Liverpool királya, aki teherautóval érkezett és helikopterrel távozott

Szöveg Ed McCambridge

Minden egy Doncaster és Scuntorphe között cikázó kisteherautóval kezdődött. Nyár volt, 1966. A volán mögött Bob Nellis bútorügynök ült, aki egykor maga is részt vett próbajátékon Doncasterben. Történetünk idején a harmincas éveiben járt, és a focival való viszonya az amatőr bajnokságokra, illetve egy gyerekcsapat edzésére korlátozódott.

Az a vonat, hogy profi edző válik belőle, elment: még csak elég labdája és egyéb felszerelése sem volt, hogy rendes tréningeket tartson. A szerencse azonban mellészegődött, a megoldás ott ült a hátsó ülésen egy cingár, 15 éves fiú formájában, akit Josephnek hívtak.

Nellis néhány héttel korábban találkozott vele először, és nem olyan nagyon élvezte az első alkalmat. Kocsmai csapatával lépett pályára, és azt a feladatot kapta, hogy fogja a középpálya jobb szélén játszó csontos gyereket. Az úgy dolgozott a meccsen, hogy a lefújás után Nellis megkörnyékezte őt. Volt ugyanis egy kapcsolata a Scunthorpe Unitednál, aki tíz labdát és egy zsák felszerelést ígért neki arra az esetre, ha hoz egy alkalmas embert.

Joseph volt már próbajátékon másutt, többek közt a Coventrynél, de alacsony, 172 centiméteres magassága miatt mindenhonnan elküldték. A srác nem sokat gondolkodott, az iskolát nemrég hagyta ott, és egy közeli sárgaréz-megmunkáló üzemben dolgozott.

Megérkeztek az Old Show Groundra, terepfutáson kellett részt vennie, majd egy mérkőzésen a pályához kapcsolódó parkolóban. Még a kavicson is egyértelmű volt, hogy a tinédzser tehetségét kár holmi üzemekben elpazarolni. A vasmenedzser, Ron Ashman behívatta az irodájába az esemény résztvevőit, és meghozta a döntést.

Nellis aznap egy nagy zsák labdával és felszereléssel tért haza, Joseph Kevin Keegan pedig profi labdarúgó lett.

BESZÉLNÜNK KELL KEVINRŐL

A Scunthorpe kiesett a Fourth Divisionbe, mielőtt Keegan bemutatkozott volna az első csapatban 1968 szeptemberében, mindössze 17 évesen. Az együttes a helyi önkormányzat tulajdonában álló rögbipályán tartotta az edzéseit, és játékosai felváltva vezették a kisbuszt a mérkőzésekre. A nyári szünetben dolgozni indultak, hogy legyen némi bevételük. Keegan például a vasútnál talált állást.

Hiába a kopottas környezet, a fiú elhatározta, hogy ragyogni fog. „Az tetszik benned a legjobban, hogy maximalista vagy” – mondta neki egyszer az erőnléti edző, Jack Brownsword. Keegan az edzések után gyakran rohangált fel és alá a lelátókon a testére kötött súlyokkal.

Első két idényében 89 alkalommal lépett pályára klubjában, és hamar felkeltette a nagyobbak érdeklődését is. Olyan nagy volt
a felhajtás körülötte, hogy a Granada Televízió ellátogatott a csapat Quibell Park-i edzőpályájára, hogy interjút készítsen a 19 éves fiatalemberrel.

„Boldog vagyok itt, nagyon jó a klub – mondta ragyogó arccal Gerald Sinstadtnek enyhe yorkshire-i tájszólásban, miközben sáros csapattársai egy rögbikapura lövöldöztek a háttérben. – Itt lehetőséget kapok az első csapatban. Szerintem a First Divisionben sokat küzdenék ezért.”

Hamarosan eljött az ideje, hogy ellenőrizze elmélete helyességét. A Scunthorpe 1971-ben igent mondott a Liverpool 33 ezer fontos ajánlatára. Ashman vezette a tárgyalásokat, és a végén ő maga vitte el a fiút autóval az Anfieldre.

