Szöveg Bodnár Zalán Fotó Farkas József, Kristóf Lajos, Mravik Gusztáv, ifj. Thaly Zoltán
BEK, 1. FORDULÓ, VISSZAVÁGÓ
Újpesti Dózsa– SSC Napoli (olasz) 0–2 (0–2)
1990. október 3., Megyeri út, 24 ezer néző. V: Bouillet (De Zayas, Masse – mindhárom francia)
ÚJPEST: Brockhauser 5 – Huszárik 5, Kósa 5, Szlezák 5 – Miovecz 4, Véber 6, Varga 5, Szabó 5, Kecskés 6 – Eszenyi 4, Oroszki 4. Vezetőedző: Kovács Ferenc
NAPOLI: Galli 0 – Ferrara 6 – Venturin 6, Baroni 6 – De Napoli 5, Crippa 6, Alemao 7, Francini 5, Incocciati 8 – Careca 6, Maradona 7. Vezetőedző: Albertino Bigon
G: Incocciati (13.), Alemao (36.) Továbbjutott: a Napoli 5–0-s összesítéssel
Jegyzőkönyv a Nemzeti Sport osztályzataival
Keserédes szájízzel fogadták a magyar bajnok Újpest háza táján 1990. július 11-én, hogy a sorsolás úgy hozta: a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) első fordulójában Diego Maradona csapata, az olasz bajnok Napoli vár a lila-fehérekre. Azzal mindenki tisztában volt, hogy a továbbjutásra lényegében nincs esély, ám mindenki izgatottan várta, hogy a saját szemével láthassa a kor futballcsodáját, aki az argentin válogatottal július 8-án ugyan elbukta az NSZK elleni római vb-döntőt, de még mindig ő volt az „isteni Diego”.
A Napoli története aranykorát élte: 1989-ben UEFA-kupát nyert, 1987 után 1990-ben pedig úgy lett másodszor olasz bajnok, hogy a mezőnyben ott volt a BEK-címvédő Milan, a KEK-címvédő Sampdoria, az UEFA-kupában pedig abban az évben Juventus–Fiorentina döntőt rendeztek. Csúcson volt a Serie A, csúcson volt a Napoli. Maradona mellett olyan klasszisoknak jutott még hely a csapatban, mint a két brazil, Careca és Alemao, továbbá Ciro Ferrara, Fernando De Napoli vagy Massimo Crippa. De Maradona még köztük is külön kasztot jelentett.
Az Újpest a svájci edzőtáborban értesült a sorsolásról. Eleinte még bizakodó volt a hangulat. „Miért adnánk fel? Egy biztos, nem megyünk feltett kézzel a csatába, s közismert mondás: a labda gömbölyű!” – nyitotta ki a nagy közhelyszótárt Bácsi Sándor, az Újpest csatára, akit hasonlóan kerek formái miatt a magyar Maradonának is becéztek. Kovács Ferenc vezetőedzőn sem látszottak az ijedelem jelei: „Le kell szögezni: lényegesen esélyesebb a világhírű olasz bajnok, de éppen az dobja fel a játékosaimat – mondta a Nemzeti Sportban. – Remélem, valamennyien kihozzák magukból a maximumot. Én sohasem ijedtem meg az ellenféltől, pedig részt vettem már egy-két nagy csatában. Jobban örülök a Nápolynak, mintha valami névtelen csapattal kerültünk volna szembe. Most megmutathatjuk, hol tartunk.”
Kósa László azt mondta, „bármi lehet”, Rubold Péter csapatkapitány pedig azt: „Bevallom, Mexikóban és Olaszországban is az argentinoknak drukkoltam, mégpedig Maradona játéka miatt. Olyan kaliberű játékos, hogy a világon nincs még egy hozzá hasonló. Már csak azért is érdemes volt bajnokságot nyerni, hogy játszhassunk ellene.”
Az olaszok nyíltan bevallották, semmit sem tudnak az akkor 19-szeres magyar bajnok Újpestről, a Guérin Sportivo lap ezért újságírókat küldött a Dózsa edzésére, több mint két hónappal (!) a párharc első felvonása előtt – ilyet sem látunk manapság.
