Mourinho, a tolmács

Szöveg Andy Mitten Fordítás Kovács Gergely

A Barcelona és az Athletic Bilbao már jól ismerte egymást. Andoni Goikoetxea, a „Bilbaói hentes” egy évtizeddel történetünk előtt már legyalulta Maradonát a két csapat közti rangadón. A Barca kiruccanásai a baszk csapathoz mindig a forrongó gyűlölet jegyében teltek. Az 1996–97-es idényben a Barcelona új főnöke, Bobby Robson is Bilbaóba utazott csapatával. A másik kispadon Luis Fernández, a korábbi francia válogatott ült, ő volt az első francia vezetőedző, aki nemzetközi trófeát nyert a Paris Saint-Germainnel, mielőtt Baszkföldre távozott volna.

Fernández rettegett ember hírében állt. Már a pályán felment benne a pumpa, és ez a meccs után sem változott, amikor csapata 2–1-es vereséget szenvedett a katalánoktól. Robson nem szívesen konfrontálódott, de az addig ismeretlen asszisztense annál inkább. Többször összezörrent Fernándezzel a két kispad között. A hazai szurkolók döbbenten szemlélték az általuk sem ismert fiatalembert, amint rendre visszavágott csapatuk edzőjének saját, hazai gyepén.

A 33 éves José Mourinho képtelen volt megülni a fenekén, minden játékvezetői döntést megkérdőjelezett. Indulatosan viselkedett. Fernández mutogatni kezdett neki, arca megvetést sugárzott, hiszen sohasem látta ezt az embert, a nevét sem ismerte. Úgy tűnt, azt kérdezi: „Ki vagy te hozzám képest?”.

Ez azonban nem hatott a portugálra. Mert már az előtt is volt benne bőven elég arrogancia, hogy BL-t nyert a Portóval, ő lett a Chelsea Kiválasztottja, mielőtt vezetőedzőként bajnok, kupagyőztes és BL-győztes lett egy olasz csapattal (amire azelőtt nem volt még példa), és szintén mielőtt a Real Madrid futballuniverzumá-nak középpontjába került. Volt benne nagy adag hencegésre való hajlam is, később ez lett sikereinek egyik táptalaja. Emiatt konfrontálódott bátran Fernándezzel annak ellenére is, hogy csak egy segédedző és tolmács volt a Barcelonánál. Ebben a konkrét esetben legközelebbi barátja és szövetségese, Pep Guardiola mentette meg a további balhétól.

José Mourinho 1996 nyarán érkezett meg Katalóniába Bobby Robson asszisztensének. Johan Cruyffot, a rendkívül népszerű vezetőedzőt – négy egymást követő bajnoki címmel gazdagította a Barcelonát, 1992-ben pedig vezetésével a csapat megszerezte első BEK-serlegét – épp ekkor rúgta ki Josep Nunez klubelnök. Nagy szerencse, hogy Robson nem értett se katalánul, se spanyolul, mert nagyon nem tetszett volna neki, amit lát. Mourinho viszont értette. Nagyon szépen megtanult spanyolul, ami persze sokkal könnyebb, ha valaki portugál. Ennyivel azonban nem érte be, a katalánt is betette gyűjteményébe az angol, a francia, az olasz és a portugál mellé. Nunez úgy hívta, A tolmács az idő alatt, amit a klubnál töltött, és ez el is terjedt a médiában, noha félrevezető elnevezés volt.

A Barca kiszemelte magának a Portóval remeklő Robsont, de Mourinhóhoz nem ragaszkodtak mindenáron. Sőt José Ramón Alexankót javasolták másodedzőnek, ő valóságos sztárja volt a csapatnak 250 meccsel a háta mögött, és 1993-ban vonult vissza. Robson alkalmazta is Alexankót, de kitartott az ismeretlen, fiatal portugál mellett, akivel már négy éve dolgozott együtt. Mourinho szerepe nem volt világosan tisztázott a csapatnál.