„Van normális öltönyöd? – kérdezte tőle. – Ahová most mész, ott jól kell majd kinézned.”

A Liverpool négy idény óta nem nyert jelentősebb trófeát, ezért a húszéves, negyedosztályból érkező fiú semmilyen feltűnést nem keltett.

„Semmit sem tudtunk róla – magyarázza az FFT-nek Ian Callaghan, aki 1960 és 1978 között rekordot jelentő 857 alkalommal lépett pályára a Liverpoolban. – Felkészülési túrára indultunk, és velünk jött ez a Kevin nevű gyerek. Ekkor hallottunk róla és láttuk először.”

Callaghan azt is elmondta, hogy a csapatnak nagyon imponált a srác eltökéltsége.

„Kezdetektől fogva fantasztikus volt a lelkesedése és az energiája. Jó formában lévő fiatal srác volt, mindent beleadott, és láttuk rajta, hogy mennyire akar teljesíteni.”

Eredetileg Callaghan helyett lett volna beugró a középpálya jobb oldalán, de mivel az edzéseken nem tanúsított fegyelmet a helyezkedés terén, az elképzelést újra kellett gondolni. Bill Shankly, a Vörösök vezetőedzője megnézte őt egy ifimérkőzésen, ahol elöl játszott, és meghívta a felnőttek edzésére, hogy ő is kipróbálja ugyanott. Keegan megszabadult a védekezés felelősségének terhétől, és négyet lőtt a 7–0-ra végződő edzőmeccsen.

Így aztán 1971 augusztusában a hetes mezt magára öltve az Anfielden bemutatkozott a felnőttcsapatban a Nottingham Forest ellen. Majdnem félórás késéssel érkezett meg az öltözőbe.

„Nem számoltam a meccsnapokon megnövekvő forgalommal” – mondta, majd 12 perc után megszerezte az első gólt a három egyre végződő mérkőzésen. Talán nem meglepő, hogy a walesi csatártárs, John Toshack adta a gólpasszt.

„Gyorsan kialakult köztük a ragyogó viszony – idézi fel Callaghan. – Fantasztikusan összeilletek.”

Valóban, méghozzá annyira, hogy 1974-ben az ITV meghívta őket egy showműsorba, ahol azt próbálta bizonyítani, hogy telepatikus kapcsolat van köztük.

„Inkább volt negatív a dolog – emlékezett később Keegan. – De nem akartuk elrontani senki örömét, ezért nem hangoztattuk.”

„FELKÉSZÜLÉSI TÚRÁRA INDULTUNK, ÉS VELÜNK JÖTT EZ A KEVIN NEVŰ GYEREK. EKKOR LÁTTUK ELŐSZÖR”

Első idényében további 41 alkalommal lépett pályára, és tizenegy gólt szerzett minden versenykiírást beleszámolva. A Liverpool hatodszor maradt bármilyen serleg nélkül, de ez is megváltozott az 1972–73-as évadban, amikor Keegan és Toshack fejenként 13 gólt szerzett, és ezzel a Liverpool 1965–66 után ismét bajnok lett. Néhány héttel később 3–2-es összesítéssel győzte le a Borussia Mönchengladbachot az UEFA-kupa döntőjében, Keegan két gólt szerzett a 3–0-ra végződő odavágón.

Az 1973–74-es bajnokságra ő lett a nagy név a klubnál. Bár a bajnoki cím nem lett meg, mert a Leeds beelőzött, azért kétszer is betalált az FA-kupa Newcastle elleni döntőjében, a Ligakupa-összecsapáson azonban később hírhedtté váló dulakodásba kezdett Billy Bremnerrel. Ő maga három-, a skót viszont nyolcmeccses eltiltást kapott, de Keegan ezzel semennyit sem veszített az edző bizalmából.

„Shankly úgy szerette, mint a saját gyermekét – mondja Callaghan. – Csodálták egymást. Pedig Shanklynek nem voltak kis kedvencei, de mégis erős kötelék alakult ki köztük.”

