Egy úriember Katalóniában: Sir Bobby Robson korszaka a Barcánál

Szöveg Mark White Kiegészítő interjúk Andrew Murray

„Mindenkinek élete minden napján látnia kellene a tengert vagy egy hegyet, vagy sétálnia az erdőben” – mondta Elsie Robson a férjének, Bobbynak. Így aztán az angol válogatott korábbi szövetségi kapitánya minden reggel végighajtott a sétányon, jobb keze irányába végignézett a végtelen azúrkék tengeren, majd az autópálya felé indult, hogy odaérjen az edzésre.

Korábban kétszer is visszautasította ezt a ragyogó életmódot. Először lojális maradt a korai nyolcvanas évek pompájában úszó Ipswich-hez, később az angol válogatotthoz volt hűséges, és inkább Terry Venablest ajánlotta maga helyett a katalánok kispadjára. Harmadszorra azonban már nem mondott nemet, és 63 évesen, 1996 nyarán elfogadta az ajánlatot, pedig ez a munka nem azt jelentette, hogy leveszi a lábát a gázról, és valami sokkal nyugodtabb vár rá.

Johan Cruyff éppen akkor távozott a Camp Nouból. Robson egy szót sem tudott spanyolul, éppen ezért a Sportingnál és a Portónál bevált tolmácsára, a fiatal és rámenős José Mourinhóra támaszkodott. Úgy jellemezte magát, mint westernhőst, aki megérkezett a vadnyugatra, és meg kell győznie jó néhány kemény fiút, hogy ő a vezér. Hamar észrevette, mennyire mélyen beágyazott a klub a katalán kultúrába, a mérkőzéseket ütközetként írta le, az idegenbeli pályákat erődítményként, amelyeket be kell venni. Ráadásul a város megosztott volt, mert a trónfosztott holland seriff árnyéka még mindenütt ott lebegett. Túl kicsi volt ez a város kettejüknek.

Valakinek azonban váltania kellett Cruyffot, aki folyamatos vitában állt Josep Lluis Nunezzel. „Robson nehéz időszakban érkezett – mondja Abelardo, aki a Sporting Gijónból került a csapathoz két évvel korábban. – Cruyff csaknem egy évtizeden át meghatározó része volt a Barcelonának, és sohasem könnyű olyan edzőt váltani, aki ekkora tiszteletnek örvend.”

Nem volt egyszerű leválasztani a klubról, amelynek építésze volt. A totális futball arca az alapoktól a csillagos égig újraformálta a Barcelonát. Neki volt köszönhető a csapat első BEK-győzelme 1992-ben, és ő dolgozta ki, hogyan viszonyuljanak a labdarúgáshoz a fiatalok a La Masián. Nem is annyira kirúgták, mindinkább megdöntötték az uralmát.

„Szellem volt, aki az első napjaimban végig ott kísértett” – vallotta be Robson később. Cruyff rendszeresen ott ült a lelátón a mérkőzéseken, a fia, Jordi pedig tagja volt a csapatnak, amikor az angol edző megérkezett, és csak ténykedése első nyarán adták el a Manchester Unitednak 1.4 millió fontért.

Robson és Mourinho egy politikai felfordulás közepén vergődő klubba érkezett, amely tele volt nagy egókkal és kiemelkedően nagy tehetségekkel, de két éve nem nyert semmilyen komolyabb trófeát. Minden fronton átalakulás zajlott: José Mari Bakero csapatkapitány egyre kevesebbet szerepelt, így a karszalagot mind gyakrabban tette magára a 25 éves Pep Guardiola. Ez a társulat azt sugározta: sohasem érzi majd magát igazán Robsonénak, bármit is ér el kétéves szerződése idején.

Hatalmas nyomás nehezedett rá. Legalább azok a reggeli kitérők a tengerhez egy kicsit csillapították.

„RONALDO NEM CSUPÁN EGY EMBER, HANEM EGY EGÉSZ NYÁJ”

“Bobby – mondta a hírhedten takarékos Nunez elnök –, tudod, hogy ettől függ az állásod.” Robson még nem foglalta el a székét 1996-ban, de a Barcelona már az ő javaslatára igazolta le a 19 éves Ronaldót, megdöntve ezzel az igazolási világrekordot.

