Rémálom Newcastle-ban: karnyújtásnyira volt a trófea

Interjú Sam Pilger Illusztráció Gavin Mcbain

Az 1995–96-os idény utolsó napján a Premier League-trófea ott volt a St. James’ Parkban, bár mi végül sohasem láthattuk. Elhoztak egy másolatot arra az esetre, ha legyőznénk a Spurst, a Manchester United meg kikapna a Middlesbrough-tól. De mi aznap döntetlent játszottunk, a United pedig nyert a Riverside-ban.

Ők ott helyben meg is kapták az eredeti trófeát. Mi még csak egy pillantást sem vethettünk a másolatra: jól elrejtették a stadion gazdasági épületének mélyére, aztán pedig el is vitték. Az évad nagy részében képzeletben már fél kézzel fogtuk azt a trófeát, hiszen 12 ponttal előbbre jártunk, mint a United, és elképesztően jól játszottunk, de végül sosem kaptuk meg. Nem kis büszkeséggel tölt el az az idény, de még mindig vannak rémálmaim arról, hogyan dobtuk el magunktól az első helyet.

Ezerkilencszázkilencvenkettőben a Newcastle egész máshol járt: a régi másodosztály alján ténfergett. Ossie Ardlies vezetése alatt mindössze hat győzelmet hozott össze az utolsó harminc meccsen. Az övé volt a legrosszabb védősor a csapatok közül. Már a kiesés is valósnak tűnt.

Én akkoriban tértem haza Spanyolországból, ahol a visszavonulásom után hét évet töltöttem. Amíg Marbellában éltem, szinte meg is feledkeztem a labdarúgásról. Alig néztem focit 1984 után a tévében, és csak két meccsre mentem ki. Úgy éreztem, megvagyok nélküle.

Ehelyett annyit golfoztam, hogy a lányaim azt hitték, profi golfozó vagyok, és nem is tudták, hogy valaha focista voltam. Egy idő után rájöttem azonban, hogy a napfényből és a golfból is megárt a sok, szóval hazajöttünk Angliába, hogy a gyerekek itt járjanak iskolába.

Nem szőttem nagy terveket, nem akartam visszatérni a futball világába, míg 1992 elején váratlanul fel nem hívott Sir John Hall, a Newcastle elnöke. Azt kérte, legyek náluk menedzser. „Két ember van a világon, aki meg tudja menteni a Newcastle-t: te és én. Neked megvan a szenvedélyed, nekem pedig a pénzem, hogy sikerüljön” – mondta. Letettem a telefont, és elmondtam a feleségemnek. „Úgyis elvállalod” – mondta erre ő. És igaza volt.

Egy másik klubnak talán nemet mondtam volna, de a Newcastle-ről volt szó. Már az apám is tősgyökeres Newcastle-drukker volt, állandóan csak Hughie Gallacherről és Jackie Milburnről mesélt. Ott töltöttem az utolsó éveimet a visszavonulásom előtt, tudtam, mit várnak tőlem.

Izgalmas volt belegondolnom, mit lehet kezdeni a klub kiaknázatlan lehetőségeivel, mi lenne, ha én lennék az, aki végre összehozza a sikert. Jó lett volna megszólítani azt a rengeteg lelkes és csodálatos szurkolót, akik még mindig a St. James’ Parkba jártak.

A romantikus lelkesedés után arcul csapott az a romhalmaz, amit a klubnál találtam. Az edzőpálya olyan siralmas állapotban volt, hogy Terry McDermott (akit segédedzőnek vittem magammal) csak „sz…rgödörnek” hívta. Elképesztően mocskos volt, mindent beborított a sár: az öltözőket, az edzőtermet és a zuhanyzót is. Még csak mosógépük sem volt. A játékosok hazahordák mosni a mezt, és mivel nem volt pénz szállodára, a csapat mindig aznap utazott el az idegenben játszott meccsekre. Megalázó körülmények uralkodtak, úgyhogy saját zsebből ráköltöttem az edzőpályára hatezer fontot. Gyakorlatilag kifüstöltük, kitakarítottuk, mindent újrafestettünk, és a játékosok végre szívesen jártak edzeni.