A hetvenes évek közepére olyan rajongás vette körül, mint a Beatlest. Ő lett a Shankly-korszak második hullámának hajtóereje, és tovább fejlődött a skót szakember utódja, Bob Paisley idején is. Ő kapta a futballújságírók által megszavazott Év játékosa-díjat, miután a Liverpool négy idényen belül kétszer lett bajnok és UEFA-kupa-győztes ugyanabban az évben. A Keegan-mánia elszabadult.

„Megérkezett Liverpoolba, és az egyik legjobb játékos vált belőle, egyben az ország egyik leghíresebb embere – állapítja meg Callaghan. – George Best után ő lett a következő szupersztár. Meccs után kimentünk a parkolóba, és tömegek várták, hogy láthassák, ő pedig nem távozott addig, amíg az utolsó autogramot is ki nem osztotta.”

Ő volt az első labdarúgó, aki felismerte, hogy a marketingpiacon is értékes. Boltokat nyitott, és reklámokban szerepelt, például a Brut after shave-ében Henry Cooper exbokszolóval.

Az ITV Superstars című műsorában is feltűnt 1976 nyarán. A show különböző sportág képviselőit vonultatta fel, akik egymás ellen versenyeztek. Keegan elesett egy biciklivel, és felhorzsolta a vállát.

„A nézők azért jöttek ide, hogy lássák, ahogy hülyét csinálok magamból, és ehhez joguk is van” – mondta, mielőtt megnyerte az akadályversenyt, és ezzel az egész küzdelmet.

„Ma már biztosan nem engednék az ilyesmit – így Callaghan. – De azért jó móka volt.”

Keegan a válogatottban is kulcsfigura lett, miután 1972-ben bemutatkozott Wales ellen. A hetvenes évek azonban nem volt éppen sikerkorszak az angol labdarúgásban, mivel az ország válogatottja nem jutott ki se az 1974-es, se az 1978-as világbajnokságra, sőt az 1972-es és az 1976-os Eb-re sem.

„Mindenki nagyon csalódott volt – idézi fel egykori válogatottbeli csapattársa, Mick Channon. – Sokan próbálják megfejteni, miért nem jutottunk ki sehova, pedig egyszerűen csak k…ára bénák voltunk.”

Az 1976-os kudarcot némileg feledtette a kivételes klubsiker. Keegan előbb egy tucat góllal járult hozzá a bajnoki címhez, majd a Borussia Mönchengladbachot sikerült megverniük 3–1-re a római BEK-döntőben.

„Ő lett a meccs legjobbja – emlékszik vissza Callaghan. – Rongyosra futotta az emberét, Bertie Vogtsot.”

Tíz évvel az után, hogy ott ült Nellis kisbuszában, Keegan felért a csúcsra. Annak ellenére, hogy az Anfielden sorra születtek a sikerek, mégis égett a lába alatt a talaj.

„Már a BEK-győztes idény kezdetén elárulta nekünk, hogy új kihívásra vágyik – mondja Callaghan. – Ritkán változtatta meg a véleményét, és már az év vége előtt megállapodott a folytatásról. A játék, amit a BEK-fináléban mutatott, tökéletes búcsú volt.”

DAUER ÉS POPZENE

Néhányan felvonták a szemöldöküket.

„Nem akarok bosszúszomjasnak tűnni – mondta bosszúszomjasan Paisley –, de nem engedném, hogy olyasvalaki lépjen pályára az angol válogatottban, aki külföldre megy.”

Ettől azonban csak még elszántabb lett. A 26 éves fiatalember azonban nem hazai klubot választott magának, de még csak nem is valamelyik nagy európait, hanem a Bundesliga hatodik helyezettjét, a Hamburgot.

„Mindnyájan meglepődtünk, hogy ránk esett a választása – mondja nevetve Manfred Kaltz, aki 729 alkalommal lépett pályára a klub mezében 1971 és 1991 között. – Nagy fogás volt, épp akkor nyerte meg a BEK-et.”

Az érte kifizetett összeg is meglepetést okozott, ugyanis az 500 ezer font brit rekordot jelentett, a németeknek pedig az ottani rekord kétszeresét.

„Ha Isten és Kevin Keegan is velünk van, nyerni fogunk” – mondta a támadó bemutatásán Peter Krohn vezérigazgató.

