Jack Wilshere-exkluzív: „Rég volt már, hogy élvezni tudtam a focit”

Szöveg Mark White

A játékoskijáró magányos hely tud lenni. A stoplik kopogása és a kint várakozó közönség zaja mellett is van idő gondolkodni. Még magányosabb az alagút, ha az ellenfél, akivel az ember megosztani kénytelen azt, a világ talán legjobb csapata.

A Barcelona 2011 februárjában Londonba látogatott. Jack Wilshere csak tizenkilenc volt akkor, jóval fiatalabb csapattársainál. Próbált lehiggadni. A tőle jobbra felsorakozó, alig nyugodtabb tizenegy játékos közül heten világbajnokságot is nyertek már. És persze ott állt a már akkor is aranylabdás Lionel Messi, aki pillantásra sem méltatta az angol suhancot. Nem csoda, hogy az Arsenal ifjoncának a torkában vert a szíve.

„Emlékszem, ahogy oldalra pillantva láttam magam mellett Messit, Xavit és Iniestát. Ki voltam készülve – emlékezik Wilshere a távolba révedve, felidézve azt a legendás estét. – Alig két évvel korábban az a csapat megnyerte a Bajnokok Ligáját. Ők voltak a legjobbak a világon.”

Mindez nem kicsit volt igaz, de ahogy azt Wilshere aznap este megtanulta, még a legjobbakat is meg lehet kavarni.

„Úgy a harmincadik percnél jártunk, amikor leszereltem Andrés Iniestát – mondja. – Akkor már egy nullra vezettek, úgyhogy a közönség megéljenzett. Új lendületet adott a csapatnak.”

Addig a pillanatig a félelem mintha Wilshere társait is fojtogatta volna. A Barca szinte csak szórakozott az Ágyúsokkal. David Villa higgadt lövésével hamar megszerezték a vezetést, és csak Wilshere csalt némi örömöt a közönség ajkára. Annál nagyobb visszatérést, ami ezután következett, nem látott még az Emirates.

Wilshere minden labdaérintését éljenzés kísérte, ahogy utat vágott a katalánok között. Valahányszor a Barca elmozdított egy sakkbábut, Wilshere egy lépéssel már előttük járt. A védelem résein küldözgette át a labdákat, vagy csupán szórakozásból beállt féltucat játékos mögé. A világ legjobbjai annyira sem tudták megközelíteni, hogy a mezét meglibbentsék. Lélegzetelállító volt, az Ágyúsok végül 2–1-re győztek. Pep Guardiola a szurkolók szeme láttára dicsérte meg a játékosait.

„Már azt hitték, hogy győzhetnek. Nem értékelték, hogy visszavágtunk – mosolyog a mérkőzés hőse, tudva, hogy mennyire jó volt aznap. – Hozzászoktak, hogy hétről hétre nyernek, most is belőttek egy gólt, és az első fél órában valóban ők domináltak.”

Még egy jobbhorgot már nem lehetett bevinni a Barcelonának, de aznap egy csillag fényesebben ragyogott Londonban, mint magán az égbolton. És nem csak Londont ragyogta be, de egész Európa megjegyezte Jack Wilshere nevét. Az angol futball új trónörökössel gazdagodott, akivel újra fellendülhet a nemzet sportja. Már csak meg kellett felelnie a nyilvánvalóan hatalmas elvárásoknak.

FEJEST A MÉLYVÍZBE

Amikor 2008-ban Guy Ritchie reklámot rendezett a Nike-nak, mintha Wilshere felemelkedését jósolta volna meg. Egy amatőr ligában játszó kölyök szemszögéből készült, akinek a szabadrúgását Arsene Wenger figyeli a partvonalról. A következő pillanatban már az Old Traffordon van, és Cesc Fabregas oldalán a Premier League-ben játszik.

A rázkódó kamera mintha tényleg Wilshere jellegzetes, alacsony súlypontú cikázását és energikus stílusát idézné. A valóságban Wenger már az akadémián figyelemmel kísérte Wilshere fejlődését, és szabad terepet biztosított neki. Mint amikor egy őrült tudós hagyja, hogy a teremtménye elszabaduljon a laborban, mert kíváncsi, mekkora kárt tud okozni. De szórakoztató is volt, mert a neves rendező reklámja rámutatott, milyen kevés is választja el a grundot a stadiontól. Wilshere meséje is ezt igazolta.

„Tizenhat évesen kaptam először esélyt – így a huszonkilenc éves középpályás, aki 2008-ban lépett először pályára az Arsenal színeiben. – Csupa korombeli közül emeltek ki, szóval tudtam, hogy valamit azért jól csinálok, de nem törődtem azzal, mennyire vagyok jó, fejlődni akartam. A Ligakupában próbálhattam ki magam, de én a Premier League-et akartam. Nyomultam.”

