Carles Puyol, a Barcelona bástyája

Szöveg Andrew Murray

Loboncos haja szétterül a földön, ő pedig aligha lát bármit is, mivel a sóder még a szemét is elborítja. Vér patakzik az orrából, arcán horzsolások éktelenkednek. Feltápászkodik, hanyagul lesöpri a port és a kavicsokat a ruhájáról. Széttárt kézzel áll a lábteniszpályán, jelzi, készen áll.

„Gyerünk, szerválj! – töri meg az álmos szombat reggel csendjét a katalán La Pobla de Segur városkában, a Pireneusok lábánál. – Mindjárt meglátod, mit tartogatok neked!”

Négy tizenéves srác és fociedzőjük, Jordi Mauri már egy órája játszanak. A 14 éves fiú nemrég kezdett rendes edzésekre járni. Elszántságát az imént bemutatott csukafejes is bizonyítja: bármi áron vissza akarta adni a labdát. „Normál esetben egy ilyen idős srác sírni kezdene, és abba akarná hagyni a játékot – idézte fel később Mauri az eseményt. – Őt viszont jobban zavarta volna egy pont elvesztése, mint az orrtörés. A vérében volt a versengés. Amikor ezt láttam, tudtam, hogy profi lesz belőle.”

Ez a 14 éves srác többet tett annál, minthogy hivatásos labdarúgó legyen. Ez a 14 éves srác a gyerekkori vágyát váltotta valóra azzal, hogy a Barcelonában léphetett pályára. Nem egyszer, hanem 594-szer.

A korábbi 14 éves srác 21 jelentős trófeát szerzett a klubjának és nemzetének, köztük hat La Liga- és három Bajnokok Ligája-győzelmet, valamint a világbajnoki serleget. Ez a 14 éves srác egy személyben testesítette meg a harcos szellemet, amiért olyannyira rajongtak a Barcelona szurkolói.

A 14 éves, zúzódásokkal teli, poros ruhájú srác egy bizonyos Carles Puyol Saforcada. Ő fogja megosztani a történetét a FourFourTwo-val, amelyből nemcsak az derült ki, hogyan lett a szerény vidéki fiúból a világ egyik legjobb védője, hanem az is, hogy mekkora erőt hordoz magában a 21. századi labdarúgás.

A Barcelonától 180 kilométerre északnyugatra fekvő katalán vidéken, La Pobla de Segurban született. Aki egyszer ellátogat ide, örökre maradni akar: a hely szelleme rabul ejti a látogatókat. A 3000 lélekszámú település lakossága főként pásztorkodással és földműveléssel foglalkozik, vagy egyszerűen csak egész évben várják, hogy beinduljon a nyári turistaszezon. Van, aki rosszul tűri az elszigeteltséget, de a helyi közösségnek jót tesz, és alaposan megedzi és különlegessé teszi az itt felnövőket.

Ez a környezet bármi másnál nagyobb hatást gyakorolt Carles Puyol személyiségére. Apja, Josep egész életében a Mas de Gras marhafarmot vezette egészen 2006 novemberében bekövetkezett haláláig, amit egy tragikus munkahelyi baleset okozott. A farm vezetését Puyol bátyja, Putxi vette át. Anyjuk, Rosa mindig is az otthon melegéért felelt.

„Kétségtelen, hogy a belső katalán területekről érkező emberek rendkívül kitartóak – mondja a küzdelmeket soha fel nem adó Puyol az FFT-nek. – Szorgalmas emberek kötelékében nőttem fel, akiknek az egész életük a kemény munka köré szerveződött. A szüleimnek fontos volt, hogy én is ebben a szellemiségben nevelkedjek. Egészen kicsi koromtól belém nevelték azokat a tulajdonságokat, amelyeket később magammal vittem a futballpályára is.”

A fociőrült kissrácokhoz hasonlóan Puyol is „egész álló nap focis matricákat cserélgetett”, legalábbis ezt állítja az egyik barátja. Tanárai szerint az éles eszű fiú jó volt matekból, „de egyáltalán nem szeretett tanulni, és néha még a fogalmazásait is a labdarúgásról írta”.

Tanítás után egyenest a játszótérre ment focizni, vagy a Barcelona-szurkolók klubjába (amit azóta átneveztek a tiszteletére), ahol csak Litosként, azaz Little Carlesként ismerték.

„Amikor a Barcelona veszített, nagyon felidegesítette magát, és rögtön elment lefeküdni” – magyarázza idősebb testvére, Putxi, aki szintén tehetséges, és a 2013–14-es idényben gólkirály lett a katalán félprofi bajnokságban.

„A LA MASIÁBAN NEVELKEDTEM. PUYOL KÉSŐBB JÖTT, DE HARCOS TÚLÉLŐ MÓDJÁRA ALKALMAZKODOTT, ÉS AZÓTA SEM VÁLTOZOTT MEG” – XAVI

Az utcai játékban egyre több rutint szerző Puyol a környéken kivételesen sikeres iskolai csapat tagja lett. „Két vagy három emberrel is felért” – mesélte akkori edzője, Pep Ortega. Zseniális tehetségét mégis csak 1992-ben tudta igazán megmutatni, amikor La Pobla amatőr felnőttcsapata a helyi edző (és taxisofőr) Mauri vezetésével sorozatos győzelmek és feljutások után ificsapatot alapított.