A társak azonban nem reagáltak jól. A csapatkapitány, Peter Nogly bekopogott a vezetőedző, Rudi Gutendorf ajtaján, hogy megossza vele fenntartásait.

„Ha berakja a kis angol törpét, nem dolgozunk többet önnel – mondta állítólag. – Nincs rá szükségünk, nem kedveljük.”

Mindeközben Keegan is nehezen illeszkedett be Észak-Németországban. Nem beszélte a nyelvet – egy alkalommal állítólag biztosítékot akart venni egy elektronikai boltban, de karácsonyfaizzókkal távozott –, és az a gyanúja támadt, hogy a játékosok szándékosan nem passzolnak neki.

A feleségének azt mondta, hogy „szokatlanul sebezhetőnek érzi magát”, de Kaltz szerint túl érzékeny volt.

„Senki sem akarta visszaküldeni Angliába, vagy bármi ilyesmi. Egyszerűen nem ment neki a nyelv. Mindenki tudta, hogy nagyon sokat fog keresni, de senki sem irigyelte emiatt.”

Hamarosan azonban az érzelmek a lehető legjobbat hozták ki belőle. A Hamburg a VfB Lübeck ellen játszott barátságos mérkőzést 1978 első napján, és Keegannek nem nagyon tetszett, hogy az ellenfél egyik védője folyamatosan őt cikizi, ezért kiütötte, majd lesétált a pályáról. Az ezért kapott nyolchetes eltiltás fordulópontnak bizonyult. Felhívta ugyanis egy régi barátja.

„Legalább jól eltaláltad? – kérdezte Shankly. – Bal- vagy jobbhorog volt? Lent volt a földön, amíg elszámoltál tízig?”

Keegan megígérte korábbi edzőjének, hogy helytáll a Bundesligában. Azzal kezdte, hogy tökéletesítette a nyelvtudását.

„Nagyon sokat tett bele, és gyorsan megtanult németül – mondja Kaltz. – Kellett egy kis idő, hogy beilleszkedjen, de hamarosan tökéletesen passzolt a képletbe. Az elkötelezettsége, a helytállása és a céltudatossága alapján mindenki látta, hogy egészen különleges ember.”

A Hamburg a távollétében csupán két mérkőzést nyert meg a nyolcból. A társai azonban elkezdték elhívni, és gyakran kérdezték tőle, mikor játszik újra. Átszakadt a gát, és amikor egyszer visszatért, hogy elkezdje az edzéseket, azt vette észre, hogy a hátvéd Peter Hidien bedaueroltatta a haját. Keegan volt eme viselet úttörője, de vegyes eredménnyel. Amikor a felesége először meglátta, nevetésben tört ki, míg az ügynöke vicceskedve próbálta megvédeni a nyilvánosság előtt. Hamarosan azonban ez lett védjegye.

„Én magam is kipróbáltam, de a végeredmény katasztrofális lett” – nevet Kaltz.

Első németországi idénye végén, amikor csapata a tizedik lett, Branko Zebec került a vezetőedzői posztra. Mély nyomokat hagyott a csapaton. A kemény fegyelem híve volt, az volt az elmélete, hogy játékosainak meg kell erősödniük, ezért a napi két erőnléti edzés lett az új norma.

„Soha az életben nem edzettem ennyire keményen” – panaszkodott Keegan.

De volt rendszer Zebec őrületében. A Hamburg lefutotta ellenfeleit, és karácsonykor már a második helyen állt a bajnokságban, miközben Keegan, aki mesterhármast szerzett az Arminia Bielefeld ellen az utolsó ünnepek előtti meccsen, 1978-ban megkapta első Aranylabdáját. Csapata márciustól 13 mérkőzésen át nem kapott ki, végül az utolsó fordulóban szenvedett vereséget a Bayern Münchentől, de így is bajnok lett, amihez kellett Keegan tizenegy gólja is. Ekkor nevezték el a szurkolók Mikiegérnek, amit alacsony, mégis erős alkatának köszönhetett. Kaltz megjegyzi, hogy a csapat sikere innentől kezdve nagyban függött tőle.