„Amikor a megérkezett, ő lett a tolmács – mondja a Barcelona stábjának egy idősebb tagja, aki a párossal dolgozott akkoriban. – De ezzel egy időben segédedző is. A két pozíció összeegyeztethetetlennek bizonyult, és hamar, két-három sajtókonferencia után kiderült, Mourinho nem is annyira Robson szavait tolmácsolta, inkább saját véleményét szőtte bele mondandójába. Védte főnökét, vitába szállt az újságírókkal is. Nem hagyhattuk, hogy tolmácsként folytassa.”

Azok az újságírók, akik jelen voltak ezeken a tájékoztatókon, kicsit másképp emlékeznek. „Mourinho legelőször egy felkészülési meccs után tolmácsolt Hollandiában, de rögtön kiderült, annyira határozott véleménye van mindenről, hogy nem alkalmas a feladatra – eleveníti fel az AS tudósítója, Santi Giménez. – Az újságírók java része tudott angolul, tudták, mikor tolmácsolja Robson szavait, és mikor tálalja saját véleményét. Ezek után csak az öltözőben engedték fordítani, a sajtó előtt nem.” Robson gyors, elmés riposztokkal válaszolt, Mourinho mély, terjengős gondolatokat adott elő.

Mourinho nyelvtudásának köszönhetően került munkakapcsolatba Robsonnal a lisszaboni Sportingnál 1992-ben, José de Sousa Cintra, az akkor új Sporting-elnök jelölte ki erre a feladatra, mert mindenben segíteni szerette volna a külföldi edzőt. „José jó megjelenésű fiatalember volt, azért választották őt, mert remekül tudott angolul, és a futballhoz is nagyon értett – emlékezett vissza régebben Robson, aki talán tudta, talán nem, hogy Mourinho akkori kutyáját Gullitnak hívta. – Ő maga tanárként dolgozott, apja pedig a Vitória Setúbal profi kapusa volt (Felix Mourinho a válogatottban is bemutatkozhatott – a szerk.), később vezetőedzője. José volt az egyik legnagyobb kincsem, nagyon sokat elvitt a hátán, fedezett engem addig, amíg kialakult a megfelelő jó viszony köztem és a játékosok közt. És ez mindhárom klubnál így volt, ahol együtt megfordultunk. Ha szükség volt rá, azonnal ott volt, gyakran ő állt ki a tűzvonalba.”

Lisszabonban a korábbi Sporting-játékos, Manuel Fernandes volt Robson segédedzője, Mourinho szerepe leginkább a tolmácsolásra korlátozódott.

A csapat vezette a bajnokságot, de 1993-ban beleszaladt egy idegenbeli zakóba a Casino Salzburg ellen. Az elnök már a repülőgépen telefonálgatni kezdett. Robson kérdezte is Mourinhót, miről van szó. A tolmács zavarban volt, de elmondta, arról beszél, hogy ez a meccs szégyent hozott a Sportingra, és amint hazaérnek, beszélni fog Robsonnal. Így is tett, a pályán, a teljes stáb füle hallatára rúgta ki. Robsont még soha sehonnan sem bocsátották el. Carlos Queiroz, a klubelnök barátja már rajtra készen várta, hogy átvegye az edzői stafétát. Mourinho újra megtapasztalhatta, milyen mocskos tud lenni a futball világa. Újra? Igen, tízéves korában apját karácsony napján, az ünnepi ebéd közben hajították ki telefonon.

Robson hamarosan megkapta a Porto ajánlatát, és 1994 januárjában átvette az irányítást a klubnál. Mourinho ide is követte, és megkapta a segédedzői státust. Vajon mivel gyakorolt ekkora hatást egy tolmács Robsonra?

A Sportingnál elsősorban az lett a portugál feladata, hogy térképezze fel a soron következő ellenfelet. Ezt profin teljesítette. „Visszajött, lerakott egy dossziét, első osztályú munka volt – mondta Robson 2005-ben. – Mint minden, amit kiadott a kezéből. Itt volt ez a kora harmincas figura, sohasem játszott igazán, nem volt edzői képesítése, és kifogástalan beszámolókat tett le az asztalra.”