A beszámolók szerint Maradona eléggé morcosan, mufurc hangulatban szállt ki a nápolyiak gépéből, amely október elsején, hétfőn landolt a Ferihegy 2-es terminálon. Boross Dezső (Nemzeti Sport) tudósítása szerint az olaszok csinos tolmácsnője el is árulta neki, az húzta fel az argentint, hogy az egyik magyar újságíró azt írta róla az első, nápolyi meccs után, hogy olyan volt a pályán, mint egy hulla. Ahhoz képest két gólt szerzett… A tolmácsnő a szurkolókra is a frászt hozta, mert elhintette, hogy Maradona valószínűleg nem játszik, nem heverte még ki a hátsérülését, és a legutóbbi bajnokin is kapott egy rúgást a bokájára.
Szó, ami szó, a továbbjutás szempontjából sok izgalmat nem lehetett várni a Megyeri úti mérkőzésen, nem az vitte ki a 24 ezer nézőt a stadionba. Az első találkozón, szeptember 19-én könnyedén nyert 3–0-ra a nápolyi együttes a félig telt San Paolóban, az Újpest csak az első fél órában tudott egyenrangú ellenfele lenni. A 35. percben aztán jött Marco Baroni gólja, a 44. percben Maradona duplázta meg az előnyt egy mellel levett labdát félfordulattal küldve a kapuba, majd a 77. percben ismét a szupersztár talált be, Brockhauser István kapus nagy hibája után.
„Az az igazság, hogy kicsit féltünk is tőlük – ismerte el a FourFourTwo-nak Eszenyi Dénes, a Dózsa akkori csatára. – Óriási volt a szakadék a magyar bajnokság és a nemzetközi élmezőny között, benne volt a pakliban, hogy olyan verést kapunk, amit talán sohasem heverünk ki. Nápolyban a kilencven perc alatt talán ha négyszer léptük át a felezővonalat a labdával.”
Nem véletlen, hogy a visszavágó előtt már úgy fogalmazott Kovács Ferenc: „A továbbjutásunk igazi csoda lenne”.
A csodát azonban így is megkapták az újpestiek. Maradona csodáját. Merthogy csak porhintés volt, hogy nem játszik. A hétfői érkezés után másnap már sokkal jobb kedve volt, a belvárosban, a Halászbástyánál, a Parlamentnél, a Lánchídnál tett látogatás kissé felvillanyozta, a Novotel Hotelban tartott keddi sajtótájékoztatón pedig egyszerűen lefegyverző volt. Az elképesztő méreteket öltő médiaérdeklődés közepette meglepő nyugalommal és kedélyesen válaszolt a jó és bugyuta kérdésekre egyaránt. A magyar labdarúgók közül egyedül Détári Lajost tudta megnevezni, jó játékosnak titulálta, és elmondta, várja már, hogy találkozzon vele a Bologna elleni bajnokin. Arra a felvetésre pedig, hogy Huszárik fogja, nem Gentile (aki az 1982-es olasz–argentin vb-meccsen kiszívta a vérét is), nevetve azt felelte: „Hála Istennek!”.
Azt sem értette, miért terjedt el, hogy nem játszik, miután lényegében eldőlt a párharc. „Én profi vagyok. Ha eldőlt a párharc, ha nem, a pályán van a helyem, én arra szerződtem. Egyébként is először vagyok Budapesten, csak megnézem magamnak.” Az allűrjei persze megvoltak: saját gyúróval, saját orvossal érkezett, és külön lakosztályt kapott a szállodában, miközben a csapattársai mind kettesével laktak egy szobában – ám az akkor már sokszor botrányokba keveredő klasszis viselkedése Budapesten mintaértékű volt. Sőt, még az elvárhatónál is példásabb. A mérkőzés napján (!) az egyik iskolaújságtól a Friedrich testvérpár, Kata és Annamária egész egyszerűen felkereste a Novotelben egy interjúért, amelyhez a kérdéseket az iskola olasztanárnője fordította le nekik, és bár a klub elöljárói rögvest jelezték a lányoknak a portán, hogy erről szó sem lehet, a liftajtóban váratlanul felbukkanó Maradona készséggel válaszolt a kérdésekre. Ilyesmi manapság, harminc év múltán egész egyszerűen elképzelhetetlen.