Amikor megérkeztem, senkit sem ismertem a Newcastle-nél Micky Quinnen és Ray Ransonon kívül, a többi másodosztályban szereplő játékosról pedig még nem is hallottam. Az első edzés után azt mondtam Terrynek: „Hát ezek nem valami fényesek!”. Volt közöttük pár tehetségesebb, de a java nagyon el volt maradva. Ugye, már hét éve visszavonultam, de Terry és én voltunk a legjobbak azon az tréningen.

„AZ EDZŐPÁLYA OLYAN MOCSKOS VOLT, HOGY TERRY CSAK SZ…RGÖDÖRNEK HÍVTA, ÚGYHOGY ZSEBBŐL RÁKÖLTÖTTEM HATEZER FONTOT”

Mégis biztos voltam benne, hogy kihozom belőlük a legjobbat, és bennmaradunk a másodosztályban, ami az idény utolsó napján sikerült is, amikor kettő egyre győztünk Leicesterben. Négy ponttal végeztünk a vonal felett.

A következő idényben már nem elégedtem volna meg a másodosztállyal: az első napon bejelentettem, hogy meg sem állunk a Premier League-ig. Büszkén állíthatom, hogy tartottam a szavam. Addigra sokkal magabiztosabbak voltunk, és volt néhány jobb játékosunk is, például Rob Lee, John Beresford, Scott Sellars vagy Andy Cole. Nyolcpontos fölénnyel nyertük meg a bajnokságot. Amikor 1993-ban felkerültünk a Premier League-be, kesztyűt akartam dobni a nagyobb klubok elé: főleg a bajnok Manchester Unitedot és Alex Fergusont akartam kihívni.

„Vigyázz, Alex, visszük a bajnoki címet!” – ezt írtam a programtervembe, és komolyan gondoltam. Manapság ilyen nincs. Egy másodosztályból frissen feljutó csapat ma álmodni sem merhetne a bajnoki címről, de akkoriban még bárkinek volt esélye megnyerni. Tudtuk, hogy máris jobbak vagyunk, mint a tabella alsó fele, szóval egyből a csúcsra törtünk. Magasra tettem a lécet, ami jót tett a játékosoknak, de még a vezetőségnek is.

Talán kicsit túlzás is volt. Hall úgy felbátorodott, hogy el akart menni Torinóba megvenni Roberto Baggiót a Juventustól. Akkoriban ő volt talán a legjobb játékos a világon. „Nem akarsz velem jönni? – kérdezte. – Megvesszük Baggiót.”

„És csak úgy bekopogsz?” – kérdeztem. Valóban ennyi volt a terve. Nem is járt sikerrel. „Hát ezt te elhiszed? Még csak nem is fogadtak!” – mondta, amikor visszajött. Elhittem. Mi is pontosan ezt tettük volna a helyükben. De Baggio nélkül is jól megvoltunk: az álompárosunk, Andy Cole és Peter Beardsley összesen 55 gólt szerzett, amivel a harmadik helyen végeztünk.

Addigra már olyanok voltunk, mint a buldózer: ha egyszer elindultunk, nem volt megállás. Apránként csiszolgattuk a csapatot. Sosem a legjobb játékosok kerültek hozzánk, ők mind Londonban vagy Manchesterben voltak, úgyhogy ügyesnek kellett lennünk, ha jobb futballistákat akartunk.

A következő, vagyis az 1994–95-ös idényben kicsit lemaradtunk, és csak hatodikok lettünk. Az idény felénél úgy döntöttem, hogy eladom Andy Cole-t a Unitednak. Elsőre mindenki megdöbbent, de úgy éreztem, hogy már tól van nálunk a zeniten. Egyre nehezebb volt vele edzeni, és ő is menni akart már. Talán már elege volt. És ha valaki nem akar maradni, azt nem szabad tartóztatni.