„Amikor megérkezett a PSV-ből, még nem volt internet vagy közösségi média, mégis hatalmas hullámokat vert maga a tény – idézi fel a LaLigaTv tudósítója, Graham Hunter. – Az érzések nagyon sok komponensből
álltak össze, de alapvetően a fesztiválhangulat reményével vette kezdetét a Robson-korszak.”

Laurent Blanc, Luis Enrique, Fernando Couto és a visszatérő Hriszto Sztoicskov azon a nyáron írták alá a szerződésüket, de kétség sem férhetett hozzá, ki került a legtöbbe. A brazil csatárnak mindössze öt percre volt szüksége ahhoz, hogy megmutassa, ki az új matador a városban. Az Atlético Madrid elleni Szuperkupa-csata első mérkőzésén áttáncolt két védő között, és 20 méterről bombázott a kapuba. Amikor lefújták a meccset, két találat szerepelt a neve mellett, és egy csodás gólpasszt is adott Ivan de la Penának csapata 5–2-es győzelme során.

Kezdetét vette a karnevál. A túlpörgő Ronaldo tizenegy mérkőzésen 13 gólt hozott össze, és a Barcelona két ponttal megelőzte a Real Madridot az élen.

„Egyszer láttam Ronaldót, ahogy öt-hat játékoson átverekedve magát szerez gólt – idézte fel Robson az egyik korai mérkőzést a FourFourTwo-nak. – Diego Maradona csúcskorszakában a legjobb volt, akit csak valaha láttam. Ronaldo szorosan mögötte a második.”

„AZ A GÓL FELFOGHATATLAN VOLT. BOBBY ROBSON HITETLENKEDVE FOGTA A FEJÉT, DE MI IS”

Az a bizonyos gól két és fél évtizeddel később is mutogatni való pillanat. Az északnyugaton fekvő Santiago de Compostela egy Dél-Franciaországból induló 750 kilométeres katolikus zarándoklat végállomása, és egy 1996. októberi estén, miután Ronaldo a felezővonalnál megszerezte a labdát, megidézte a túra útvonalát. Átcikázott néhány védőn, majd felgyorsított. Mire a labda a hálóba ért, már Robson arcán is ott ült a döbbenet, a reakció ugyanolyan emlékezetes maradt, mint maga a gól.

„Az a gól felfoghatatlan volt – mondja Abelardo. – Láttuk, hogy Robson hitetlenkedve fogja a fejét, miután a labda bement, de mind ugyanezt tettük. Emlékszem, körbenéztem, és mindenkinek elkerekedett a szeme. A legcsodálatosabb találat, amit valaha is láttam, jóformán egyetlen élő labdarúgó sem tudná megismételni. Maradona Anglia, Messi a Getafe és Ronaldo a Compostela ellen. Ennyi.”

A Barcelona elkezdett összeállni Robson keze alatt, a fesztiválhangulat pedig ősszel is kitartott. A fantasztikus gólt egy mesterhármas követte a Valencia ellen, úgy cselezte át magát a védőkön, akár egy faltörő kos a megroggyant épületeken. Az ellenfél vezetőedzője, Luis Aragonés csak vicsorgott a pálya szélén, mintha csak tudta volna, hogy néhány héttel később lecserélik Jorge Valdanóra, aki híres kijelentést tett elődje „hóhérjáról”: „Ronaldo nem egyszerűen egy ember, hanem egy komplett nyáj”.

Októberben 8–0-ra semmisítették meg a Logronést. A szurkolók olléval reagáltak a sikerre, de egyes kritikusok nem voltak annyira lenyűgözve a mindent lehengerlő Barcától. „A Diario Sport címlapján másnap az állt: »Muchos goles, pero muy poco futbol«, azaz rengeteg gól, de nagyon kevés futball – idézi fel Hunter. – Jellemző volt egy kis sznobéria, de ez még nem volt lázadás vele szemben. Sokan tisztelték őt, caballerónak, azaz gentlemannek tekintették.”

