Délutáni napfényben fürdőzik Nyon szőlőültetvények fölé magasodó középkori vára. A Genf környéki tóparti városka kis utcái megtelnek élettel, ahogy az UEFA-székház megnyitja kapuit, elárasztva a környéket öltönyös alkalmazottakkal. Az idegőrlő irodai robot után kijár nekik egy korty a helyi borból.
Szöveg Ben Welch
Egy félreeső, hangulatos kis ivóban néhány futballista egészen más jellegű italra szomjazik. „Száz lépést sem kellett megtenni, és máris ott voltunk a kocsmában – emlékszik vissza önéletrajzában Ray Parlour, az Arsenal hőse. – Sosem felejtem el, ahogy mi öten besétálunk, és az egyikünk odamegy a pulthoz, hogy: harmincöt korsó sört kérnénk!”
Az Ágyúsok kőkemény edzőtábort tartottak Svájcban, ami után Arséne Wenger engedélyezett egy szabadnapot a fiúknak. A csapat egyik fele sörrel öblítette le a fáradalmakat, a másik másféle mérget választott magának.
„Aznap este, mikor már kinn voltunk az utcán, megláttuk a francia srácokat, ahogy egy kávézó előtt dohányoznak – emlékszik vissza a több mint négyszázötven klubmeccset megért középpályás. – Amilyen pimasz kölyök voltam, nem tudtam megállni, hogy ne tegyek megjegyzést: Hogy nyerjük meg így a bajnokságot? Ezek cigiznek, mi meg be vagyunk rúgva!”
Wenger első teljes idényében (1997–98) az Arsenal elvitte a Premier League-aranyat és az FA-kupát is. A francia edző képes volt egy maroknyi légióssal és néhány angol veteránnal elragadni a Manchester Unitedtól a koronát. De hogyan?
Nos, megvolt az a ritka, megfoghatatlan adottságuk, ami minden sikeres gárda sajátja: a csapatkémia. „Úgy tűnik, a két különböző hozzáállás keverése volt a siker titka – véli Parlour. – Nekünk, angoloknak csiszolni kellett a technikánkon, össze kellett szednünk magunkat. A francia srácoknak pedig meg kellett tanulniuk élvezni a játékot.”
Azóta eltelt két évtized, de az edzőket még mindig ugyanaz a dilemma gyötri: hogyan lehet összehozni azt a dinamikát az öltözőben, ami győzelemhez vezet a pályán?
A fejüket vakaró edzőknek most szólunk: nem az a megoldás, hogy a klub pénzéből feltöltjük a raktárakat cigivel és piával. Elő a papírt és a tollat, mondjuk, mi a teendő…
„HA MÁR KÖZELRŐL ISMERSZ VALAKIT, HARCOLNI FOGSZ ÉRTE A PÁLYÁN, ÉS TUDNI FOGOD, MI HOZZA KI BELŐLE A LEGJOBBAT”
Súlyos tévedés a kémiát összekeverni a csapatszellemmel. A kémia az a megfoghatatlan összhang a játékosok között, amitől úgy érzed, egymás gondolataiban olvasva játszanak.
„Ha meg akarod tanulni, hogy a csapattársaid hogyan viselkednek a pályán, kemény edzésekre van szükségetek, de fontos, hogy egyben okos játékosok legyenek – magyarázza Moussa Dembele, aki egy idényben három címet szerzett a Celtickel. – Egyikünknél ott a labda, és ő tudja, hogy egy másik megnyitja a védelmet a harmadiknak, aki felfut, hogy átvegye a passzt. Az ilyen szintű összhang a siker kulcsa lehet, és ennek köszönhetjük, hogy legutóbb veretlenül végeztünk a skót bajnokságban.”
A játékosok közötti kapcsolatban jelentős szerepe van a pályán kívüli közösségformálásnak, ami nem korlátozódik az öltözőre, hanem kiterjed az egész klubra. És nem elég, ha felveszik egymást ismerősnek.
„Fontos, hogy nyitott legyél a csapattársakra, tölts velük időt, hadd szövődjenek barátságok – mondja Yohan Cabaye, a Crystal Palace középpályása, aki a Lille-lel 2011-ben megnyerte a Ligue 1-t, a klub történetében fél évszázad után először. – Ne csak a felnőttjátékosokkal beszélgess, szánj időt az ifikre is. Ha egyszer bekerülnek a kezdőcsapatba, meglesz köztetek az a kapcsolat, amitől majd jobban kommunikáltok.