NEM TAGADOM, NEM KENYEREM A TAKTIKA

Ezerkilencszázkilencvenöt nyarán megerősítettük a csapatot, és felkészültünk a bajnoki címért folytatott harcra.

Szerződtettük Les Ferdinandot a QPR-tól, aki huszonnyolc évesen is épp elég elszánt volt. A belga Philippe Albert-nek nagyon örültem: az Anderlechtnél játszott, és nem hittük, hogy meg tudjuk venni, de végül sikerült őt is meggyőzni. David Ginolának elképesztő hosszú átadásai voltak. Először voltak kétségeim, hogy jobb-e, mint Scott Sellars, de már az első edzésen kiderült, hogy tényleg jobb, mi pedig örültünk, hogy velünk van. Olyan volt, mint egy kaleidoszkóp: csak csavarsz rajta egyet, és összeáll a kép. Az első tíz meccsünkből kilencet megnyertünk, amivel a tabella csúcsán álltunk, és nyolc hónapig le sem jöttünk onnan. Csodálatos volt a támadójátékunk, öröm volt a kispadról látni. Kicsit önző voltam, amikor összeállítottam a csapatot: olyan lett ugyanis, amelyet szívesen néztem. Olyat sosem állítanék össze, amelynek a célja a gólmentes döntetlen. Az nem is foci.

A futballisták is nagyon élvezték. Az egész klub fel volt dobva, úgy éreztük, bárkit legyőzhetünk. Nem tartottam nagy megbeszéléseket. Sohasem tagadtam, hogy nem kenyerem a taktika. Rengeteg csodás játékosunk volt, én pedig nem akartam visszafogni őket: inkább hagytam őket futballozni.

Mindig azt kerestük, hogyan tudnánk a legtöbb gondot okozni az ellenfélnek: mindig ezt emeltem ki. Szabadságot kaptak, szabad játékot, hogy kifejezzék önmagukat. Mindig azt mondtam: „Nagyon jók vagytok, de ha ma kikapunk ezektől, akkor az egész focinak annyi!”. Csak magunkkal foglalkoztunk, csak támadtunk. Amikor a Liverpoolnál voltam, nagy hatással volt rám Bill Shanky. „Menjetek és szórjátok meg őket kézigránáttal” – mondta mindig.

Négy négy kettőt játszottunk, két csatárral. Nem foglalkoztunk a védekezéssel. Persze elég vakmerőnek tűnhetett, a középhátvédem, Darren Peacock meg is kérdezte, hogy miért nem igazolok több védőt. Január közepére már tizenkét ponttal megelőztük a Manchester Unitedot. A zsebünkben éreztük a bajnoki címet. Mindenki azt akarta, hogy mi nyerjünk, a pályán és azon kívül is sok tapsot kaptunk.

A United 1996. március negyedikén jött el a St. James’ Parkba. Addigra már csak négy ponttal vezettünk, mert kettő nullára kikaptunk a West Hamtől, és három hármat játszottunk a Cityvel. Ha itthon legyőzzük a Unitedot, akkor plusz hét ponttal biztossá tesszük a győzelmünket, vereség esetén azonban csak egy ponttal vezettünk volna. Nagy tétekkel játszottunk.

Az első félidőben laposra vertük és széttéptük őket, de nem jutottunk át Peter Schmeichelen, aki mindent kivédett. El sem hittük, hogy a szünetig még nem esett gól. Fél évvel később ugyanott öt nullára vertük meg őket, pedig szerintem ezen a meccsen jobban játszottunk, csak gólt nem tudtunk szerezni. Éric Cantona viszont egyszer betalált, amivel megnyerték a meccset. Nagyon fájt.