Robson komédiának tartotta ezeket a megjegyzéseket. Úgy tekintett a média megosztottságára, hogy az valójában a szurkolóktól ered, azoknak is attól a részétől, akik még mindig Cruyff sokkal kimértebb módszereit hiányolták. November közepén azonban a csapat még mindig szárnyalt a La Ligában, és ott volt a KEK negyeddöntőjében, miután elintézte a Larnacát és a Crvena zvezdát. A videoelemzéseket és az ellenfél megfigyelése alapján készült dossziékat a média mestere, Mourinho állította össze.

„Nem manipulálta az újságírókat, de okosan puhatolta ki, hogy kellőképpen odafigyelnek-e rá – állapítja meg Hunter. – Jól szolgálta Robsont, és ügyesen terelte biztonságos vizekre a sajtótájékoztatókat.”

A Barcelona sokáig veretlen maradt, végül november végén adta meg magát az Athletic Bilbaónak. Mourinho nem volt éppen diplomatikus, amikor ez megtörtént, és nekiugrott az ellenfél edzőjének, Luis Fernándeznek. Végül Guardiola rángatta el onnan.

Decemberben az el Clásicót veszítették el 2–0-ra, majd odahaza a kiesés ellen küzdő Hércules fordított meg egy találkozót kétgólos Barca-vezetésről 3–2-re. Ekkor már ők futottak az első hely után, és a sok éljenzés után felütötte fejét a gúny hangja a Camp Nouban. Mindeközben Ronaldo – aki minden idők legfiatalabb FIFA Év játékosa-díj tulajdonosa lett – folyamatos vitában állt a klub vezetőségével, hogy mikor mehet el a brazil válogatottba, és mikor nem.

„Maga a paradicsom volt ez nagy focival és nagy emberekkel – mondja Hunter. – Mégis, Robsonnak sok szarsággal kellett szembesülnie.”

NEVEZZÜK VISSZATÉRÉSNEK

A Carrer d’Elisabeth Eidenbenz keskeny utca a Camp Nou mögött, hatalmas pálmafákkal és nagyra nőtt fűvel. Az egyik oldalán dróthálóval bekerített parkoló áll, de annak idején ez edzőpálya volt.

Ez a kerítés annak idején ablak volt Robson játékosainak a világra, mögötte gyülekeztek a szurkolók, az újságírók és a rajongó lányok, hogy elkapják Ronaldót.

„Robson érkezése előtt Cruyff volt az egyetlen vezetőedzőm – mondja Albert Ferrer az FFT-nek. – Bobby nem vágyott főszerepre, csak szerette volna, ha jó légkör alakul ki.”

Robson és Mourinho valahogy úgy volt, mint amikor az igazgató és az osztályfőnök szemmel tartja az osztályt. Tökéletesen tudtak együtt dolgozni. Az angol szakember közös munkájuk során elsőként arra figyelmeztette társát, túl jóképű ahhoz, hogy mindig ott álljon mellette. Robson mindig is megtartotta a profi távolságot játékosaitól, Mourinho sokkal többet haverkodott a csapattal.

Mivel ő is portugálul beszélt, jó szövetségese lett Ronaldónak, és gyakran tárgyalta meg a taktikát Guardiolával és Enriquével. Az előbbi lett a legközelebbi szövetségese. Bár nagyon más környezetből érkeztek, filozófiájuk, amely szerint a hátul lerakott biztos alapokból kell építkezni, megegyezett.

„Sok mindent láttunk és hallottunk – idézi fel Hunter. – Mourinho Portugáliából jött Robsonnal, és mindent a mesterétől tanult. Guardiolának volt egy ábrándja arról, hogy milyenek lehetnek a régi, tradicionális angol focimeccsek. Azt nem tudnám megmondani, hogy valódi barátnak tekintették-e egymást, de két ragyogó elme jött össze komoly érdeklődéssel és nemzetközi tapasztalattal. Összeillettek.”

Az anglomán Guardiola Robson kedvenc diákja lett, az utóbbi nagyon értékelte, hogy középpályása szólni mer a többiekhez a szünetben. Viszonzásképpen Guardiola rajongott az edzőért, évekkel később még levelet is írt neki, hogy vállalja el a Newcastle irányítását.