Ha már közelről ismersz valakit, harcolni fogsz érte a pályán, és tudni fogod, mi hozza ki belőle az adott helyzetben a legjobbat.” Az olyan alkímiához, amely csapattagokból győzteseket formál, törhetetlen kötésekre van szükség. Harmincöt sör után persze elhangzik, hogy: „imádlak, haver!”, mégis, a bajtársakat leginkább a közös szenvedés kovácsolja össze. A közösen átélt viszontagságok, legyenek akár súlyos vereségek vagy kegyetlen edzésprogramok, előhozzák a csapatból az összetartást, a szolidaritást.
„Amikor a Fulhamnél dolgoztam, sokszor úgy tettem próbára a játékosok mentalitását, hogy minden kedden az epsomi derbi pályáján futtattam őket – árulja el Micky Adams játékos-edző, aki 1996 márciusában kezdett a csapatnál. – Mindig mondtam nekik: a többiek ilyenkor már öt az öt ellen játszanak. Ők nem csinálnak ilyesmit. A kemény munka és a közösen átélt szenvedés jutalma a jó csapatkémia. Persze nem élvezték, de szombatonként meglett az eredmény.”
Adams új életet lehelt a csapatba, segítségével a klub végül mégsem esett ki az EFL-ből, sőt egy évvel később a harmadosztályba is bejutott. Manapság a klubok már nem kemény edzésekkel mérik fel az új játékosok személyiségét: mielőtt saját öltözőszekrényt utalnak ki az újoncnak, utánanéznek a múltjának, felvesznek minden számszerű adatot a teljesítményéről, majd kitöltetnek vele egy személyiségtesztet.
Hanson is ismeri már a kemény munka fogalmát: négy olimpián át segítette Ausztráliát tanulmányaival és tanácsadói tevékenységével. Több mint két évtizede dolgozik az üzleti és a sportágazatban, és akár vezérigazgatókról, akár edzőkről legyen szó, mindenkinek segít megtalálni azt a robbanékony keveréket, ami a tökéletes láncreakcióhoz vezet.
„A hozzánk forduló csapatok kilencvenöt százaléka a következő évben már jobban teljesít.” Hanson egy, már korábban is létező viselkedéselemző módszert szabott át a sportvilág sajátos igényeit szem előtt tartva, hogy segítsen a sportolóknak megismerni önmagukat és társaikat. Negyvenezer kielemzett játékos és edző után Hansonnak biztos receptje van a tökéletes csapatra. Felejtsük el a mellüket döngető falkavezéreket és a megállíthatatlan mókamestereket.
„A DISC-modell négy alapvető viselkedésmintára épít: irányítás, befolyás, szilárdság, lelkiismeretesség – magyarázza Hanson. – Ha szeretsz utasításokat adni, vezető pozícióban lenni, akkor irányító típus vagy. Ebből úgy tizenöt százalék kell egy csapatba. A befolyásoló típusú emberek energiát, ihletet, spontaneitást biztosítanak, ők mindig ott lesznek a sűrűjében. Szerintünk az a jó, ha ez a hozzáállás a csapat huszonöt-harminc százalékát jellemzi. Akinek a szilárdság az erőssége, annak az együttes mindennél fontosabb. Önzetlen, hűséges, figyelmes tagjai a közösségnek, cementként fogják össze a csapatot. Ebből harmincöt-negyven százalékra van szükség. Végül ott vannak a lelkiismeretesek. Ők azok, akik szívesen követnek előre kidolgozott stratégiákat, azt szeretik, ha szerkezete van a játéknak. Ebből húsz-huszonöt százalékra van szükség.”
Ha bezsúfoljuk ezt a sok, igencsak eltérő egyéniséget egy öltözőbe, elkerülhetetlenek lesznek a konfliktusok, de Hanson szerint ezzel nincs is baj, hiszen az igazán jó csapatkémia nem egymás hátát veregető pajtik között alakul ki, hanem az egészséges verseny forralja ki.