Már majdnem elfelejtettük, milyen jól játszik a United a nagy téttel bíró meccseken. Mi nem voltunk ilyenek. Amíg egyszer sem győztél, nem lehetsz biztos abban, hogy egyszer még sikerülhet, ők viszont már rengetegszer diadalmaskodtak, úgyhogy nem estek pánikba. Bennünk nem volt meg ez a képesség. Hiszen mit ért el addig ez a csapat? Szinte semmit.

A következő meccsünkön három nullára elvertük a West Hamet, aztán kettő nullára veszítettünk az Arsenal ellen. Utána jött a Liverpool elleni négy hármas vereség. Rossz pályán kétszer is megvertük volna őket, de máshogy alakult.

Stan Collymore rúgta be a győztes gólt az utolsó pillanatban. Úgy éreztem, Pavel Srníceknek ki kellett volna fognia, de nem jött össze neki. Mindig is azt érezte, hogy nem bízom benne igazán, és talán igaza is volt. Lehetett volna jobb kapusunk is, de sosem volt rá lehetőség. Már az én időmben sem volt jó kapusa a Newcastle-nak. Nem akarom megbántani Srníceket, Shaka Hislopot vagy a többieket: egyszerűen ez az igazság. Ha Schmeichel nálunk védett volna, megnyertük volna a bajnokságot, bár nálunk több dolga akadt volna, mint a Unitednál. Nem tagadom, hogy kicsit összeomlottunk az idény végére. Elképesztő volt a feszültség. Rengeteg kihagyott lehetőségünk volt.

SIR ALEX ÁTLÉPETT EGY HATÁRT, AMIT ÉN NEM TETTEM MEG

Mit csináltam volna másképp? Fogalmam sincs. Sokat mondják, hogy a hajrában jobban oda kellett volna figyelnem a védekezésre, de csak rohamozó játékosaim voltak. Addigra már három éve támadó csapatot építgettünk.

Mit tehettem volna? Azt kellett volna mondanom, hogy „oké, srácok tizenkét pont előnyünk van, remekül mennek a dolgok, de most változtatunk a játékon, kihagyjuk David Ginolát, és beteszünk még egy védőt” – mi? Ugyan már! Esélytelen lett volna. Persze ha most valaki felajánlaná, hogy ugorjunk vissza az időben, tegyünk be két védőt és játszunk le pár sz…r meccset, akkor most a Newcastle gazdagabb lenne egy bajnoki címmel.

Csak egyféleképpen tudtunk játszani: ez juttatott minket a csúcsra. Előadóművészek voltunk, szórakoztattunk. Visszanézve könnyű minket elítélni, amiért a közönségnek játszottunk, és jobban kellett volna vigyáznunk, de nem voltak hozzá futballistáim. Februárban 6.7 millióért leigazoltam Faustino Asprillát a Parmától, hátha segít megnyerni a bajnokságot. Sokan azt mondják, itt rontottam el, mert ezután rosszabbul kezdtünk játszani. De nem ér bűnbakot keresni. Valójában segített néhány meccset megnyerni, amit nélküle elveszítettünk volna.

Március végére a United már meg is előzött minket, és mi alig tudtunk lépést tartani. Áprilisban otthon nyert egy nullára a Leeds ellen, amivel bebetonozta magát a tabella élére. A Leeds is Ferguson agyára ment a támadójátékával. Ha jól tudom, Fergie dühében odament Howard Wilkinsonhoz, a Leeds edzőjéhez, és felszólította, hogy álljon ki a sajtó elé, és mondja el, mennyire szégyelli magát a csapat, hiszen minden héten ilyen keményen kellene játszania.