Wenger nem ellenkezett. „Már ilyen fiatalon berakott a felnőttek közé, hogy megtapasztaljam, milyen minden nap profikkal, válogatott játékosokkal, a legjobbakkal dolgozni. Meg akarta mutatni, hogy bízik bennem. Valahányszor rosszul játszottam vagy lesérültem, mindig kaptam elég időt, hogy összeszedjem magam. Kitartott mellettem.”

A szurkolók eleinte csak egy-egy villanásra láthatták őt a pályán, de a kevésbé jelentős Ligakupa-meccseken rendszeresen felbukkant, ahogy ide-oda adogatták őt a felnőtt csapat és az utánpótlás között. Steve Bould vezetése alatt 2009-ben megnyerte az FA Ifi Kupát Luke Ayling, Francis Coquelin és Jay Emmanuel-Thomas társaságában. Az elődöntőben és a döntőben is szerzett gólt. Két évvel később már rendszeresen lehetett látni a felnőtt csapatban is, ideértve azt a legendás meccset a Barcelona ellen. Elképesztő lett körülötte a felhajtás, de saját bevallása szerint akkoriban ezzel nem foglalkozott.

„Nem éreztem, hogy nagyobb lenne a nyomás, ahogy azt sem, hogy végre befutottam. Jó volt olyan sztárokkal együtt játszani, akik évek óta a válogatottban vannak, de nem állhattam meg. Be kellett bizonyítanom, hogy köztük van a helyem. És most lehetőségem nyílt megmutatni az edzőnek, mit tudok.”

Végül is az Arsenal akkori csapatkapitánya ugyanezt csinálta. Fabregas ugyanazt az utat járta be, mint Wilshere, és 21 évesen már felöltötte a karszalagot: miután Wenger bevezette a rugalmas 4–3–3-as felállást, Wilshere és Fabregas ugyanazon a középpályán osztozkodott. Persze ezután Wilshere is osztozott Fabregas és a többiek legnagyobb kihívásában: véget akartak vetni az Arsenal öt éve tartó trófeahiányának.

„Akkoriban Fabregas volt a példaképem – mondja Wilshere. – Ő is fiatalon kezdete, tizenhat évesen. Csak öt évvel volt idősebb nálam, de kulcsszerepet játszott a csapatban, és közel maradt hozzánk. Aaron Ramsey is akkoriban érkezett a csapatba, mint én, hamar összebarátkoztunk. Hasonló nehézségekkel küzdöttünk, ő is komoly sérüléssel bajlódott. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, egész jól boldogul Olaszországban és a walesi válogatottban.”

A trófeák azonban ebben az évben is elkerülték őket. Az Arsenal a tabella negyedik helyén zárta az idényt, és egy látványos összecsapás után a Birmingham ellen a Ligakupáról is le kellett mondania. Pedig a Birmingham hamarosan kiesett a Premier League-ből. Kemény gyomros volt ez azoknak, akik már hozzászoktak, hogy az Ágyúsok mindent megnyernek.

„Engem csak még inkább arra ösztökélt, hogy küzdjek – mondja Wilshere. – Az akadémia csapatával sorra nyertük a trófeákat. Tizenkét évesen a saját szememmel láttam a Legyőzhetetlen Arsenalt, és minden álmom az volt, hogy bekerülhessek a csapatba, de aztán közel tíz évig nem nyertem vele semmit.”

A CIKÁZÓ KÖZÉPPÁLYÁS

Így fordult az áttörés kiégésbe.

Fabio Capello, az angol válogatott szövetségi kapitánya már a legendás Barca-meccs előtt azt nyilatkozta, hogy Wilshere lesz a jövő, amire majd ráépítheti a válogatottat. Amikor augusztusban Fabregas hazatért Katalóniába, mindenki azt várta, hogy védence lesz az új kapitány. Pedig még be sem töltötte a húszat.

Az élet azonban más sorsot szánt Wilshere-nek. A 2010–11-es idény alatt 49 alkalommal lépett pályára, de egy lábtörés miatt a következő idényt teljesen ki kellett hagynia.

MÁR TIZENKILENC ÉVESEN AZT VÁRTÁK, HOGY KAPITÁNY LESZ

„Igen, kemény volt, de minden focista megsérül néha, vannak nehéz időszakok – vonja meg a vállát székén fészkelődve Wilshere. – Természetes része a pályafutásunknak.”