Mourinho számára mégsem volt teljesen ismeretlen a feladat, hiszen édesapja felkérésére 14 éves kora óta foglalkozott hasonlóval. Tizenöt esztendősen azt közölte vele apja, hogy a futballból biztosan nem fog megélni, erre ő azt felelte, hogy márpedig igen, edző lesz. Arról sem tett le, hogy játékos legyen, és ez össze is jött, igaz, csak a portugál másodosztályban. Huszonhárom éves korára felismerte hiányosságait, és edzői tanfolyamokra kezdett járni. Részt vett ilyenen a Portugál Labdarúgó-szövetség szervezésében, de a skótéban is, ahol Andy Roxburgh hatása érvényesült elsősorban az edzésszervezést és a technikát illetően. Mourinho a Vitória Setúbal ificsapatának edzője lett, továbbá erőnléti edző a másodosztályú Estrela da Amadoránál. Így aztán mégsem nevezhetjük teljesen újoncnak akkor, amikor 1992-ben összehozza őt a sors Robsonnal.

A Porto kapusa, Vítor Baía elkísérte a párost Barcelonába is. Így beszélt Mourinhóról: „Régóta ismerem őt. Egészen különleges, ahogy a játékosait szervezi, és ahogy próbálja megérteni őket.”

Robsonnak és Mourinhónak jelentős problémákkal kellett szembenéznie a Portónál, főleg, mert a 26 éves középpályás, Rui Filipe halálos autóbalesetet szenvedett 1994-ben. A pályán viszont jól mentek a dolgok, a Porto bejutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe, ahol Cruyff Barcelonájával találták szembe magukat. Az egyetlen, a Camp Nouban rendezett mérkőzést a Barca nyerte meg 3–0-ra. Robsonra ismét felfigyelt a spanyol klub, főleg, hogy két portugál csapatával bajnoki címeket és kupát nyert.

1996 áprilisában környékezték meg őt. Robson egyezetett Mourinhóval, és úgy döntöttek, belevágnak. „Nagyon sokat köszönhetek neki. Nem voltam senki sem a futball világában, amikor Portugáliába érkezett – nyilatkozta később Mourinho. – Két klubnál is dolgozhattam vele, majd magával vitt a világ egyik legjobb csapatához. Nagyon sokban különböztünk egymástól, de tőle tanultam meg, hogyan viselkedik egy top edző.”

A Barcánál megosztották a feladatokat. „Cruyff nagyon érdekes rendszert honosított meg, keverte az Ajax-stílust saját egyedi ötleteivel” – magyarázta Robson, aki azzal is tisztában volt, hogy a klub szívesen menne tovább a holland úton, amit az is bizonyít, hogy nem sokkal később Louis van Gaalt nevezték ki vezetőedzőnek. Mourinhónak a kisebb bizonytalanság ellenére is sikerült gyorsan beilleszkednie. „Egészen megváltozott a Barcánál, kimondottan jó viszonyt ápolt az újságírókkal” – emlékszik vissza Santi Giménez.

„A játékosok szerették és tisztelték, csakúgy, mint a sajtó munkatársai – teszi hozzá Lu Martín, az El País munkatársa. – A legtöbb idegenbeli nemzetközi mérkőzés előestéjén összeült velünk. Remek társaság volt, olyan, mint egy kedves nagybácsi. Az idő mindenkit megváltoztat.

Elutaztam vele és egy fotóssal Belgrádba, hogy szemügyre vegyük a Crvena zvezdát. Nagy zűr volt akkoriban az országban, a túra mégis jó hangulatban telt. Azzal viccelődtem vele, hogy keringenek pletykák, amely szerint kicsit szorosabb érzelmi viszonyban is áll Robsonnal, mire azt felelte, hogy legközelebb hozzam el a húgom, majd kiderül, így van-e. És egy mondása is örökre megmaradt a fejemben: »Nem vesztegetem az időm olyan emberekre, akik nagyon szeretnek, vagy akik nagyon utálnak«.