Annak ellenére, hogy több ével idősebb ellenfelekkel szállt szembe, a 14 éves Puyol megállíthatatlan jobbszélsőként terrorizálta a védőket. Kapusként szintén eredményes volt egészen addig, amíg anyja, Rosa el nem tiltotta őt ettől a poszttól egy rutinvizsgálaton feltárt gerincprobléma miatt.

„Engedelmes, szerény, barátságos kissrác volt, de a pályán igazi veszedelem – mondta róla a felnőttcsapat kapusa, Alfonso Garreta, aki sokat segített az ifiknek. – Az anyjához hasonlóan aranyszívű volt. Ugyanakkor született győztes, egy matador. Egyszer a helyi rivális Tremp ellen játszottunk, ő pedig szinte lángba borította a pályát, miközben nyolc nullára nyertünk. Az első félidőben kapus volt, a másodikban csatár, és mesterhármast szerzett.”

Edzői feljegyezték róla, hogy „magas, kiválóan helyt áll az egy az egy elleni szituációkban, és zseniális a levegőben. Minden pillanatban együttműködő. Átlátja a támadás és a védekezés ütemét. Ereje és agresszivitása jó technikával és fürgeséggel párosul. Jól alkalmazkodik, nagyszerű munkamorállal és a fejlődés iránti vággyal bír. Győztes alkat. Magánélete kiegyensúlyozott.”

Nem kellett sokat várni, hogy az első csapat edzője, Mauri – aki a lábtenisz során bemutatott csukafejes szemtanúja volt – felfedezze a Puyolban rejlő lehetőséget. A fiatal játékos hamarosan már a felnőttekkel edzett, és 16 évesen jó esélye volt rá, hogy bemutatkozzon a felnőttbajnokságban.

Mauri elhívta a reggel fél 8-kor kezdődő edzésekre Putxit és legjobb barátját, Xavi Pérezt is. Puyol hónapokon át a csípőjére erősített nehezékkel sprintelt, az erdőben futott Mauri németjuhászának társaságában, és sportszárba töltött homokból készített tíz kilogrammos nehezékkel gyakorolta a felüléseket.

„Csaknem egy hétig jártunk hárman ezekre az edzésekre” – idézte fel Pérez 2002-ben. A páros élethosszig tartó barátságot kötött, és üzleti partnerek is lettek. Pérez 2016 júliusában autóbalesetben életét vesztette. „Az edzések korán kezdődtek, fáztunk a hidegben. Biztattam őt, mert élvezte. Mindig sokkal jobb volt nálam. Mindig, mindig, mindig. Igazi vadállat volt, aki olyan dolgokat csinált a labdával, amit korábban sosem láttam.”

Puyol kitartott a nehéz körülmények ellenére is. „Sosem tudtam nála hamarabb megérkezni – nevetett Mauri. – Olyan volt a hozzáállása, mint Johan Neeskensnek.” Az edző így emlékezett arra, amikor Puyolt a csavarásra tanította: „Második próbálkozásra eltalálta a kapufát, a harmadikra a felső sarkot. Nagyon gyorsan tanult.”

Mauri terve egyszerű volt. Az 1994–95-ös idény végére, félévnyi intenzív edzés után a La Poblával, felkereste a Real Zaragozát, ahol edzői képesítését is szerezte, hogy próbajátékot szervezzen Puyolnak. Az ifjú játékos híre a Barcelonáig is eljutott, annak ellenére, hogy formális keretek között mindössze 18 hónapja futballozott. „Egy barátom mondta, hogy menjek haza hétvégére, mert egy csodagyerek szerepel majd az első csapatunkban” – mesélte egyszer Ramón Sostres, a La Pobla-i születésű, de akkoriban a katalán fővárosban dolgozó ügyvéd.

Sostres valóban hazalátogatott, és nem hitt a szemének. Azonnal elhatározta, hogy segíteni fogja az ifjú tehetséget. Mivel ismerte a Barcelona elnökét, Josep Lluís Núnezt, próbajátékot szervezett Carles és bátyja, Putxi számára a Barcelona C-csapatába 1995-ben. Az idősebb Puyolt elengedték, mivel addigra már betöltötte a 18. életévét, így nem vehették fel a La Masiába, Carles viszont maradt.

„Nézd, Ramón – mondta az akadémia elnöke, Joan Martínez Vilaseca Sostresnek –, két lehetőségetek van. Vagy hazamegy, és folytatjuk a megfigyelését otthoni terepen, vagy ha van valakije Barcelonában, akkor marad még néhány napra, és részt vesz az edzéseken.”

