Szöveg Steve Morgan
Akék-fehérbe öltözött drukkerek az ő nevét skandálták a metrón és a buszon, útban a stadion felé. A Wembleyben sem hagyták abba.
„Csak egy Ricky Villa van” – szólt az ének. Egy évvel korábban a Spurs argentin középpályása korszakalkotó gólt lőtt az FA-kupa döntőjében: a rá jellemző nyugodt tempóban körbecselezte a Manchester City védelmét. Milliók figyelték őt a képernyők előtt visszafogott lélegzettel.
A tizennégy perccel a fordulatos mérkőzés vége előtt szerzett Villa-góllal a Tottenham megnyerte a századik FA-kupát: a két meccsen együtt Villa két gólt szerzett az ötből. A Tottenham-drukkerek együttese, a Chas & Dave írt a fináléra egy rigmust Ossie álma címmel, utalva a klub másik argentin játékosára, Osvaldo Ardilesre. Ossie álma valóra vált.
Ugorjunk előre 1982. május 22-re! A Spurs visszatért a Wembleybe, hogy a saját századik idényében megvédje a címét, ezúttal a Queens Park Rangers ellen.
Az indulót ismét a Chas & Dave szolgáltatta, de ezúttal a lényegre törő Tottenham, Tottenham címet választották. Ricky Villa sehol. Nincs ott a kezdő tizenegyben, nincs ott a cserepadon. A stadionban sincs ott. Ossie Ardiles még csak Angliában sincs.
„Mi vagyunk Keithy serege, és most hadba vonulunk – énekelték egy évvel korábban a tévében a Spurs játékosai azzal a jellegzetesen kínos toporgással és fahanggal, ami a focisták sajátja. – A Wembleybe küldjük a katonáinkat Burkinshaw tábornok vezetésével.”
Nem túl szerencsés sorok, hiszen némiképp a jövőbe láttak. Ossie álma rémálommá vált. Ahol a két egzotikus futballista egykor az angolok álmait valósította meg, ott egyik pillanatról a másikra ellenségként kezelték őket.
Hét héttel az FA-kupa-döntő előtt, 1982. április 2-án az Argentínát 1976 óta a hadsereg segítségével irányító Isabel Perón lerohanta a Falkland-szigeteket, Nagy-Britannia csaknem 1800 lakosú dél-atlanti gyarmatát. Huszonnégy órával később Nagy-Britannia és Argentína már hadban állt egymással.
Villát mindig is üldözte a balszerencse. Még az 1981-es visszavágóra is alig jutott el, miután az odavágón alulteljesített: le is cserélték. „A nagyszakállú argentin búskomoran kocogott ki az öltözőbe, amikor fél órával a mérkőzés vége előtt lehívták a pályáról” – írta David Lacey, a Guardian újságírója. Villa helyét Garry Brooke vette át.
Legendás góljáig Villára úgy tekintettek, mint kiegészítésre ahhoz a sorsdöntő üzlethez, amely során a Tottenham leigazolta a világbajnok argentin válogatott két tagját 1978 júliusában. Vízválasztó esemény volt, hiszen ezután az angol labdarúgásnak nem csak az 1957-es római egyezménynek kellett megfelelnie, amelyben az Európai Közösségen belüli szabad mozgást tették lehetővé, hanem ennek kiegészítésének is, ami alapján nem európai állampolgárok is csatlakozhatnak bármely európai csapathoz. Eddig a pillanatig az angol klubok nem vehettek külföldi játékosokat. Miután 1977-ben kiesett, a Tottenham a feljutás mellett ezzel az igazolással is meglepte az angol labdarúgást.
Villa lett a kulcsembere 1982 májusára annak a csapatnak, amelyik az angol első osztály negyedik helyén végzett, eljutott az FA-kupa és a Ligakupa döntőjéig, és épp, hogy csak kikapott a Barcelonától a Kupagyőztesek Európa-kupája elődöntőjében: joggal lehetett volna büszke arra, amit elért. Mégis a sajtó kereszttüzébe került: hiába határolódott el a politikától, politikai célzattal próbálták felhasználni a nevét.
Jó barátja, Ardiles (a mai napig úgy köszönnek Villának, hogy „És, hol van Ossie?”) már rég elhagyta az országot. Ahogy az argentin partok mentén fokozódott a feszültség, a Spursnek az FA-kupa elődöntőjében aratott 2–0-s győzelme után Ardiles visszatért Argentínába, hogy a válogatottal eddzen, a Leicester szurkolói ugyanis hangosan kifütyülték őt. „Életem egyik legszörnyűbb pillanata volt látni, ahogy két szeretett országom egymás torkának esik” – magyarázta később lapunknak.