„Van, hogy az edzők azt mondják, megvan a csapatkémia, hiszen mindenki jóban van a másikkal. Ha mindenki mindenkivel jóban van, akkor nem merik majd számon kérni egymást – magyarázza Hanson. – Ha nem várnak el semmit a másiktól, beleesnek abba a hibába, hogy fontosabbnak tartják a harmóniát az őszinteségnél, abból pedig sosem lesz jobb teljesítmény.”
Persze a baj mindig felütheti a fejét az öltözőben, és a siker sem mindig a jó csapat mutatója. Ha helytelen a képlet, az öltözőben hamar felüti fejét a viszály. „Oda kell figyelni a klikkesedésre, a sugdolózókra, az ujjal mutogatókra – mondja Adams. – A jó csapat arról ismerszik meg, hogy tagjai akkor is vállalják a felelősséget, amikor éppen balul sülnek el a dolgok.”
„OLYAN ALGORITMUSON DOLGOZUNK, AMI A CSAPAT KÉMIÁJÁT A JÁTÉKOSOK BIOLÓGIAI JELEIBŐL HATÁROZZA MEG”
Cabaye szerint ilyenkor az egyénnek le kell küzdenie az ösztönös védelmet a csapat javára. „Mindenki felelős azért, hogy a csapat fontosabb legyen neki, mint saját maga – mondja a Paris Saint-Germain egykori passzmestere. – Ha mindenki csak magára gondol, az rossz hatással lesz a csapat kémiájára.”
De hogyan lehet ezt elérni? Hanson álítja: meg kell tanítani. Ha a különböző típusú egyének megértik egymást, és elsajátítják ki mivel járul hozzá a közös célhoz, vagyis a győzelemhez, akkor jobban fogják értékelni a másik munkáját, még akkor is, ha amúgy távol állnak egymástól.
„Megkérjük a különböző profilú csoportokat, hogy határozzanak meg három olyan viselkedési jellemzőt, amivel hozzájárulnak a csapathoz – mondja Hanson. – Utána megkérjük egy másik profil csoportját, hogy vizsgálják meg ezeket a jellemzőket, és nyíltan vitassák meg, azok miben hasznosak az együttesnek.
Utána megkérdezzük ugyanezektől a csoportoktól, hogy van-e olyan viselkedésforma, amin változtatni kell a csapat érdekében. Ez bármi lehet, akár csak annyi, hogy vegyenek vissza a hangerőből, vagy hogy üljenek le beszélgetni egy kicsit ahelyett, hogy a pálya két végéből kiabálnak.”
Ha a csapatok közelebbről megvizsgálnák a játékosok személyiségét, vagy legalább figyelembe vennék, ki ki mellett ül az öltözőben, rátalálhatnának a tökéletes csapatkémia képletére. Legalábbis így véli Dr. Helen Fisher biológiai antropológus, a szeretet és az emberi kapcsolatok szakértője.
„Kétszer is meggondolnám, hogy egymás mellé rakjam-e két tesztoszteron-túltengéses, nagyravágyó játékos szekrényét, hacsak nem akarnám még inkább kiélezni a versengést – mondja dr. Fisher, aki nem mellesleg a Match.com, a népszerű társkereső oldal számára is készített kérdőíveket.
„Kínossá válhat a helyzet például, ha két olyan csatárt ültetünk egymás mellé, akik gólszerzésben versenyeznek egymással. Előfordulhat, hogy nem fognak passzolni egymásnak, inkább megtartják maguknak a pontszerzés lehetőségét: ez igen nagy feszültségekhez vezethet a csapatban.”
Fisher elmélete szerint az egyes emberek személyiségének típusát részben az agyukban zajló kémiai folyamatok határozzák meg. Itt nem arról van szó, ki mennyire énközpontú: a magyarázat az evolúciós gyökerekben rejlik.
„Több millió éven át éltünk vadászatból, gyűjtögetésből kis csoportokban, és a csoportnak a túléléshez változatos módon gondolkodó egyénekre van szüksége – így dr. Fisher. – Az ilyen csoportoknak mindig szüksége volt olyanokra, akik agresszívak és szeretnek kísérletezni: ez a tesztoszteron. Szükség volt olyanra is, aki merészen előretör, és mindent kipróbál: ez a dopamin. Kellett olyan is, aki azt mondja, várjunk, ilyet még nem csináltunk, inkább maradjunk annál, amit ismerünk: ez a szerotonin. És persze kellett olyan, aki empatikus, alkalmas az együttműködésre: ez az ösztrogén. Ugyanezek a hormonok működnek egy futballcsapatban.”