A kezdeti tréningek és meccsek egyikén Puyol szembetalálta magát későbbi csapattársával, Xavival. „Senki sem tudta megszerezni tőle a labdát – nyilatkozta Puyol a spanyol sajtóban 2009-ben. – Akkor arra gondoltam, hogy engem sohasem fognak leigazolni, ha itt még a gyerekek is ennyire jók.”

Sostres egy hónapra elszállásolta a lakásában Puyolt, aki mindennap este fél hattól a C-csapattal edzett. Minden este úgy búcsúztak tőle, hogy jöjjön vissza másnap is fél hatra. Egy napon megszólalt Sostres munkahelyi telefonja. „Mondd meg neki, hogy itt marad” – szólt bele Martínez Vilaseca. „Nem. Jobb lenne, ha te magad mondanád meg neki” – válaszolt Sostres.

Amikor Puyol, Sostres és Martínez Vilaseca találkoztak a C-csapat edzőpályájánál, az akadémia vezetője elmondta a hírt a fiúnak. És hozzátette, hogy vágassa le a haját. Puyol megígérte, és közben erősen reménykedett, hogy erre a kérésre senki sem emlékezik majd. Aznap késő estig ünnepeltek La Poblában. Egy hónappal később, 1995. június 22-én Puyol aláírta az első szerződését a Barcelonával. Az őt támogató Sostres egész pályafutása során az ügynöke maradt.

Puyol harca nem ért véget azzal a bizonyos első szerződéssel, éppen ellenkezőleg: innentől napról napra bizonyítania kellett a katalán óriások előtt.

A La Masiában senki sem vonta kétségbe Puyol szorgalmát, kitartását és fejlődés iránti vágyát, de csak kevesen hittek abban, hogy elég tehetsége van, hogy helyt álljon, kiváltképp csatárként. Játéka túlságosan nyers volt, és főképp az erejére támaszkodott. Mivel későn kezdődött a fejlődése, sok hiányosságot kellett bepótolnia, ami azt is jelentette, hogy nagyon sok információt kellett hirtelen feldolgoznia.

Kegyetlen erőfeszítéseket tett a fejlődése érdekében, és közben változott a posztja is: először védekező középpályásként, majd hátvédként szerepelt, így még inkább ki tudta használni fizikai adottságait. „Igaz, hogy a sikerem nagyrészt a motiváltságomból fakadt – magyarázza Puyol az FFT-nek Nigériából. – Az emberek azt hiszik, hogy a jellememnek köszönhetem, hogy befutottam. Nyilván senki sem lehet sikeres labdarúgó alapvető labdarúgói készségek nélkül. Egyszerűen lehetetlen lenne.”

Xavi, aki több mint 500 alkalommal játszott Puyol mellett, még most is emlékszik barátja első edzéseire. „Én a La Masiában nőttem fel nyolcéves koromtól – mondta a passzmester az FFT-nek 2016-ban. – Puyi viszont később érkezett, egyedül jött a szülővárosából. Harcos túlélőként viselkedett, hogy be tudjon illeszkedni, és nem is változott meg soha.”

Egy másik korábbi csapattársa is egyetért. „Technikailag nem feltétlenül tökéletes – mondta Álvaro Negredo 2014-ben. – Más tulajdonságait illetően viszont messze felülmúlja a környezetét.”

Négy évvel érkezése után volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy Puyol barcelonás pályafutása a végéhez közelít. A Barcelona 1999 nyarán elfogadta a Málaga hétszázezer fontos ajánlatát a 21 éves védőért, aki a Barca B-csapatának állandó játékosa volt akkoriban, és továbbra is bemutatkozására készült az első csapatban. Puyol viszont maradni akart.

Egyetlen igazi támogatója a klubnál Martínez Vilaseca, az akadémia főnöke volt, aki leigazolta őt. Róla Puyol mindig azt állítja, hogy neki köszönheti a sikereit. A La Masia-főnök bekopogott Louis van Gaalnak, az első csapat vezetőedzőjének az irodájába.

„Látnod kellene, hogyan harcol ez a srác – mondta a hollandnak, aki sorozatos bajnoki győzelmeket szerzett a csapattal. – Meg akarja hódítani az egész világot. Annyira vágyik a sikerre, olyan határozottan céltudatos, hogy muszáj kapnia egy lehetőséget.” Miután Van Gaal megtekintette Puyol játékát a B-csapatban Martínez Vilaseca kérésére, a holland edző betette a játékost az elsőbe.

„Az első edzésemen Van Gaal félrehívott – meséli Puyol őszinte nevetéssel. – Azt kérdezte, talán nincs elég pénzem, hogy elmenjek fodrászhoz. Mondtam neki, hogy a hajamnak köszönhetem az erőmet és a gyorsaságomat. Mivel ő is született győztes, megértette, hogy talán van értelme megtartani a frizurámat. Az egyik legnagyobb városi legenda, amit magamról olvastam, az volt, hogy Van Gaal utasított, vágassam le a hajam.”