„A csapatban számos erős egyéniség kapott helyet – folytatja Ferrer, aki manapság a La Liga kommentátora. – Guardiola, Hriszto Sztoicskov, Luís Figo, Ronaldo, Giovanni, Laurent Blanc, Luis Enrique, Juan Pizzi. Velük semmilyen kihívás nem volt lehetetlen.”

A legnagyobb kihívás Robsonra az Atlético ellen várt a Király-kupa negyeddöntőjének első mérkőzésén 1997 márciusában odahaza. A szünetben az egész stadionban kitört az elégedetlenség, miután a két csapat 3–0-s vendégvezetéssel fordult. A Barcelona drukkerei tömegesen lengették fehér zsebkendőiket.

„Azt hittem, havazik a stadionban” – emlékezett vissza Robson arra az estére. Az Atlético és a Barcelona esküdt ellenségek voltak, ráadásul a klub vezetői Robson tudtán kívül elhatározták, hogy ha az eredmény marad, kirúgják őt. Akik akkor ott voltak az öltözőben, állítják, hogy Robson szokatlanul nyugodt volt. Mindenkinek elállt a lélegzete attól, ami utána következett.

„Ronaldo következett – mondja nevetve Abelardo, aki ott volt a pályán aznap este. – Alig több mint öt percen belül kétszer is betalált, és feljöttünk három kettőre. Milinko Pantics bevágott egy negyediket az Atlético örömére, amire Figo, majd Ronaldo válaszolt, végül pedig Pizzi döntötte el a találkozót egy kései góllal. Ennyire klasszis játékosokkal sosincs vége a mérkőzésnek. Nagyon jól mutatja, milyen szinten voltunk akkoriban, hogy egyetlen félidő alatt öt egyet tudtunk hozni az Atlético ellen.”

A Barca nagy visszatérése nem volt fogható semmihez, amit a helyiek Cruyff előtt, közben vagy után tapasztalhattak. A sajtó ennek ellenére azt állította, hogy a csapat játékosai fellázadtak a félidőben. Guardiola csapatkapitány mindezt cáfolta másnap. „Robson úgy kezelte a helyzetet, hogy azt éreztem, szeretnék én is vezetőedző lenni” – mondta évekkel később.

Az Atlético és a Barcelona hat alkalommal találkozott egymással abban az idényben, és ezeken 37 gól született. Azon a márciusi estén a futball sem hiányzott a Camp Nouról.

HÁTBA SZÚRVA

Látványos vagy visszafogott: Robson Barcelonája ezt a két állapotot ismerte. Április közepén újabb Ronaldo-mesterhármas következett, az áldozat újra az Atlético Madrid, amelyet 5–2-re gyűrtek le, egy hónappal később pedig a Barcelona fegyelmezett, érett játékkal 1–0-s győzelmet aratott az el Clásicón, és ezzel öt pontra jött fel a Real Madrid mögé.

A Las Palmast összesítve 7–0-ra intézte el a Király-kupa elődöntőjében, míg a KEK legjobb négy csapata közt megverte a Gabriel Batistuta-féle Fiorentinát. A bajnokságban alulmaradni látszott, de így is három fronton küzdött a jól összerakott csapat. „Robson egyszerűen közelítette meg a dolgokat – mondja Ferrer. – Igyekezett megtartani a lendületet.”

Két dátumot biztosan beírhattak a naptárba: a KEK-döntőét májusra a Paris Saint-Germain ellen, illetve a Király-kupáét a Real Betis ellenfeleként júniusra. A két találkozón a csapat két arcát mutatta.

„Fantasztikus volt, ahogy megvertük a PSG-t – mondja Abelardo a rotterdami találkozóról. – A franciák birtokolták a címet, és csodálatos csapatuk volt. Meggyőződésem, hogy jobbak voltunk aznap, még akkor is, ha végül csak Ronaldo tizenegyesével nyertünk.”

Guardiola és Mourinho összeölelkezett a lefújás pillanatában, és együtt ugráltak. Ronaldo fogta a trófea egyik fülét, Robson a másikat. Hatalmas mosoly terült el az edző arcán. Az ünneplés visszafogott volt, nem úgy, mint egy kicsit később a Király-kupa elhódítása alkalmával a Bernabéuban, a Real Madrid otthonában.