Azért kicsit finoman fogalmaz. Az első bokasérülése több mint egy évre kivonta a forgalomból; ettől a ponttól további pályafutása eléggé szaggatott mintázatot ad ki. Nem lehet, hogy alábecsüli az első nagyobb sérülés hatását?

„Egy futballista életében nincs is rosszabb, mint amikor edzések helyett gyógytornászhoz kell járnia – említi. – Szörnyű érzés, amikor csak kívülről nézheted a meccseket.”

Az a hír járta, hogy erőltette a visszatérését, ezért az edzők alaposan „körbepárnázták” a tréningek alatt. „Előfordult – vallja be egy perc gondolkodás után Wilshere –, hogy egy jó meccs után egy hétig nem csinálhattam semmit, mert túl sokat játszottam. Azért ez ritkán fordult elő” – teszi hozzá homlokráncolva.

Érthető, miért nem akar sérülése történetéről beszélgetni: lehet, hogy csak nem akar tovább bánkódni a nehéz évek miatt. Mégis az az érzésünk, inkább arról van szó, hogy nem akarja kifogásként feltüntetni mindezt, azért, mert nem úgy alakult a pályafutása, ahogy szerette volna. Sokan keseregnek a mai napig azon, mi lehetett volna belőle, ha nem kell éveket töltenie a gyógytornász kezelőasztalán, és valószínűleg nem akarja ezt a narratívát erősíteni. Láthatóan már a hócipője is tele van ezzel.

Ami nem is csoda, hiszen az áttörést követő öt év alatt kevesebb mint százszor ölthette fel az Arsenal-mezt. Távollétében a sérüléséből gyorsabban felépülő Ramsey vette át a kulcsember szerepét, aki remekül szerepelt Mesut Özil és Santi Cazorla mellett.

Persze amikor Wilshere pályára került, akkor ragyogott. Könnyű elfelejteni, hogy Roy Hodgson keze alatt kulcsszerepe volt a válogatottban a 2016-os Európa-bajnokság selejtezője alatt, és 2014-ben és 2015-ben az Arsenallal megnyerte az FA-kupát.

„A 2014-es döntő a Hull ellen csúnya eset volt – idézi fel Wilshere a mérkőzést, amelyen Wenger csapata kilenc év után megtörte az átkot. – Az első tíz percben kaptunk két gólt, aztán Cazorla bevágott egy gyönyörű szabadrúgásgólt. Akkor senki sem dicsérte meg érte, mert még így is kellett egy további találat, hogy egyáltalán egyenlítsünk.”

Hihetetlen, de Wilshere meg sem említi a Norwich elleni gólját abból a szezonból. A védők között ide-oda cikázva rohanta le az ellenfél kapuját, és a Premier League történetének egyik legszebb találatát szerezte meg. Ahogy felhozzuk, mosoly terül szét az arcán.

„Azt már régóta gyakoroltuk az edzéseken. Akkor és ott éppen tökéletesre sikerült, de rengeteget gyakoroltuk egymás ellen, hogyan kell a tizenhatoson belül apró érintésekkel manőverezni. Mesterei lettünk a rövid passzoknak. Azon a meccsen fel sem fogtam, milyen látványos lehetett, annyit gyakoroltuk korábban. Csak akkor jöttem, rá, hogy nem hétköznapi gól volt, amikor később mindenki erről beszélt.”

„NEHÉZ VOLT ELJÖNNI”

Azóta sajnos a szerencse elfordult Wilshere-től. Még az év novemberében bokaszalag-sérülést szenvedett, ami öt hónap kényszerpihenővel járt. A századik Premier League-mérkőzésén, a West Brom elleni bombatalálattal azért még egyszer bezsebelte a BBC Idény gólja elismerést.

A 2015–16-os évad elején aztán egy lábszárcsonttörés (amiről először azt hitték, hetek alatt beforr) sürgős műtétet igényelt, emiatt csupán háromszor léphetett pályára az Arsenalban.

A kényszerpihenők kegyetlenek voltak. Augusztusban Wilshere aláírt egy kölcsönszerződést a szintén a Premier League-ben játszó Bournemouth-szal, hogy Eddie Howe vezetésével újra lendületbe jöjjön. Maga Howe 29 évesen volt kénytelen visszavonulni, ezért empátiával viszonyult a lábadozó középcsatárhoz.

„A KÖVETKEZŐ KLUBNAK ÉS BAJNOKSÁGNAK PASSZOLNIA KELL A JÁTÉKSTÍLUSOMHOZ”

A tengeri levegő jót tett Wilshere-nek. Rendszeresen lehetőséget kapott, hogy bizonyíthasson az Arsenalnak, de élvezte a bournemouth-i csapat összetartó közösségét is. Visszatértekor jóval fagyosabb volt a hangulat Londonban. Az Ágyúsok a tabella ötödik helyére csúsztak, így lemaradtak a Bajnokok Ligájáról, és Wilshere szerződéséből is már csak egy év volt hátra. Szabad utat adtak neki.