Ha a fiatal játékos frizurája nem is, de a lelkesedése azonnal lenyűgözte Van Gaalt az októberi, Real Valladolid elleni 2–0-s győzelem során, ahol a sérült Simao helyére állt be.

„Leginkább arra emlékszem, milyen ideges voltam – idézi fel Puyol. – Egy hajszál választott el a gyerekkori álmom beteljesülésétől. Amikor Van Gaal megadta a lehetőséget, hogy pályára lépjek, hihetetlenül izgatott lettem. Nem igazán emlékszem semmire a meccsből azon kívül, hogy kettő nullára nyertünk, de az biztos, hogy egy hosszú út első lépéseit tettem meg akkor. Húszévesen már azt csinálhattam, amit a világon a legjobban szeretek: játszani, edzeni és nézni a focit minden áldott nap.”

Családja és barátai a szülővárosából el sem hitték, milyen magasra jutott Puyol. „Kővé dermedtünk, amikor láttuk, hogy a Barcelona védelmét erősíti – idézte fel legjobb barátja, Pérez 2002-ben. – Különösen megdöbbentett, hogy nem szélsőként szerepelt.”

Tizenkét hónappal később a folyamatosan küzdő Puyolból valódi katalán hős lett.

„A VÉDEKEZÉS MŰVÉSZETE ÉRDEKELT LEGINKÁBB: ÉN LEHETTEM, AKI MIATT MEGHIÚSUL AZ ELLENFÉL TÁMADÁSA”

A Barcelona korábban elveszítette legnagyobb sztárját, Luís Figót, aki az ősellenség Real Madridnál folytatta. Amikor az ellenfél színeiben visszatért a Nou Campra, az egyik transzparensen egyszerűen ennyi állt: „Figo, takarodj a p…csába!”. A szurkolók vért akartak. Puyol pedig megadta nekik, amire vágytak. Ő fogta Figót, a legveszedelmesebb közellenséget. Minden szökését blokkolta, belemászott az arcába, szinte kikészítette az irányítót. „Puyol kinyír, Puyol kinyír téged” – ordította a végletekig feltüzelt hazai közönség a második félidőben.

A helyi sajtó is legalább ennyire lelkes volt annak ellenére, hogy a végeredmény 2–2 lett. „Puyol volt a portugál játékos árnyéka” – írta a katalán El Mundo Deportivo másnap reggel. „Egy pillanatra sem távolodott el tőle, és alig engedte, hogy Figo a labdához érjen. Puyol szinte mindent látott előre. Amikor a katalán odalépett Figónak, olyan üdvrivalgás tört ki, mintha gólt szerzett volna.”

Egyesek szerint Puyol felnőtt pályafutása kezdetén szinte egymaga jelentett reményt a Barcelonában. A klub csúnya mélyrepülésbe kezdett 1999 és 2003 között, amikor a rossz igazolások, hibás menedzseri döntések következtében öt idény szaladt el szerzett trófea nélkül, sőt a 2002–03-as idény végére a hatodik helyig csúsztak. A született vezéregyéniség, Puyol a maga különleges, katalánokra jellemző szívósságával csapatkapitány lett a 2004–05-ös időszakban.

Még emlékeiben élt, mennyire elszigetelt és magára utalt volt az első hetekben a csapatnál, és szerette volna, ha az újoncok könnyebben be tudnának illeszkedni. Személyesen üdvözölte a La Masia végzett növendékeit az első csapatban, és mindenben segített nekik: elmondta, hogy hová ülhetnek az öltözőben, hol találják a felszereléseket, és hogyan találkozhatnak az edzővel.

Gyorsan felismerte, hogy Andrés Iniesta különösen introvertált és elszigetelt volt az akadémián, ezért Puyol megengedte neki, hogy nála lakjon. A középpályás hálás volt a régi, leharcolt matracért, amin aludhatott, a páros pedig közeli barátságba került.

Puyol következetesen és gondolkodás nélkül visszautasította az összes kapott ajánlatát dacára annak, hogy ínséges idők jártak, és a Barcelona nem tudott trófeát szerezni. Puyol ugyanis a katalán óriásokat akarta győzelemre vinni.

„Akkoriban rettenetes volt a csapat dinamikája – meséli. – Mostanában azt mondják, hogy ha a Barca nem nyeri meg a Bajnokok Ligáját, akkor az idény már nem sikeres. Hiába nyerik meg helyette a bajnokságot vagy a Király-kupát.

Sosem fogjuk elfelejteni, kik vagyunk, és honnan jövünk. Azokban az években, 1999-től 2003-ig semmit sem értünk el. Még csak a közelébe sem kerültünk a tűznek. Fel sem tudtuk venni a harcot a győzelemért. Végső soron leginkább azt várták tőlünk, hogy küzdjünk. Hogy harcoljunk meg a sikerért.”

Frank Rijkaard kinevezése felkavarta az állóvizet. A 2004–05-ös idényben Rijkaard megtette Puyolt kapitánynak, a csapat pedig négy pont előnnyel megnyerte a bajnokságot. A következő idény meghozta az első európai sikert 14 ínséges év után.

