Amikor elkezdődött az olaszországi világbajnokság, már 23 éves volt, de a válogatottban tétmeccsen még nem volt kezdő. Glenn Hoddle középső középpályásnak sasszeme volt a jó passzokhoz, míg Bryan Robson kiválóan cselezett, így Gascoigne-nak nem volt egyértelmű helye és szerepe. Ugyanakkor Bobby Robson is pontosan tisztában volt vele, mennyire tehetséges a fiatalember, ezért nem akarta őt teljesen elvetni. Gary Lineker is úgy beszélt róla, hogy „arcátlan”, „hatalmas önbizalommal” játszik, és nem lehet nem észrevenni, mennyire élvezi a futballt.
AZ 1990-ES GASCOIGNE NEM ÁLLT MESSZE A MARADONA-KÉPTŐL, AMELY NÉGY ÉVVEL KORÁBBAN ALAKULT KI AZ ARGENTINRÓL
Tele volt szeretettel, és nem félt semmitől. A két évvel korábbi Európa- bajnok hollandok ellen játszva „megrángatta” Ruud Gullit raszta tincseit, „megkóstolta” Ronald Koemant is. Pete Davies, az olaszországi világbajnokság kiadványának szerzője azt írta Gascoigne-ra emlékezve, hogy azt képviselte, „amit a futball örömének nevezhetünk, amiről mindannyian álmodunk a labdarúgással kapcsolatban”.
Gazza nem egyszerűen csak hatalmas mókamester volt, gyakran kulcsfontosságú mérkőzéseket is eldöntött. Ő adta szabadrúgásból a gólpasszt Mark Wrightnak Egyiptom ellen, majd fantasztikus labdát ívelt szintén pontrúgásból David Platt lába hegyére, ezzel verték Belgiumot a legjobb 16 között a hosszabbítás utolsó percében. Kamerun ellen nevéhez fűződik az a gólpassz, ami után Lineker tizenegyest harcolt ki, és az értékesített büntetővel az angolok jutottak az elődöntőbe.
Amikor aztán szabálytalanság miatt sárga lapot kapott a Németország elleni elődöntőben, elsírta magát, miután tudatosult benne, hogy nem léphet pályára a fináléban. Ugyanígy tettek az angol szurkolók otthon a tévé képernyője előtt és a torinói Stadio Delle Alpiban, ahol éneklésbe fogtak, hogy megvigasztalják ezt a nagyra nőtt gyereket.
„Sírj, és a világ érted könnyezik majd” – írta Salman Rushdie az esetről. Amire elérkezett a tizenegyespárbaj, Bobby Robson és az idősebb játékosok megvigasztalták. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy elvállaljon egy lövést, de végig kellett néznie, ahogyan Chris Waddle odalép, lő és kihagyja. Gascoigne ekkor még nem tudta, hogy soha többet nem játszik világbajnokságon.
Pályafutása tovább folytatódott, de már nem ugyanazon a röppályán. Az FA-kupa 1991-es döntője után többé semmi sem volt a régi, és 24 évesen elérte pályája csúcsát. A sérülés miatt játékon kívül töltött idő csak hozzátett egyéb problémáihoz, amelyek közt ott volt az erőszak, az alkoholizmus, mentális problémák és a bulvárlapok állandó figyelme. Az 1996-os Európa-bajnokságon játszott utoljára hazájáért nagyobb tornán, Hoddle már nem tartott rá igényt 1998-ban Franciaországban.
Éppen ezért Gascoigne-ra mindenki fiatal srácként emlékszik vissza, aki sokkal többre vihette volna. Nagy kérdés, mi lehetett volna belőle, ha folytatja.
Az 1990-es Gascoigne nem állt messze nagyon attól a Maradona-képtől, amely négy évvel korábban alakult ki az argentin zseniről, és amellyel győzedelmeskedett a dél-amerikai válogatott. A szakíró, Brian Glanville meg is jegyezte, hogy a második világháború óta nem volt ilyen kifinomult, taktikailag kiemelkedő játékosa Angliának.