„A középpályán és elöl is be lehetett vetni – mondja. – Jó volt a levegőben, ügyesen cselezett, pillanatok alatt megvillant, és a védekezésből is keményen kivette a részét.”

Igazi szupersztárformában volt, és még az is belefért, hogy popslágerrel ünnepelje meg a Hamburg bajnoki diadalát. A Head Over Heels In Love siker lett, több mint 200 ezer példányt adtak el belőle, és a brit listákon a 31. helyre került.

„Nagyon jó kis dal volt” – nevetgélt Mick Channon, aki gyakran heccelte válogatottbeli csapattársát „popkarrierjével”.

Ez a Bundesliga-győzelem lett az utolsó Keegannek Németországban, jóllehet az 1978-as Aranylabdát még ő kapta meg, mielőtt a Hamburg elveszítette az 1980-as madridi BEK-döntőt Brian Clough vezette Nottingham Forest ellen. Ekkor már nyilvános volt, hogy a játékos hazatér Angliába. Kaltz biztos benne, hogy ebben a döntésben Zebec kemény edzései is szerepet játszottak.

„Ezzel elveszítettük az energiát a meccsek befejező szakaszában – említi. – Ha maradt volna, szerintem még vagy három-négyszer megnyerjük a bajnokságot.”

AUF WIEDERSEHEN, KEV

Nehéz belegondolni, hogy van még olyan aranylabdás a világon, aki hasonló döntést hozna, mint Keegan. Visszautasította ugyanis a Real Madrid, a Juventus és az Egyesült Államok egyes klubjainak érdeklődését, és a Southamptont választotta. A csapat 1978-ig a Second Divisionben játszott, az élvonalban pedig a nyolcadik lett.

A váltás egyedül a csapat vezetőedzőjének, Lawrie McMenemynek volt köszönhető. Azzal környékezte meg Keegant, hogy szüksége volna néhány olyan lámpára, amelyeket csak Hamburgban gyártanak. Megkérte, hogy hozzon neki néhányát. Amikor találkoztak, ravaszul érdeklődött, hogy mire készül Keegan, ha majd lejár a szerződése Németországban.

„Porszívóügynöknek kellett volna mennie – mondja mosolyogva Channon, aki akkor már a 15. idényét taposta a csapatban. – Jól tudta, mi zajlik körülötte, és kit érdemes megkérdezni. Keegan azonban az Év játékosa lett Európában, és talán a világ legjobbja is volt. Nem sok ilyen futballista fordult meg a Southamptonban.”

Keegan azon elképzelése, hogy egy rossz helyzetben lévő csapattal másodszor is bajnok lesz, nem bizonyult helytállónak. Tehetséges, de kicsit korosodó játékosai – köztük Channon, Charlie George és az 1966-os világbajnok Alan Ball – ugyanakkor a klub történelmének legjobb helyezését érték el 1981-ben, ez a hatodik helyet jelentette, Keegan második idényében pedig a hetediket.

Az 1981–82-es idényben 26 gólt szerzett, ezzel bezsebelte a First Division aranycipőjét és a PFA Év játékosa-elismerést. Lehetséges, hogy a Southampton nem volt éppen élcsapat, de Channon szemében csatártársa toplabdarúgó volt.

„A csúcson járt, amikor megérkezett hozzánk – emlékszik vissza. – Szórta a gólokat, elő is készítette őket, és diktálta a tempót. Ha a neve szerepelt a keretben, tudtuk, hogy néhány ezerrel több szurkoló lesz kint.”

Az 1982–83-as idény előtt a válogatottságtól nem sokkal visszavonuló korábbi angol csapatkapitány – aki azon a nyáron végre pályára léphetett világbajnokságon, igaz, csak sérüléssel súlyosbított 27 percet Spanyolország ellen – ismét mindenkit meglepő váltásra szánta el magát. Ezúttal azonban a szurkolók legalább megértették, mit miért tesz.