Az új klubigazgatók és az elnök, Joan Laporta érkezése, valamint Rijkaard kinevezése jót tett a klubnak, Ronaldinho, Deco és Samuel Eto’o leigazolása, plusz a saját nevelésű játékosok hadrendbe állítása kellően felpezsdítette a csapatot – idézi fel Puyol. – Bár az előző idényben megnyertük a bajnokságot, mégis az hozta az igazi áttörést, hogy 1992 óta először diadalmaskodtunk a BEK/BL-ben. Semmihez sem fogható érzés volt csapatkapitányként a magasba emelni a trófeát az Arsenal elleni, elveszettnek hitt meccs után.

Az Arsenal legyőzését követő két eredménytelenebb idény megviselte Puyolt is. A védő elsők között hangoztatta, mennyire becsüli Decót és Ronaldinhót, és amire Pep Guardiola elfoglalta helyét a kispadon a 2008–09-es idényben, addigra Puyol lett a csapat morális iránytűje a pályán és azon kívül is. Ekkor kezdődött a klub fénykora.

„A pályán nem bírja abbahagyni az üvöltést – emlékezik Xavi nevetve az FFT-nek. – Néha figyelmeztetni kell őt, hogy már öt nullára vezetünk, kár jobban erőlködni.” Guardiola nagyra becsülte Puyol győztes mentalitását és törekvését, hogy mindig fejlődjön, amióta először találkoztak Skóciában.

„Guardiola Johan Cruyff 1980-as évekbeli modelljére épített, megfejelve a nyomásgyakorlással, aminek következtében úgy éreztük, mintha plusz egy emberünk lenne a csapatban – mondja Puyol az FFT-nek. – Alaposan kidolgozott, teljes játékképünk volt. Ha elveszítettük a labdát, gyors és iszonyatos erejű támadásba kezdtünk. Ennek a stratégiának köszönhetünk minden megszerzett trófeát és dicsőséges pillanatot.

Guardiolát az tette különlegessé, hogy hihetetlen intenzitással és alapossággal készült minden egyes mérkőzésre. Nem számított, hogy a La Liga sereghajtója ellen lépünk pályára vagy a Bajnokok Ligája döntőjében, minden alkalommal professzionális eligazítást kaptunk. Imád harcolni, és nem bírja elviselni a vereséget.”

„A felkészültsége bárkit felülmúl. Ő nem az az edző, aki mindig ugyanazokkal a klisékkel fejezi be a beszédeit. Cserébe csak annyit kér, hogy kövessük az utasításait. Hogy bízzunk benne.”

Guardiola sem fukarkodik a dicsérettel, ha Puyolról van szó. „Vitathatatlanul a Barcelona történelmének egyik legnagyszerűbb játékosa – mondja az edző, aki jelenleg a Manchester City irányításáért felel. – A példamutatásával vezeti a csapatot. A sajtótájékoztatókon nem hallani a hangját, de amikor szükség van rá, a kezébe veszi az irányítást.

A példáján megtanultam, hogy ha tehetségről beszélünk, akkor általában a támadójátékosokra gondolunk. Holott a védekezés sem alsóbbrendű. Ő a legjobb példa rá, hogyan lehet a tehetséget megcsillogtatva élvezettel ellátni a védői feladatot.”

Puyol túlságosan szerény ahhoz, hogy egyetértsen Guardiolával, de azt elismeri, hogy ő lehet egy kihaló faj utolsó egyede.

„Most azt látom, hogy a védők nem igazán szeretnek védekezni – mondja. – Mindenki előre akar nyomulni, támadást indítani, gólt szerezni. Én imádtam a védekezés művészetét, imádtam ellehetetleníteni az ellenfelet a gólszerzéstől. Ez lehetett az egyik érdemem.”

Valóban, nehéz elképzelni, hogy a Barcelona 4–0-s állásnál feladja a harcot, mint ahogy az a Liverpool ellen történt májusban a Bajnokok Ligája elődöntőjében. Guardiola időszakában 14 jelentős trófeát, köztük három bajnoki és két BL-győzelmet könyvelhettek el. Csak a 2009-es naptári évben hat alkalommal ünnepelhettek.

„Éppen a tripla megszerzése volt a tét, így nagyon izgatottan vonultunk a pályára – idézi fel Puyol a Manchester United elleni BL-döntőt. – Jól kezdtek, és tíz perc után már játszadoztak velünk. Olyan sok sérültünk és eltiltottunk volt, hogy jobbhátvédként kellett játszanom, amit évek óta nem csináltam. A védelmünket Yaya Touré, Gerard Piqué és Sylvinho mellett én alkottam. Nem volt egyszerű, de miután megnyugodtunk, átvettük a játék irányítását, magabiztosan nyertünk 2–0-ra, amihez Lionel Messi egy fejesgóllal járult hozzá.”

