban kezébe vehette a trófeát, miután Rómában legyőzték a Manchester Unitedot.
A 2008–09-es évadban már mindenki tényként kezelte, hogy a labdarúgás új királya Lionel Messi. Ha valaki 22 évesen egy idény alatt 38 gólt szerez, azzal előfordul az ilyen. Eto’o alig maradt le mögötte a maga 36 találatával, míg Henry „csak” 26 góllal és tíz gólpasszal büszkélkedhetett. Megint támogató szerepbe került, amit nem is bánt: túl régóta vezette már a rohamokat.
Mielőtt Messi elfoglalta volna a trónt a labdarúgás csúcsán, Henry volt a kora kétezres évek legjobb játékosa, aki páratlan kecsességével, tempójával, erejével és rálátásával kiemelkedett a tömegből.
Henry érte el a legtöbb gólt az Arsenalban, de még a francia válogatottban is. Kevin De Bruyne-nek talán sikerül az idén megdöntenie a gólpasszrekordját, de már az is sokat számít, hogy ilyen sokáig tartotta, és ehhez nem számoltuk hozzá az évi 24 gólját. A leginkább figyelemre méltó mégis az a játszi könnyedség volt, ahogy futballozott. Tempóváltásai divattá váltak, a puszta létével igazolta a francia futball stílusának létjogosultságát, és néhány mozdulattal átírta a sportág európai történetét. Nemcsak futott a labdával, táncolt is vele. És közben remekül szórakozott.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júliusi lapszámában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