Ugyanezen az úton leeresztett az autónk egyik kereke. Se a fotós, se én nem tudtuk, hogyan kell kicserélni. Mourinho felvetette, arra gyanakszik, megneszelték, hogy itt vagyunk, és direkt engedték le. Viszont kiszállt, és kicserélte.”

Mourinhót azokban az időkben Josénak hívták a barátai Barcelonában, a legközelebbiek azonban Zének. Mourinho Sitgesben, a város előkelő negyedében élt feleségével, Robson nem messze tőlük, szintén a hitvesével. Matilde, Mourinho felesége legalább annyit foglalkozott Robsonékkal, mint saját férjével, gyakran főzött nekik. A stadionban Robson egészséges távolságot tartott a játékosoktól, Mourinhóval viszont nagyon bizalmas viszonyt alakított ki. Az, hogy a portugál szót értett az akkor igazolt brazil Ronaldóval, nagymértékben hozzájárult, hogy a legtöbb jöjjön ki a szemmel láthatóan megállíthatatlan játékosból.

Eközben Guardiola is képbe került, vezetői képességei miatt szemelték ki. Ők ketten gyakran órákon át beszélgettek taktikai kérdésekről katalánul és spanyolul. „Ha mindkettőnkben kétségek vetődtek fel, vagy csak eszmét akartunk cserélni, tényleg sokat beszélgettünk, de ez nem teremtett köztünk különösebben mély barátságot – idézi fel Guardiola. – Ő Robson asszisztense volt, én pedig játékos.” 2011-es médiabeli pengeváltásuk idején Guardiola úgy jellemezte kapcsolatukat, hogy az „barátság volt. Nem, nem is annyira barátság, inkább jó munkakapcsolat.”

Mourinho úgy látja, azzal győzte meg a klub szupersztár játékosait, hogy vezette őket, és nem uralkodott rajtuk. „Inkább tőlük lehetett tanulni – mondta egyszer. – Az emberi viszonyokról is nagyon sokat megtudtam ekkoriban. Ezen a szinten a játékosok nem fogadnak el bárkitől bármit, be kell bizonyítanod, hogy igazad van. Itt nem érvényesül az ősi elv, amely szerint a főnöknek mindig igaza van. Az edző inkább vezető, segítő. Ötleteket adsz, ők pedig alkalmazzák azokat. Az én filozófiám a vezetés és a közös felfedezés.”

A játékosok nagyra értékelték Mourinho alaposságát, rendszeresen elemezték videón a soron következő ellenfelet. A későbbi világbajnok, Laurent Blanc annyira várta Mourinho elemzéseit, hogy haza is vitte őket. Azokat, akikben nem ébredt fel ez a fajta elméleti elköteleződés, gyakran kritizálta. „Elmagyaráztuk Ronaldónak (aki spanyol gólkirály volt abban az időben – a szerk.), hogy nem elég lőni egy csodálatos gólt, majd nyolcvankilenc percen át aludni” – mondta 1996-ban.

Robson egyetlen barcelonai idénye alatt három trófeát gyűjtött be: a Spanyol Kupát, a Szuperkupát és a KEK-aranyérmet. A bajnoki cím azonban nem jött össze, ezért mennie kellett, helyére a holland Van Gaal érkezett, ahogy azt Robson már korábban is sejtette.

Mourinho sokat tanult, és megjegyezte: „Az egyik legfontosabb, amit Bobby Robsontól kaptam az, hogy nem szabad ünnepelni magunkat, ha nyerünk, és nem szabad összeomlani, ha veszítünk. Robsont nem túlzottan érdekli az elemzés, a tervezés. Ő a pályán a legjobb, folyamatos kapcsolatban áll a játékosokkal, tüzeli őket. A támadás elkötelezett híve. Én a védelem megszervezésére fordítottam a figyelmem.”