Két évvel később a Wembleyben, szintén a Manchester United ellen jött a katalánok egyik legnagyobb diadala. A Messi, Xavi és Iniesta alkotta hármas védtelenül, megalázva, kifacsarva hagyta a Unitedot. Tíz perccel a vége előtt, 3–1-es állásnál Wayne Rooney állítólag odasétált Xavihoz, és ezt suttogta a fülébe: „Elég! Nyertetek. Fejezzétek be az alázást” – írja Guillem Balague a klubról szóló könyvében. Puyol, miután a Real Madrid elleni elődöntő mindkét meccsét iszonyú térdfájdalmak közepette harcolta végig, a kispadról nézte a mérkőzést.

„Az első pillanattól az utolsóig fantasztikusak voltunk – mondja. – Szerintem ez a meccs a Barcelona történelmének egyik legnagyszerűbb szereplése volt. Hogy mi voltunk a világ legjobb csapata? Ezt csak félve merném kijelenteni, de az biztos, hogy a legjobbak között voltunk.”

Guardiola ragaszkodott hozzá, hogy a csapatkapitány a pályán legyen, amikor elhangzik a hármas sípszó a Wembleyben rendezett döntőben, ezért becserélte Puyolt az utolsó két percre. Az örömünnep fényét azonban még egy ennél is nemesebb gesztus emelte. Annak az évnek márciusában az orvosok daganatot találtak Éric Abidal máján, és azonnal megoperálták. „Leginkább az maradt meg az emlékezetemben, hogy milyen pozitív hozzáállással csinálta végig az egész tortúrát – mondja Puyol. – Hihetetlen akaraterejének köszönhetően nemcsak a betegségből gyógyult ki, hanem visszatérhetett az edzésekre is. Viselkedése példaértékű volt számunkra, és mindenkinek, aki a rákkal küzd.”

Puyol elhatározta, hogy az elődöntő után átadja a csapatkapitányi karszalagot, hogy a Barcelona győzelme esetén a betegségéből felépült és pályára visszatért Abidal emelhesse a magasba a trófeát.

„Korábban ő is segített nekem, hogy meg tudjak küzdeni a nehézségekkel – folytatja a láthatóan elérzékenyült Puyol. – Valójában az én térdproblémáim eltörpülnek ahhoz a betegséghez képest, amin ő ment keresztül. Az operáció életmentő volt. Az egész csapat szeretettel és tisztelettel fordult felé. Megérdemelte, hogy ő képviseljen minket a trófea átvételekor. Az átadáskor mellettem állt, és a fülébe súgtam, hogy vegye át, mert ez az ő trófeája.” Puyol tervét a nézők, a csapattársak, de még Guardiola sem ismerték.

„Nagyon meglepődtem – mondta Abidal az FFT-nek 2016-ban. – Sokat jelentett ez a gesztus. Hálás vagy Puyolnak.”

A szülőföldjére és kultúrájára oly büszke, ízig-vérig katalán Puyol szívesen képviselte a spanyol válogatottat is.

A La Roja különböző korcsoportjait végigjárva folyamatos győzni akarásával és harcos hozzáállásával jól boldogult bármely szövetségi kapitány irányítása alatt. Különleges szerepe volt abban, hogy a Real Madridból és a Barcelonából érkező, egymással ellenséges játékosokat, például Iker Casillast és Xavit összebékítse. Meglepő választ adott arra a kérdésre, hogy visszavonulása után ki tudná átvenni a helyét a Barcelonában: „Sergio Ramos. Számára mindig a csapat volt az első.”

A spanyol válogatott sokáig nem remekelt a nagyobb bajnokságokon, amíg Luis Aragonés szövetségi kapitány 2004-től kezdődő négyéves időszaka alatt fel nem rázta a csapatot. Negyvennégy év után először, 2008-ban szereztek győzelmet Európa-bajnokságon. Az edző Thierry Henry-ra tett rasszista kijelentései sosem fognak kitörlődni a történelemből, ennek ellenére a válogatott felpezsdítése vitathatatlan, mint ahogy az is, hogy az ő munkássága kellett a későbbi sikerek eléréséhez.

„Luis jobban hitt bennünk, mint mi saját magunkban egy olyan időszakban, amikor a közvélemény már nagyon kevés bizalmat szavazott nekünk – mondja Puyol az FFT-nek. – Két éven keresztül csak azt hajtogatta, hogy bajnokok leszünk, higgyük el, mert ha nem, akkor ő a világ legszarabb edzője.”

„Ezt szó szerint így mondta, és addig-addig ismételgette, amíg tényleg elhittük. És így már félig meg is nyertük a harcot. Hiába voltak nagyszerű játékosaink éveken át, hit nélkül sem az Európa-bajnokságot, sem a világbajnokságot nem volt esélyünk megnyerni.”

Persze a régi sebek lassan gyógyulnak. A 2008-as, Németország elleni Eb-döntő előtti napon ideges volt a csapat. A spanyolok addig nem sok sikert értek el a németek ellen, akik viszont jó formában voltak, és ki voltak éhezve a győzelemre.”