VALÓDI TÉT HÍJÁN EGYETLEN KÉRDÉSE MARADT A MECCSNEK: KI KAPARINTJA MEG A LEFÚJÁSNÁL MARADONA MEZÉT?
VOLT MIBE SÍRNI
A meccs egyik különös gazdasági hozadéka, hogy a mérkőzés előtti napon az akkoriban a világ egyik legnagyobb zsebkendőgyártó vállalatának számító Győri Textilművek Rt. bejelentette: megvásárolta Diego Maradona nevét japán exportra gyártott exkluzív zsebkendői számára.
„Így ezentúl Magyarországon egyedül mi használhatjuk a Maradona márkanevet” – tájékoztatta a sportnapilapot Pogácsa Imre, a vállalat igazgatóhelyettese, aki azt is elárulta, néhány hónap múlva a magyar boltok polcain is megjelenhetnek a Maradona-zsebkendők, ám mivel a termék világszínvonalú, az pedig az árban is jelentkezni fog, nem tömegigényeket szolgál majd.
Nem emlékszünk, hogy átütő sikert aratott volna…
A mérkőzésen – mint várható volt – nem sokáig maradtak nyitott kérdések. A 13. percben Giuseppe Incocciati bombázott ballal Brockhauser kapujának jobb felső sarkába, a 36. percben pedig Alemao egy remek szóló végén elhúzta a labdát az elfektetett kapus mellett, majd könnyedén az üres kapuba gurított. Ezzel már 5–0 volt összesítésben, és a hátralévő idő lényegében Maradona-ámulattal telt.
„Az egész meccs semmi másról nem szólt, mint hogy táthattuk a szánkat Maradona láttán – mondta lapunknak Csendes Levente, aki akkor 22 évesen, szurkolóként volt ott a mérkőzésen. – Ha öt gól kellett volna a nápolyiaknak a továbbjutáshoz, akkor hatot rúgtak volna. Egy drukker persze mindig reménykedik, de ezen a meccsen a szurkolás egy idő után átváltozott színházi tapssá. Csak néztük, ahogy játszik a macska az egérrel.”
Valódi tét híján egyetlen kérdése maradt a meccsnek: ki kaparintja meg a lefújásnál Maradona mezét? A nápolyi meccsen a visszaemlékezések szerint Huszárik László az utolsó tíz percben már egyáltalán nem foglalkozott a játékkal, el sem mozdult Maradona közeléből, hogy a lefújásnál mellette legyen, majd a hármas sípszó után kis túlzással szinte letépte róla a dresszt. A Megyeri úton azonban lecserélték őt a 75. percben, és Maradona a pályán nem is adta oda senkinek a mezét. Nem sokkal később azonban kopogtak az Újpest öltözőjének ajtaján a nápolyi delegáció képviselői, megkérdezték, ki játszott 10-esben, és amikor Eszenyi Dénes jelentkezett, legnagyobb megdöbbenésére a kezébe nyomták Maradona 10-es számú mezét. Mint kiderítettük, mindkét ereklye Magyarországon van, de egyik sem annál, aki kapta. Huszárik eladta, és két tulajdonosváltás után egy megszállott mezgyűjtőhöz került, Eszenyit pedig addig kérlelte egyik nyíregyházi gyerekkori barátja, hogy megvenné tőle bármennyiért, míg végül az egyik születésnapjára megkapta ajándékba.
ŐK MONDTÁK
ESZENYI DÉNES, az Újpest akkori csatára. „Abban az időben a Napolival megmérkőzni nagyobb dolog volt, mint ma a Barcelonával, hiszen épphogy a rendszerváltás hajnalán voltunk, nem nagyon volt még lehetőségük az embereknek külföldre utazni sztárcsapatok mérkőzéseire, óriási durranás volt, hogy idejön a Napoli. Mivel nem a pálya azonos részén mozogtunk, a két meccsen összesen, ha kétszer találkoztam Diegóval. Némi öniróniával azt is mondhatnám, a labdával sem sokkal többször… Szinte értékelhetetlen teljesítményre tellett tőlünk. Noha Maradona talán már épp túl volt a csúcson, de szembetűnő volt a kezdősebessége, és a cipője mintha be lett volna kenve ragasztóval, úgy tapadt hozzá a labda.”