Mourinho maradt a Barcánál Robson távozása után is. Szívesen ment volna vissza Portugáliába, de az angol edző bátorította, hogy maradjon Van Gaal oldalán is. A holland edző úgy emlékszik, hogy egy arrogáns fiatalembert talált a csapatnál odaérkezésekor, „aki semmilyen tekintélyt nem tisztelt. De ez tetszett nekem. Nem hódolt be, ellentmondott, ha nem volt igazam. Végül már kíváncsi voltam, mi a véleménye. Sokkal inkább hallgattam rá, mint bármelyik másik asszisztensemre.”

„Van Gaal idején megváltozott a szerepe – mondja a klub egyik bennfentese. – Újra az ellenfelek feltérképezését kapta feladatul. Van Gaal általában a nézőtérre küldte a meccsek alatt, hogy más szemszögből is lássák a mérkőzést. Mourinho félidőben beszámolt, Van Gaal pedig már adta is az utasítást a csapatnak. A közelében dolgoztam, és szerettem őt. Céltudatos volt, erős személyiséggel. A csapat része akart lenni. Tudtam, hogy jó edző lesz, de azt nem, hogy ennyire.”

„Vibráló figura volt – emlékszik vissza Michael Reiziger, a holland védő, aki 1997 és 2004 között játszott a Barcában. – Nagyon érdekelte minden és mindenki, benne akart lenni mindenben, ami történt. Tudni akart arról, ha történt valami, nem csak a futballt illetően. Ezt nagyon díjazták a játékosok, de abban nem vagyok biztos, hogy Van Gaal is. Mindketten azt szerették, ha csak rájuk figyel mindenki. Mourinho nem egyszerűen csak egy másodedző volt, egyértelmű, hogy ennél többre tartotta magát. Az, akit mostanában a tévében látok, nem az az ember, akit megismertem, akibe még két éve is belefutottam egy amszterdami szállodában, és nagyon kedves volt velem.”

Mourinho folytatta a tanulást a holland edző irányítása alatt is. „Van Gaal gondosan előkészített minden edzést – nyilatkozta a portugál. – Mindenről tudtam, pontosan megvolt, mivel foglalkozunk majd, kezdve a céloktól, az időbeosztáson át a gyakorlatok fajtájáig. Semmi sem történt véletlenül, mindent precízen elterveztünk.”

De Mourinho belefáradt a munkába Barcelonában. Van Gaal abba bukott bele, hogy nem sikerült csapatával BL-t nyernie. A szurkolók nagyon szerették volna, ha ez 1999-ben megtörténik, mert a klub ekkor ünnepelte centenáriumát, és a döntőt a Camp Nouban rendezték. Ekkor Mourinho már pontosan tudta, hogy menni akar, annak ellenére is, hogy előtte nem sokkal utasította vissza a Braga ajánlatát, mondván, hogy Spanyol-országban többet keres, és a családja is jól érzi magát.

Még egy boldogtalan évre maradt a Barcelonánál, erről az esztendőről később beismerte, hogy frusztrált edző, durva alak vált belőle, és rendkívül kritikusan állt hozzá az eseményekhez. Az elnökkel sem volt felhőtlen a viszonya, minthogy kirúgta azt, akinek mindent köszönhetett. Úgyhogy felmondott (nem hosszabbította meg a szerződését), és a Setúbalba távozott.

„Nagyon hiányzott a játékosoknak – mondja Reiziger. – Ez hatalmas kitüntetés egy segédedzőnek.” Otthon nem talált munkát egész nyáron. Robson felhívta, hogy legyen a segédje a Newcastle Unitednál, de pont ekkor, 2000 szeptemberének közepén megkeresték a Benficától, hogy váltania kellene Jupp Heynckest. És bár nem ment a legjobban a Benficával, négy évvel később BL-győzelemre vezette a rivális Portót. Egy héttel ezt követően a Chelsea-hez írt alá, és újra megcsillantotta nyelvi zsenialitását, ahonnan minden indult. Csakhogy ekkor már nem A tolmácsnak hívták. Ekkor már ő volt a Kiválasztott.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. áprilisi lapszámában.)