„Aztán Luis a lehető legjobbat hozta ki az egész helyzetből – kuncog Puyol. – Az edzés végeztével összehívott minket a meccs előtti napon, és ezt suttogta: »Srácok, figyeljetek! Wallace nem volt edzésen. Nem fog játszani holnap.« Zavartan néztünk egymásra, végül, ha jól emlékszem, Xavi szólalt meg: »Uram, ki az a Wallace?«. Luis így válaszolt: »A kapitány! A tizenhármas játékos!« Luis Michael Ballackra gondolt! Percekig nem bírtuk abbahagyni a röhögést!”

Másnap, miközben a 22 játékos gyülekezett a kijáróban, Aragonés is közéjük vegyült, hátranézett, majd a játékosaira kacsintott. „Sok sikert, Wallace” – mondta, miközben megveregette a pályára készülő német csapatkapitány, Ballack hátát.

„Az egész olyan mókás volt – meséli Puyol. – Fogalmam sincs, hogy szándékosan csinálta-e, vagy szórakozottságból, de alaposan elterelte a figyelmünket, és többé nem izgultunk a döntő miatt. Könnyed lélekkel vágtunk neki az addigi legfontosabb válogatott mérkőzésnek.” Spanyolország 1–0-ra megnyerte a találkozót.

Két évvel később, a világbajnokság elődöntőjében a spanyol válogatott ismét Németországgal találkozott Dél-Afrikában. Ezúttal szükség volt Puyol irányítására. A gól nélküli első félidő után, miközben levonultak a pályáról, odafutott Xavi mellé. A két barát beszélgetni kezdett a kamerák kereszttüzében.

„Emlékszel, hogy volt a Bernabéuban? – idézte fel Puyol a Real Madrid elleni, 6–2-vel végződő meccset, amely során Xavi szabadrúgásából fejelt gólt. – A következő szögletet add nekem, a tizenegyespontra.”

„Mintha az olyan egyszerű lenne – válaszolta Xavi. – Nem látod, milyen magasak?”

„HA LEVÁGOD PUYOL LÁBÁT, AKKOR IS UGYANAZZAL A LENDÜLETTEL FOLYTATJA”

„Nem látod, hogy úgy állnak, mint a szobrok? – válaszolt Puyol. – Ha nem adod nekem, nem jövök fel több szögletre.” A 73. percben Spanyolország szöglethez jutott. Xavi úgy csinálta, ahogy Puyol kérte: tökéletes pontossággal érkezett a labda a büntetőpontra. „Amint láttam Puyit sprintelni, tudtam, hogy gól lesz” – emlékezett Xavi.

A védő 20 métert sprintelt, mielőtt 12 méterről a hálóba fejelt volna, hogy góljával bejuttassa a spanyol válogatottat történelme első világbajnoki döntőjébe. Az egész történetet még hihetetlenebbé teszi, hogy Puyol sérült volt ezen a meccsen.

Raúl Martínez csapatorvos segítségével késő estig igyekeztek megoldást találni a térdfájdalmára. Csapattársainak és Vicente del Bosque edzőnek egy szót sem szólt a kínzó problémáról.

„Ha levágnák Puyi lábát, ő akkor is ugyanezzel a lendülettel küzdene a meccsen – mondta a spanyol válogatott balhátvédje, Joan Capdevila az FFT-nek. – Bika, aki az utolsó leheletéig küzd. Fogalmam sem volt róla, hogy sérülten játszott, mert a megszokott teljesítményt nyújtotta. Emberfeletti erővel rendelkezett. Nehezen tudnám őt bárki máshoz hasonlítani, az a bizonyos gól pedig egészen brutális volt.”

A csapat a szállodába visszatérve gyorsan megállapította, hogy aznap este a spanyol válogatott történelmének legfontosabb találatát látták. „A legfontosabb, egészen vasárnapig” – válaszolta a gólszerző. Végül Iniesta, akinek egy évtizeddel korábban Puyol még a matracát is odaajándékozta, könyvelhette el a vasárnapi, világbajnoki címet jelentő gólt.

„Nagy jelentőséggel bír, hogy Iniesta szerezte a találatot, főleg annak fényében, hogy min ment keresztül – utalt Puyol a hollandok elleni meccsen sérülést szerző, majd a döntő 116. percében győztes találatot értékesítő Iniestára. – Hátborzongató érzés volt látni, ahogy a labda áthalad a gólvonalon néhány perccel a lefújás előtt. Azt akartam, hogy az utolsó pillanatig harcoljunk, mivel a meccs még nem ért véget.”

„Két évvel korábban szinte ugyanezzel a játékoskerettel belekezdtünk valamibe. Akkor este úgy éreztem, hogy beteljesedett a munkánk. Nagy dolog az Eb-győzelem is, de a világbajnoki győzelmet tényleg csak néhány kiválasztott csapat szerezheti meg. Hihetetlen.”