„A kapu mögött ültem a Barcelona szurkolóival, tiszta őrület volt – idézi fel Hunter. – Három kettő volt az eredmény, és következtek a ráadás percei. Mindenki kezdett megvadulni. Amikor végül a Barcelona megnyerte a mérkőzést, a klub himnusza ment újra meg újra a Bernabéuban.”

A két esemény hat hét különbséggel történt. Ebben az időben világok dőltek össze. Június első napján a kudarcos Hércules nem túl nagy erőfeszítéssel 2–1-re verte a Ronaldo nélkül kiálló Barcelonát. A brazil játékos egy héttel korábban szerezte utolsó találatát a katalán klubban a Deportivo la Coruna ellen, majd hazájával elutazott a Le Tournoi-ra. A bajnoki cím már a távollétében úszott el, ő pedig talán ennek hatására is elfogadta az Inter újabb világrekordot érő ajánlatát. A Király-kupa-győzelmet már Figo inspirálta, a brazil játékos egy héttel korábban lelépett.

„Mindenkinek nagy meglepetésül szolgált – mondja Abelardo. – Mindnyájan azt hittük, hogy egy egész korszakot határoz majd meg a Barcánál, hasonlóan Lionel Messihez egy évtizeddel később. Mindenkit sokkolt, hogy a vezetőség elenged egy ekkora játékost, aki legalább harminc gólt hozott volna biztosan idényenként.”

Maga Robson sem volt elragadtatva, de a legrosszabb még hátra volt. Saját sorsáról is keringtek pletykák, ezért megkérte Mourinhót, hogy tartsa nyitva a fülét a vezetőség környékén. Beigazolódott legrosszabb sejtése, méghozzá még a Király-kupa döntője előtt. Kiderült, hogy Louis van Gaal váltja majd, és egy apró betűs rész a szerződésében azt is lehetővé tette, hogy a Barcelona a nagykövetévé nevezze ki.

Az angol gentleman ritkán volt ennyire levert. Ő volt a legnyugodtabb az Atletico Madrid elleni félelmetes estén, simán lehozta a Betis elleni döntőt, és nem nagyon folyt bele Ronaldo klubon belüli ügyeibe. Néhány hónappal korábban visszautasította az általa nagyon szeretett Newcastle ajánlatát, mert szeretett volna Katalóniában maradni. Most azonban elöntötte a harag. „Megmondom, mit tehettek – mondta a berezelt Joan Gaspart alelnöknek, amikor az bejelentette Van Gaal érkezését. – Rázzátok le, én szeretném folytatni a munkát.”

Robson munkássága nem tekinthető bukásnak. A Barcelona két ponttal maradt le a bajnoki címről, de a Bernabéuban tartott nagy ünneplés minden bizonnyal tompította az emiatti haragot. A KEK-győzelem visszaállította a klub nemzetközi hírét, és miután felismerte Ronaldo képességeit, a csatár 49 mérkőzésen 47 gólt szerzett. Mi kellhet még? Ennek ellenére még mindig úgy érezte, hogy zavarja a főnökeit.

MÁS MUNKAKÖRBEN

Johan Cruyff és Louis van Gaal 1989-ben összeveszett egy karácsonyi vacsorán esett félreértés miatt. Az Ajax két legendája soha többet nem békült ki. Cruyff expresszionistaként tekintett magára, és semmi közöset nem talált Van Gaal és az ő labdarúgásában, bár ugyanonnan jöttek, és hasonló értékeket vallottak magukénak.

Egészen biztosan sokkal rosszabbul esett neki Van Gaal megjelenése a kispadon, mint korábban Robsoné. Pedig az angol szakember arra tanított mindenkit, hogy nemcsak az a lényeg, amit elnyersz, hanem az is, hogy hogyan.

Egy évtizeddel később tanítványa a saját bőrén érezte ezt az igazságot. Mourinho ragyogó éveket töltött később a Porto és a Chelsea élén, igazi európai nagyágyú vált belőle, a Barca B vezetésével mégis Guardiolát bízták meg, és nem őt. Akárcsak korábban Robson, most ő volt igazán mérges.