KECSKÉS ZOLTÁN, az Újpest akkori középpályása. „Akkor játszottam életem legjobb formájában, de azért az meglepett, hogy az újságírók engem kérdezgettek, hogy lehet gólt szerezni a Napoli ellen, mintha tőlem várták volna. Maradona igazi sztárként viselkedett, bemelegítésnél lazán ki volt kötve a cipőfűzője, kilógott a cipő nyelve, a vállán pattogtatta a labdát, meg ilyenek. Egyszer kilépett a labdával, de utolértem, és szereltem, utána játékosan megbúboltam a fejét. Nem voltunk velük egy súlycsoportban, de a játékvezetők is nagyon tisztelték őket, Careca adott nekem egy pofont, erre én kaptam sárgát.”
BROCKHAUSER ISTVÁN, az Újpest akkori kapusa. „Ahogy öregszik az ember, úgy szépülnek meg az emlékei. Anno nem igazán élveztem, hogy a világ legjobb csatára ellen kell megmutatnom magam, két gólt kaptam tőle, az egyiknél nagyot hibáztam, bár ma már talán lefújnák kapustámadásért. Nagyon fájt utána a kezem, de azt már nem mertem kimutatni a hibám után. Nem azt mondom, hogy ma már büszke vagyok rá, de egy kapusnak nehéz mivel vagánykodnia, úgyhogy néha viccből szoktam mondani társaságban: na, és nektek rúgott már gólt a Maradona?”
VÉBER GYÖRGY, az Újpest akkori irányító középpályása. „A teljes pályafutásomat kedvezően befolyásoló mérkőzés volt ez. Huszonegy éves voltam, addig is ott voltam már a keretben, időnként pályára is léptem, de ezen a meccsen tettem le végleg a névjegyemet, és harcoltam ki a helyemet a csapatban. Egyben először szembesültem azzal, mennyire más futballt játszanak a topbajnokságokban, a Napoli játékosai sokkal gyorsabban gondolkodtak, előre tudták, mi lesz a következő két-három lépésük, mi csak akkor kezdtünk el azon agyalni, mit kezdjünk a labdával, amikor már nálunk volt.”
HUSZÁRIK LÁSZLÓ, az Újpest akkori védője. „Maradona akkora király volt, hogy arra nincsenek szavak. Külön rendőri felvezetéssel érkezett a nápolyi meccsre egy Ferrarival, külön öltözője volt, és mindenki a játékoskijáróban volt már, amikor ő még sehol, de a játékvezetők megvárták. Megjelent, kikötött cipőfűzővel, szólt, hogy mehetünk, akkor indultak csak meg a bírók. Már ott, a játékoskijáróban három nulla volt az állás… Megtiszteltetésnek vettem, hogy én kaptam feladatul az őrzését, és próbáltam nagyon normális lenni vele, nem akartam második Gentile lenni, aki szétrúgja. Ha véletlenül ráléptem a lábára, sűrűn elnézést kértem, ő csak legyintett, hogy no problem.”
MRAVIK GUSZTÁV, az Újpest akkori fotóriportere, a visszavágó meccsfüzetének szerkesztője. „Már a nápolyi meccsen is ott voltam, öt, zsúfolásig megtelt busszal utaztak ki a szurkolók, fantasztikus élmény volt. Hajnalban megálltunk Velencében, több száz torokból zúgott a Hajrá, lilák! a Canal Grandén, mi ébresztettük a várost. Óriási élmény volt látni őt egy méterről, fotózni a pálya széléről, és akkor még megközelíthetők voltak az ekkora világsztárok is, aláírta a meccsfüzet egyik példányát is nekem. Ez a meccs adott lökést ahhoz, hogy Újpesten is elindult az ultracsoportok szerveződése, megalakulása.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. novemberi számában.)