Az egész pályáját meghatározó, emberfeletti akaraterő a világbajnoki címig repítette Puyolt, de a sérülései mégis meghátrálásra kényszerítették. Térdproblémái miatt végül 2014-ben kényszerült visszavonulni.

Ha nem tette volna, akkor Del Bosque minden bizonnyal elvitte volna őt nyáron a világbajnokságra, már csak a játékos iránti tiszteletből is, mivel a 2012-es Európa-bajnokságot is ki kellett hagynia sérülése miatt. Hiába dicsőítette érdemeit egy egész nemzet, hiába mondták, hogy elhamarkodott döntés lesz, elérkezett az idő, hogy a harcos szembenézzen a legfenyegetőbb kihívással, a visszavonulással.

„Egész életemben csak játszani akartam – mondja a sóvárgó Puyol. – Nagyon nehezemre esett feldolgozni, hogy nem edzhetek, nem focizhatok nap mint nap. Fájó volt látni, hogy a csapattársaim milyen jól érzik magukat a pályán és az öltözőben. Meg kellett szoknom, hogy túl sok a szabadidőm. A legjobb az, hogy többet lehetek a családommal. A visszavonulásom időszakában született meg az első lányunk, Manuela, ami varázslatos volt.”

Puyol most sem lazsál. Legszívesebben padelezik, ez egy Dél-Amerikában népszerű labdajáték, a tenisz és a fallabda keveréke. Megalapította saját ügynökségét is, és beutazta a világot, hogy a futball szegényekre gyakorolt jótékony hatását népszerűsítse. Elmondása szerint ez most az ő legfőbb hivatása. Még visszavonulása előtt, 2007-ben találkozott a dalai lámával is, akivel Tibet Kínától való függetlenségéről beszéltek.

„Szeretek idegen kultúrákat és a világ más tájain élő embereket megismerni, így ez a nagyköveti szerep nekem való – mondja a Nigériából, a Bajnokok Ligája Trophy Tour egyik állomásáról. – A futball rendkívüli erővel bír. Amikor Puyol-mezes kissrácokat látok rohangálni Indiában, büszkeség tölt el.”

Tibet és Kína helyzete sok szempontból hasonlít Katalónia és Spanyolország viszonyára. Puyol sokat tett a régió függetlenségi törekvéséért 2017-ben.

„Puyol szinte szimbóluma ennek a térségnek” – mondta La Pobla de Segur polgármestere, Lluís Bellera, miután a város leghíresebb embere visszavonult 2014-ben. – Itt nehezebb az élet, mint a városban. A vidéki mindennapokhoz erős, bátor és éles eszű vezetőkre van szükség. Puyol senkihez sem fogható vezéregyéniség.”

Akárcsak Indiában, La Pobla utcáin is gyakori látvány az 5-ös mez replikája. Kétezer-tízben még ő sem hitte el, milyen fontos a küldetése, de miután bejárta a világot, a helyi vezetők elismerték, hogy Puyol jó példát állít az emberek elé.

„Most már el tudom hinni, mert megtörtént – tekint vissza a mögötte álló két évtizedre. – Büszke vagyok a teljes pályafutásomra, nem csak a megnyert trófeákra. Az egész pályafutásomat álmaim csapatának kötelékében tölthettem. Gyerekek millióinak titkos vágya ez. Tudom, mert sokszor hallottam tőlük.”

Az álom úgy kezdődött, hogy példaképévé vált a csapat legendás középhátvédje, Migueli, akinek beceneve, a Tarzan, később Puyolra szállt. Kimagasló fizikai adottságait, a végletekig kitartó küzdőszellemét és feltétlen ragaszkodását a Barcelonához nem lehetett figyelmen kívül hagyni már a korai években sem.

„Nagy megtiszteltetés megörökölni a Tarzan becenevet – dicsekszik Puyol. – Ő is emblematikus játékosa a klubnak, és nagyon sokat jelentett a támogatása.”

Az El Mundo Deportivo 2014-ben így írt róla: „Olyan leckét tanít nekünk, amit sosem fogunk elfelejteni. Ahhoz, hogy a Barcelona történelmének legjobb középhátvédje legyen, elsősorban nem isteni lábra, hanem vasakaratra volt szüksége.”

Ez az akarat már La Pobla poros utcáin is ott rejtőzött benne. Egy városi legenda szerint a kis Puyol dührohamot kapott, majd leugrott a családi házuk erkélyéről, mert anyja, Rosa nem volt hajlandó Superman-jelmezt venni neki.

„Ebben a Superman-dologban nem vagyok biztos – mondta a legjobb barát, Pérez 2002-ben, a halála előtt – De az biztos, hogy leugrott az erkélyről. Semmi baja sem lett. Mert vasból van. Tényleg.”

Puyol az UEFA Champions League Trophy Tour nagykövete, és azon dolgozik, hogy az Európán kívüli szurkolók is megismerjék a Bajnokok Ligája felejthetetlen pillanatait.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júliusi lapszámában.)

Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!