Itt mindenki csak vesztes lehetett, Villa pedig egyedül volt kénytelen szembenézni a helyzettel. Ha részt vesz az angol futball egyik legrangosabb mérkőzésén, kezet ráz a királyi családdal, és fejet hajt az angol himnusz alatt, azt Argentínában hazaárulásnak tekintik. Különben is, mit szólnának hozzá az angolok? Mennyit érdemes elhinnie az argentin propagandából? Arra gondolt, ha ad egy telefonos interjút Bernardo Neustadtnak, az argentin média háborúpárti riporterének, azzal tisztázhatja az álláspontját.
„Őszintén elmondtam, miképpen vélekedek a helyzetről – így Villa. – Közöltem, hogy nem örülök a háborúnak, mert tragédia ennyi emberéletet elveszíteni, és remélem, mihamarabb civilizáltabb megoldást találnak a problémára.”
A 29 éves játékos álláspontja nem bizonyult népszerűnek. „Azt akarta, hogy rosszakat mondjak az angolokról, és támogassam a háborút meg a katonai kormányzatot – folytatta Villa. – Mivel nem tetszett neki a véleményem, egyszerűen a szavamba vágott, és arról beszélt, ha visszatérek Argentínába, majd megbocsátanak, és letette a telefont. Úgy csinált, mintha elárultam volna a hazámat. Sosem fogom elfelejteni.”
Ha a középpályás azt hitte, két tűz közé reked, az angolok hozzáállása (főleg a Tottenhamnél) bizonyította, hogy téved. Második lánya, Martina május 11-én született: a kórházban a védelmük érdekében elkülönítették őket, „nehogy valaki ostobaságot csináljon”, miközben a postás zsákszámra hozta a gratulációkat.
Amikor a riporterek megkérdezték az utca emberét, John Scanlon észak-londoni hentes és Spurs-drukker így válaszolt: „Szerintem hagyni kellene a srácokat békében játszani – majd hozzátette: –, de valakinek meg kell mutatnia ezeknek a diktátoroknak, hogy nem rajzolhatják csak úgy át a világtérképet. Helyes, hogy megvédjük a falklandiakat.”
Eljött a döntő hete. A Tottenham és a QPR összecsapása előtti estén Villa és a menedzser, Keith Burkinshaw megegyezett, hogy a középpályás másnap otthon marad.

Ossie és Ricky az 1981-es FA-kupa-győzelmet ünneplik
„Inkább az ő döntése volt, mint az enyém – fejtegette Burkinshaw. – Megértem az érzéseit. Nyilván csalódott. Igazi focista, és játszani akart a Wembleyben, de van, hogy a körülmények közbeszólnak.”
Villa hasonlóképpen emlékszik a beszélgetésre. „A Tottenhamhez levelek jöttek a harcokban elesettek rokonaitól. Mindenkinek a háború járt az eszében, érzékeny téma volt – idézi fel 2010-es önéletrajzában. – Az FA-kupa döntője nemzeti esemény. Nem lett volna helyes, hogy részt vegyek rajta, miközben a hazám háborúban áll Nagy-Britanniával. Ilyen körülmények között nem akartam játszani.”
A döntő napján az argentinok elsüllyesztették az HMS Ardentet, a brit haditengerészet hajóját. Negyvennyolc órán belül a háború áldozatainak száma 24-ről 46-ra ugrott. Villa otthonról, a tévében nézte a mérkőzést a klub által kirendelt testőr társaságában, aki a függöny résein át a ház előtt összegyűlt sajtósokat kémlelte. A Wembleyben ezalatt gól nélkül lement 90 perc, amit követett két gól a hosszabbításban: Glenn Hoddle húszméteresére Terry Fenwick válaszolt egy fejes góllal, vagyis a következő héten dőlt el a párharc.
Ez alkalommal Villa már ott volt a stadionban: a klub színeibe öltözve ült be Burkinshaw mögé. Hoddle hatodik percben szerzett büntetőgóljával a Spurs győzedelmeskedett a QPR felett.
Ahogy Villa helyet foglalt, hallotta, amint a drukkerek az ő nevét éneklik. „Amilyen időket éltünk, nagyon sokat jelentett ez a gesztus – emlékezett. – Különös, érzelmekkel teli este volt. Egy évvel korábban én voltam a hős, a Wembley királya. Most is a csapat tagja voltam, mégsem volt beleszólásom a játékba. Teljes bizonytalanságban éltem. Akkor most soha többet nem játszhatok a Tottenhamben?”