„Maga Arsene mondta, hogy mehetek, ha akarok, de tudtam, hogy még mindig bízik bennem – mondja Wilshere a 2017-es nyárról. – Akkor döbbentem rá, hogy nem maradhatok életem végéig az Arsenalban. Úgyhogy összeszedtem magam, beküzdöttem magam a csapatba, és megvártam, amíg ajánlatot kapok. Korábban eszembe sem jutott volna, hogy elmenjek.”

Wilshere visszatérte egy végső villanás volt Wenger utolsó idényében. De amikor a középpályás megkapta az első ajánlatát, mégis úgy döntött, hogy marad.

„Pályafutásom egyik legnehezebb döntése volt – vallja be. – Amikor Wenger elment, nem jelentették be, ki lesz az utódja. Úgyhogy gondoltam, mégis kivárom a szerződésem végét, nem tudtam csak úgy elsétálni.”

Az új menedzser, Unai Emeri közölte vele, hogy tiszteletben tartja Wenger ígéretét, de nem szán neki kulcsszerepet a csapatban. „Amikor az új edző azt mondja, nem tervez veled, akkor elérkezett az ideje, hogy odébbállj.”

Azóta kétszer is lesújtott rá a balszerencse. Manuel Pellegrini elhívta őt a West Hambe, de a chilei edző idő előtti távozásával Wilshere-nek sem volt maradása, a járvány alatt pedig ismét klub nélkül maradt. Januárban visszatért egy időre a Bournemouth-hoz, ahol olykor feltűnt a pályán, de az osztályozón ő sem menthette meg a csapatot a Brentfordtól.

„Kiskölyökként arról álmodtam, hogy a West Hamben játszhatok, nekik szurkoltam, szóval nem bántam meg, hogy oda igazoltam – magyarázza Wilshere, helyreigazítva az elmúlt évben tett nyilatkozatait arról, hogy nem kellett volna eljönnie az Arsenaltól. – De amikor az ember sokáig van egy helyen, nehéz az új környezethez alkalmazkodnia. Azt hiszem, ezért nem találtam a helyem a West Hamnél. Persze amikor David Moyes váltotta Pellegrinit, a játék stílusa is megváltozott. De Moyes jó volt hozzám, és őszinte. Jó volt vele edzeni, és a mai napig érdemes követni ténykedését. Sok sikert kívánok nekik az Európa-ligához.”

És most megint magányos. Amióta nyáron lejárt a szerződése, egyedül edz, mert a járvány kezdete óta nehéz az angol kluboknál elhelyezkedni. Pedig tíz éve már, hogy a Barcával egy játékoskijáróban vonult a pályára.

Ahol azonban az elkövetkező éveket tölthette volna fejlődéssel, tanulással, a fájdalom vette át a szerepet. A teste gyengül és öregszik. Jó ideje már, hogy utoljára sérülést szenvedett, és október óta az Arsenal csapatával edz, de csak hogy formában maradjon, letehesse az edzői vizsgát, és felkészüljön a következő kihívásra. Szeptemberben úgy volt, hogy a Serie B-ben induló Como szerződteti, de nem volt EU-s útlevele.

„Szeretném, ha a következő klubom passzolna a játékstílusomhoz. Olyan bajnokságban szeretnék pályára lépni, ahol a leginkább megfelel a játék stílusa – magyarázza. – Szeretném újra élvezni a labdarúgást. Jól éreztem magam a Bournemouth-nál, de így, klub nélkül… Az elmúlt hónapok elég nehezek voltak. Hol már az az idő, amikor élvezni is tudtam a futballt.”

Wilshere-t nem hétköznapi csodagyereknek tartották. Egyszemélyes forgószélként dúlta fel az ellenfelek védelmi vonalait. Pályafutása csúcsán csomót kötött az őt követni próbálók lábára. Megvolt benne az a szenvedély és lendület, ami örömmámorra késztette a szurkolókat; és megvolt benne az az elegancia és ügyesség, ami elbűvölte az edzőket. Ahogy Wenger fogalmazott róla egyszer: „spanyol technika, angol szív”.

Mihez kezd az ember, ha tíz éve még az egész világ csak rá figyelt, de így, harminc táján magára maradt? Ezt még maga Wilshere sem tudja megmondani. De adjunk neki egy kis időt, és biztosan kitalálja.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. januári számában.)