A Barcelona pontosan tudta, hogy a portugál nagyon is alkalmas a trófeák bezsebelésére, miközben ő és Guardiola is rengeteget fordít az apró részletek tanulmányozására. Az döntött a katalán mellett, hogy sokkal inkább tartották őt cruyffistának.

A Camp Nou mögötti edzőpályán egykor szoros szövetséget ápoló páros hamarosan a közvélemény előtt bonyolódott háborúba. Robson nem ment bele ilyen mértékű ellenségeskedésbe, miután hátba szúrták. Minden jót kívánt utódjának, elfogadta Nunez ajánlatát, és az igazolásokért felelős igazgató lett a klubnál. Arra buzdította Mourinhót, hogy maradjon, és tanuljon sokat Van Gaaltól.

„Nagyon furcsa döntés volt, hogy Robson más pozícióba került át – mondja Abelardo. – Továbbra is érzékeltük a jelenlétét, de megszűnt vele a napi kapcsolat. Nem tudom, élvezte-e vagy sem, de továbbra is a szokásos öröm ült az arcán.”

Robson beutazta az egész világot. Nappal valamelyik ötcsillagos szálloda medencéje mellett ücsörgött, esténként játékosok után kutatott. Volt ideje olvasni és golfozni. Olyan szabadságra ment, amilyenre már nagy szüksége volt.

„Akkora sebet kapott, hogy nem szívesen lett volna egyhamar újra edző – állapítja meg Hunter. – Bárkivel beszélt, azt érzékeltette, hogy finom bosszú a részéről, ha elfogadja a klub pénzét egy csodálatos munkáért, amely során sokat pihenhet a tengerparton. Egyszer azt mondta nekem, hogy ez a legcsodálatosabb meló a világon.” Egy ideig megfogadta a felesége tanácsát, többször látogatott el a tengerhez, és sétált különböző erdőkben.

„Írtam egy cikket arról, hogy miért volna már ideje visszatérnie eredeti szakmájához – folytatja Hunter. – Nem sokkal később felhívott. Azt mondtam neki, hogy hosszú időn át jó életet élt, de az emberek közt van a helye. Azt szereti a legjobban, ha velük foglalkozhat.”

Robson megfogadta a tanácsot, és másodszorra is a PSV vezetőedzője lett, majd 1999-ben a Newcastle United élére nevezték ki. Nemcsak arról van szó, hogy nagyon szerette a menedzseri munkát, hanem arról is, hogy elképesztően jó volt benne. Olyannyira, hogy Európa egyik legnehezebb állására is alkalmas volt, méghozzá az istenített Cruyff nyomdokában. Az az idény a Barcelona egyik legjobban sikerült időszaka volt. Elnyert két nagy trófeát, a szurkolók elismerését, és megszerezte Ronaldót.

Sohasem dolgozott többet Ronaldóval, Guardiolával és Mourinhóval. A brazil játékos betöltve a hozzá fűzött reményeket világbajnok lett, és mindig szeretettel beszélt korábbi főnökéről. Guardiola levelet kapott tőle 2009-ben, amelyben sok szerencsét kívánt neki a Manchester United elleni BL-döntő előtt. Két hónappal később, 76 évesen elhunyt régóta meglévő tüdőrákjában.

„Ha csak fele annyira jó edző lesz, mint amilyen játékosom volt, sokra fogja vinni” – mondta hajdani középpályásáról.

Mourinho szintén kapcsolatban maradt volt mesterével, miután az 1996–97-es idény ízelítőt adott abból a felfordulásból, amelyben később része lett. A Barcelonában felkészülhetett arra, hogyan kell az oldalvonal mellett túlélni egy el Clásicót, miként kell kezelni a médiát, és milyen testközelből egy világsztárokkal teletömött öltöző.

Lehet, hogy mélyebb igazságokat is megtapasztalt Katalóniában. Például, hogy legyen időd önmagadra, szeresd a természetet, maradj te a legnyugodtabb, és igyekezz mindig úriember lenni. Továbbá el ne feledd, a siker nem mindig hozza meg, amit megérdemelsz. Még akkor sem, ha lehetetlent vállalsz, és nyersz.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. januári számában.)