A félelme alaptalannak bizonyult. Amint véget ért az idény, Villa visszatért Argentínába, ahol megdöbbenve tapasztalta, milyen rosszul tájékozottak az emberek. Honfitársai állították, hogy Villának „kimosták az agyát”: meg voltak győződve róla, hogy nyerésre állnak a háborúban, és több száz halott brit katonáról beszéltek.
„Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, milyen mély őrület tombolt akkor Argentínában – mondta. – Emlékszem, a szülővárosomban, Roque Pérezben gyűjtést szerveztek a háború támogatására. Az emberek mindenüket odaadták: készpénzt, ékszereket, még egy vadiúj motorkerékpárt is. Őrület volt.”
„VOLTAK, AKIK A SZERETTEIKET VESZÍTETTÉK EL A HÁBORÚBAN. MINDEN JOGUK MEGVOLT RÁ, HOGY DÜHÖSEK LEGYENEK”
Június 14-én, 74 nappal a harcok kitörése után Argentína felvonta a fehér zászlót. „Egyik nap még azt hitték, nyerésre állnak, a másik nap mindenki rájött, hogy az egész csak színjáték volt” – mondta Villa.
Visszatért a Tottenhambe, hogy helyrehozza a károkat: tiszta volt a lelkiismerete, úgy érezte, helyesen cselekedett. A sors iróniája, hogy Ardiles, aki könnyebben alkalmazkodott a londoni élethez, mert már az igazolás előtt tanult angolul, a világbajnokság után inkább kölcsönbe ment a Paris Saint-Germainbe. Végül 1983-ban visszatért a White Hart Lane-re, abban az évben, amikor a demokrácia is újra megérkezett Argentínába.
„Nem éreztem jól magam Párizsban – mondta később Ardiles. – Nem tudtam koncentrálni. Egyre csak az járt a fejemben, ami a háború alatt történt. Fél év után visszamentem a Spurshöz: Keith Burkinshaw azt mondta, nem lesz gond, és igaza lett.”
Sokat elárul Villa belső erejéről, hogy egyenes háttal állta a békekötést követő nehéz hónapokat: végtére is egyszerű parasztgyerek volt, aki sokáig azt sem akarta elhinni, hogy profi labdarúgó lehet. Az 1982–83-as idényben folytatta az edzéseket, de érezte az ellenszenvet, főleg az utcán, ahol gyakran sértegették és utána kiabáltak. Mégsem haragudott senkire.
„Voltak, akik a szeretteiket veszítették el a háborúban – mondta. – Úgy éreztem, minden joguk megvolt rá, hogy dühösek legyenek.”
Az ilyen eseteket azonban ellensúlyozta az a támogatás, amiről Villa úgy érezte, a hazájában sohasem kapná meg. Észak-Londont azóta is szereti, és ott azóta is szeretik őt.
„A Tottenham végig ragyogóan kezelte a történteket– szögezte le Villa. – Bármit megtettek volna, hogy ne érezzük rosszul magunkat. De képzeljék csak el, milyen lett volna akkor angol játékosként Argentínában! Igazi életveszély.”

Sok évvel később pedig megtekintik a Spurs új otthonát
Az volt a 31 éves Villa utolsó idénye Angliában. „Öt évvel az után, hogy vakuk villogása közepette bevonultam a White Hart Lane-re, most kislisszoltam a hátsó ajtón” – idézte fel később. Eltöltött egy kis időt a Fort Lauderdale Strikersnél, aztán a kolumbiai Deportivo Calihoz került, onnan a Buenos Aires-i Defensa y Justiciához, ahol végül szögre akasztotta a stoplist.
Az igazság és a fair play bajnoka egy ideig még önkormányzati tanácstag is volt. Most, 67 évesen még mindig szívesen látott vendég a Spursnél. Amikor a klub 2017-ben elköltözött a White Hart Lane-ről, és amikor két évvel később megnyitották az új stadiont, Villa és Ardiles is jelen volt, hogy felidézzék a Tottenhamnek nyert kupákat.
Több mint negyven éve elköltözött Londonból, már senki sem ismeri: egy turista, aki valaha úttörő idegenlégiós volt, és akaratlanul is viták tárgya lett.
Különös, hogy a Wembleyben éppen olyan nyugalommal és könnyedséggel szlalomozott az ellenfél védői között, ahogy a tisztességét és a jó hírét veszélyeztető támadások között is helyt állt.
Csak egy Ricky Villa van.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi számában.)