MÁR NINCS MÁS ADU A KEZEDBEN, CSAK A KÉMIA: MINDEN MÁST MEG LEHET VENNI, VAGY LE LEHET MÁSOLNI
Úgy tűnik, a sportelemzés a jövőben nem a passzok, előrefutások vagy mondjuk a várható gólok számáról szól majd, hanem olyan kevésbé számszerűsíthető témákról, mint neurotranszmitterek, hormonok vagy az egyszerű testbeszéd. Hatalmas áttörést jelentene, ha rájönnénk, milyen algoritmus termeli ki a tökéletes csapatkémiát. A sport és a tudomány legnagyobb elméi pedig már közel járnak a megoldáshoz.
„Jelenleg egy olyan algoritmuson dolgozunk, ami a csapat kémiájának értékét a játékosok biológiai jeleiből határozza meg – mondja Kevin Bickart, a SyncStrength társalapítója és vezető kutatója. – Elemeztük, mennyire van szinkronban a játékosok pulzusa a mérkőzések alatt, így láthatjuk, hogyan készül fel az idegrendszerük egy adott helyzetre, hogyan reagálnak a csapatmunkával együtt járó fizikai és szellemi megterhelésre.”
Például egy mérkőzésen két profi női egyetemi futballcsapat tagjai között adatokat gyűjtöttek az Egyesült Államokban. A meccs egy pontján az egyik hátvéd elbambult, így az ellenfélnek sikerült megszereznie a győztes gólt. Az elemzésekből kiderült, hogy a szórakozott védőn kívül minden más hátvéd biológiai jelei szinkronban voltak.
„Elkezdtünk változókat bevezetni a teljesítmény-előrejelző egyenletbe – teszi hozzá Bickart. – Nem állítjuk, hogy az egyenlet mindent tud, de úgy hisszük, legalább részben képes megjósolni a várható teljesítményt.”
Katerina Bezrukova, a buffalói School of Management Egyetem professzora, aki sokat dolgozott az amerikai első osztályú baseball-bajnokságban, valamint az NBA-ben, kutatásai azt mutatják, hogy az olyan társadalmi szakadékok, mint a faji, etnikai vagy vagyoni különbségek a csapaton belül jelentős hatással vannak a kémiára. Aki képes megtalálni a tökéletes egyensúlyt a változatosság és a homogenitás között, annak ez akár három győztes meccset is megér, mondja Bezrukova. Akinek ez nem megy, az kevésbé lesz sikeres.
S persze ez számít csak igazán: hogyan segít a csapatkémia a győzelemben? De jobb kérdés talán, hogy a működő kémia szüli-e a győzelmet, vagy a győzelem hozza el a jó kémiát. „Persze nagy hatással vannak a kémiára az eredmények – szögezi le Adams. – A csapatépítő gyakorlatok erősítik a közösségi szellemet és az egyetértést, de a jó kémiához jó eredményekre van szükség.”
Mint a tyúk meg a tojás: az egyik nem létezik a másik nélkül. S ezt a megbonthatatlan összefüggést nem lehet figyelmen kívül hagyni „Mikor a legjobbakkal játszol, már nincs más adu a kezedben, csak a kémia: minden mást meg lehet venni, vagy le lehet másolni” – összegez Hanson.
Wenger láncdohányos franciáinak és söröző angoljainak sikerült. Lehet, hogy Ray Parlour sosem elemzi ki magát a DISC-modellel, és azt sem tudja, milyen hormonok dúltak az öklét rázó Tony Adams agyában, de azért felismeri, ha működik a kémia. „A kirakós minden darabkája helyén volt abban a csapatban – fogalmazott. – Maguk a darabok nem egyformák: mindenből van egy kicsi.
De fantasztikus volt abban a kirakósban játszani. Mindenki hozzá tudott tenni valami fontosat.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. októberi lapszámában)