Ezt persze azért tette, mert tudta, hogy mi még nem álltunk ki a Leeds ellen, és arra próbált kilyukadni, hogy a Leeds ellenünk nem fog olyan keményen játszani, mint a United ellen. A büszkeségükbe gázolt, kihívásként dobott oda minket a Leedsnek. Nagyon felhúztam magam rajta, azt hittem, az angol focit szidja, és a kitartásunkat becsmérli. Úgy csinált, mintha a Leedsnek csak a United ellen kellene keményen fociznia. Ami hülyeség, hiszen itt mindenki belead mindent az összes meccsen. Felidegesített. Április 29-én egy nullára nyertünk Leedsben. Kiálltam a Sky kamerái elé, és elmondtam róla a véleményemet. Elég híres beszéd lett belőle.

„Amikor valaki ilyet tesz, ilyet mond, mint amit ő mondott a Leedsről… Eddig hallgattam, de most elárulom: sokat veszített a megbecsülésemből, amikor ezt mondta. Mi ilyet nem csinálunk. Hadd áruljam el, el is mondhatják neki: mi nem állunk meg, harcolunk a bajnoki címért, úgyhogy menjen csak el Middlesbrough-ba és próbáljon meg nyerni, higgyék el, nagyon fogok örülni, ha megverik őket. Nagyon fogok örülni!”

A mai napig nem bántam meg. Nagyon felidegesített, amit mondott, muszáj volt kiengednem magamból. Az érzelmeim fűtöttek. Végig rajtam volt a fejhallgató, ilyenkor az ember nem hall semmit, úgyhogy ösztönösen hangosabban beszél. Amikor felszálltam a buszra, és megnéztem az interjút, el sem hittem, hogy üvöltözöm.

Utálom, hogy azt mondják, ezzel az interjúval elvesztettem a Newcastle a bajnoki címét, mert felzaklattam a csapatot. Ez egyszerűen nem igaz. A United három ponttal járt előttünk, volt még hátra egy mérkőzése, és bár nekünk két meccsünk volt még, a gólkülönbség megért még egy pontot. Addigra már nem igazán maradt esélyünk a győzelemre.

Az utolsó hétvégén Middlesbrough-ba látogattak, ahol, ha legyőzik az egykori unitedos Bryan Robson csapatát, megnyerik a bajnokságot. Mi csak akkor örülhettünk volna a végén, ha a United veszít, mi pedig megverjük a Nottinghamet és a Tottenhamet is. Esélytelen volt.

Sir Alex átlépett egy határt, amit én sohasem tettem volna. Ezért nyert ő tizenhárom Premier League-bajnoki címet, és én ezért nem nyertem egyet sem. Nem haragszom rá. Nem mondanám, hogy barátok vagyunk, nem járunk össze, sosem kerültünk közel egymáshoz, de kölcsönösen tiszteljük egymást. Azóta felkért, hogy segítsek egy barátja jótékonysági programjában, amit örömmel meg is tettem.

Azt mondják, elvesztettük a bajnokságot, pedig az igazság az, hogy a United nyerte meg. Karácsony után egyre csak győztek. Az utolsó napon három nullára diadalmaskodtak, mi pedig csak döntetlenezni tudtunk. Négy pont volt a hátrányunk. Más volt a hangulat aznap, hiszen tudtuk, hogy vesztettünk. A sípszó után nem volt kedvem a tiszteletkörhöz, úgy éreztem, nem érdemlem meg. Értem, hogy az idény végén meg kell köszönni a szurkolóknak, hogy eljöttek, de nem voltam rá képes.

Hiába volt fantasztikus az idény, nem tudtunk semmit felmutatni, hiszen akkoriban még a Bajnokok Ligájába sem juthattunk be egy második helyezéssel. Visszagondolva azért büszke vagyok arra az évre.

Azt mondják, senki sem emlékszik az ezüstérmesre, de az emberek nem felejtették el, milyenek voltunk. Mi voltunk mindenki második kedvenc csapata. Sosem felejtik el, milyen szórakoztatóan futballoztunk, milyen jó volt minket nézni.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. májusi lapszámában.)