Annak, hogy mégis bizalmatlansággal fogadták egyesek, „történelmi okai vannak Angliában” – fogalmazott Henry Winter sportújságíró. Az akadémiák korában a legtöbb játékos lelketlen robot benyomását kelti, akiket „tisztára csiszolt” a média. Stuart Pearce szerint a „modern játék annyira ki van lúgozva, és olyannyira kitett a médiának, hogy abban szinte feloldódik a személyiség”. Ez még nem történhetett meg Gascoigne-nyal, a nép emberével. Igaz, a bulvárlapok vadásztak rá, de nem tudták erodálni népszerűségét. El tudjuk képzelni, mi lenne a reakció, ha Dele Alli azt mondaná, hogy „b…a meg Norvégia”? Merthogy Gascoigne pontosan ezt tette, amikor egy riporter 1992-ben megkérte, hogy köszöntse a norvégokat.
Ez az eset is mutatja, milyen szürreális rajzfilmfiguráról beszélünk: nem Gascoigne-ról, hanem Gazzáról, a rajzolt mosolyú bohócról. Nézd csak, ott van, éppen elkötött egy londoni buszt. Megérkezett az edzésre, és hozott magával egy struccot. Most pedig sárga lapot ad a játékvezetőnek.
Gascoigne belső receptorai mindig a balhét keresték a meccseket követően. Azok, akik megszabadulnak valamelyik függőségüktől, általában megbékélnek az életükkel is, és nem keresik már a boldogságukat különböző szerekben. Megtalálják a kevésbé izgalmas, de hosszabban tartó megelégedést a hétköznapi élet különböző pillanataiban. Nem könnyű, de reméljük – nem Gazza, hanem Gascoigne –, szintén képes lesz erre.
Mindenki szurkol neki. Tökéletlen ember, mint a legtöbben közülünk, de olyan csodálattal futballozott, és annyira élénken élnek még bennünk az olaszországi világbajnokság emlékei, hogy ezek akkor is túlélik őt, ha 100 éves koráig él. Paul Gascoigne rajongott a labdarúgásért, és emiatt a szurkolók örökké szeretni fogják.
TEÓFILO CUBILLAS, 1978
Latin-Amerikai játékosok előszeretettel brillíroznak a világbajnokságokon, de kevesen lobbantották annyira lángra ezeket a tornákat, mint a perui zseni. Teófilo Cubillas öt gólt szerzett az 1978-as vb-n Argentínában, csupán eggyel maradt el a torna gólkirályától, a házigazdáknál játszó Mario Kempestől. Azon a mérkőzésen, amelyen Peru 3–1-re megverte Skóciát, a középpályás szabadrúgáshoz jutott a tizenhatos bal szélén.
Teljesen kézenfekvőnek tűnt, hogy eltekerje a labdát a sorfal jobb oldalán, de Cubillasnak más ötlete támadt. Juan Muñante szélső futást színlelt, miközben hősünk külsővel a bal felső sarokba vágta a labdát. Az elképesztő lövés megdöbbentette Alan Rough kapust, összetörte a skót szurkolók szívét, és beírta a 29 éves perui nevét a futball-világbajnokságok történelemkönyvébe. Mindehhez a szerelése sem volt semmi.
PAOLO ROSSI, 1982
Az olasz média dühöngött, amikor Paolo Rossi bekerült az 1982-es olasz vb-keretbe, mivel előtte két évig csak a kispadon ült, mert érintett volt egy bundabotrányban. A torna első négy mérkőzésén Rossi igazolta is aggodalmaikat, amidőn fel s alá poroszkált a pályán. Aztán egyszer csak a helyére került minden, amikor Olaszország Brazíliával találkozott. Az utóbbit sokan a világbajnokság esélyesének tartották, de a Juventus csatára mesterhármassal intézte el őket.
Első gólja fejesből született, a második egy az egyben a kapussal szemben, a harmadik pedig hatméteres lövésből. Az olaszok 3–2-re nyertek Barcelonában. Rossi ezek után ment tovább: ő szerezte hazája két gólját Lengyelország ellen a legjobb négy között. Nyugat-Németország várta őket a döntőben, és ekkor már nem volt megállás: az övé lett az első gól a 3–1-es győzelem során.
Az aranyérme mellé az Aranycipőt is bezsákolta.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