„TALÁN A VILÁG LEGJOBBJA VOLT. NEM SOK ILYEN FORDULT MEG A SOUTHAMPTONBAN”

Az ősei Írországból vándoroltak be Newcastle-be. A nagyapja, Frank hős volt a városban, mert a bányafelügyelő egy bányarobbanás után harminc ember életét mentette meg 1909-ben. A nagyapja és az apja, Joe a hétköznapokat a tárnákban töltötte, a szombatokat pedig a St. James’ Parkban. Így hát Keegan hazatért, még akkor is, ha a csapat a Second Divisionben rostokolt.

Több tízezren látogattak ki a stadionba, amikor bemutatták, és a bérletesek száma ugrásszerűen megnövekedett. Első mérkőzésén a csapat 1–0-ra nyert a QPR ellen, a gólt maga a főszereplő szerezte. A 32 éves hős úgy ünnepelt, hogy bevetette magát a közönség soraiba.

„Legszívesebben örökre ott maradtam volna” – emlékezett. A remek hangulatot, amit ő maga teremtett, felülmúlta kiválósága.

„Maga volt a megváltó a szurkolók szemében – mondja a Newcastle és az északír válogatott volt középpályása, David McCreery az FFT-nek. – Ugyanakkor száz százalékban világklasszisnak számított még. Mi, többiek pedig úgy mentünk fel a pályára, hogy tudtuk, ő jelenti majd a többletet.”

Neki azonban nem volt elég a csodálat. Úgy érezte, neki kell visszavinnie csapatát az élvonalba, és csalódott, amikor az első idényében csupán az ötödikek lettek. Viszont a másodikban megérkezett Peter Beardsley a Vancouver Whitecapsből, és ez döntőnek bizonyult. Munkabírása és kreativitása Keeganből is a legjobbat hozta ki. Az akkor már 33 éves sztár 41 mérkőzésen 27 gólt szerzett, és ezzel feljutottak.

Tizenhárom évvel azt követően, hogy bemutatkozott a Liverpoolban, most pedig a First Divisionbe vezette a Newcastle-t, ez kínálkozott hát a tökéletes alkalomnak, hogy befejezze emlékezetes pályafutását.

„A játékostársak és a vezetőedző, Arthur Cox próbálta meggyőzni, hogy maradjon – mondja McCreery. – Tudtuk, micsoda garancia lenne az élvonalban. De ha egyszer meghoz egy döntést, azon nem lehet változtatni.

McCreery élete egyik legjobb csapattársaként tartja számon Keegant George Best és Paul Gascoigne mellett. Kaltz nagy futballistának és kiváló személyiségnek véli, és ezzel Channon is egyetért.

„Akárhol fordult is meg, mindenkire mély benyomást tett. Nagykutya volt.”

Callaghan viszont – ahogyan sok más Liverpool-szurkoló is – úgy tartja, hogy Keegan öröksége az Anfieldé. „Ő a Liverpool történetének egyik legnagyobb játékosa – szögezi le. – Ő volt nálunk a legjobb, ilyen egyszerű.”

Bár pályafutása hivatalosan 1984-ben véget ért, hátra volt még egy nagy dobás: a Newcastle és a Liverpool barátságos mérkőzésen búcsúztatta el a napsütötte St. James’ Parkban. A szurkolók „Auf Wiedersehen, Kev” feliratú transzparenseket tartottak a magasba, aminek szemtanúja volt egy tinédzser labdaszedő, akit úgy hívtak, Alan Shearer.

„Kint rekedt nagyjából tizenötezer szurkoló, akik szintén ki akarták fejezni a tiszteletüket – mondja McCreery, aki ott volt a pályán a 2–2-es döntetlen során. – Keegan újra a jó időket hozta el a klubnak, és ezt sokan szerették volna megköszönni neki.”

A legemlékezetesebb pillanat a lefújás után következett: miközben fehér helikopter landolt a kezdőkörben, Keegan futott még egy tiszteletkört, majd könnyek közepette felszállt rá.

Pályafutása, amely egy kisbusz hátuljában indult, egy helikopter fedélzetén ért véget. Felszálltak, magasan a stadion fölé. Keegan még egy pillantást vetett a fekete-fehéren hullámzó tengerre, majd átszelte Newcastle egét, és eltűnt a nagy kékségben.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)