2016. november 15-én rendezett Magyarország–Svédország találkozó nem csupán évzáró felkészülési mérkőzés volt, hanem a nemzeti csapattól a nyári Európa-bajnokság után visszavonuló Király Gábor (108-szoros válogatottként örökös rekorder) és Juhász Roland (95) hivatalos búcsúmeccse is. A 79-szeres válogatott Vanczák Vilmostól és a címeres mezt 59-szer magára öltő Hajnal Tamástól szintén ezen a meccsen köszönt el az MLSZ és a közönség, és némileg megosztotta a közvéleményt, hogy utóbbi kettőt csak a meccs előtt köszöntötték, de pályára nem léptek. Pedig az MLSZ gesztusa Vanczák és Hajnal több mint ötven-ötven válogatott szereplésének szólt, miközben a két játékos akkor már nem volt kerettag. Ami már csak azért is nemes kezdeményezés, mert a korábbi idők nagyjainak legtöbbször ennyi sem jutott.
Détári idő előtt „nyugdíjazta” önmagát
A magyar futballkultúrában ugyanis finoman szólva sincs nagy hagyománya a válogatott játékosok méltó búcsúztatásának. Még a második világháború előtti korszakban sem volt ez módi, pedig akkoriban még egyéb külsőségekben – például emlékérméket, plaketteket adtak a játékosoknak minden válogatott meccs emlékére – jóval nagyobb figyelmet fordítottak a válogatott játékosokra a szövetségben is. A kor legragyogóbb csillagai közül Orth György külföldön fejezte be pályafutását, haza sem tért, a 13-szoros bajnok Schlosser Imrének is csak klubja, a Ferencváros szervezett búcsúmeccset.
Nem találtunk korábbi játékost Bozsik Józsefnél, akinek valódi, tudatos, egyénre szabott búcsúmeccset rendezett volna az MLSZ – még ha azon az 1962-es, Uruguay elleni mérkőzésen inkább azon volt a hangsúly, hogy századszor lett válogatott a legendás középfedezet, mint magán a búcsúztatáson. Hogy meglegyen a századik mérkőzése először – és sokáig utoljára – a magyar futballtörténelemben. (Más kérdés, hogy aztán 2000-ben, jóval halála után 101-szeres válogatott lett, mert egy 1958-ban Libanon ellen játszott találkozót utóbb hivatalos mérkőzésnek könyveltek el.) Tehát ez sem klasszikus búcsúmeccs volt, nyilván jóval elegánsabb lett volna szervezni mondjuk egy magyar–osztrákot a tiszteletére. Ez persze nem zavarta abban, hogy parádés góllal búcsúzzon: két finom cselt követő találatával alakult ki az 1:1-es végeredmény.
Tököli Attila elhamarkodta a lemondást
A 72-szeres válogatott Tichy Lajos hasonló körülmények között távozott: hét évvel a nemzeti csapattól való visszavonulása után, 1971-ben beállították tíz percre a Jugoszlávia elleni mérkőzésen, tehát ezt a mérkőzést sem konkrétan neki szervezték. Az Aranycsapat további nagyjainak – Grosics Gyula jelentette a kivételt – persze nem is lehetett búcsúmeccsük: Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is külföldön maradt az 1956-os forradalom után, őket akkor disszidensként, sőt katonaszökevényként könyvelték el, és évtizedekig haza sem jöhettek. (Puskást is csak a Real Madrid búcsúztatta, 1969 májusában, a tényleges visszavonulása után három évvel, már pocakosan. Kétszer annyian voltak, mint pár nappal később ugyanott a BEK-döntőn, a teljes bevétel Puskásé lett, állami kitüntetést vehetett át az akkori spanyol sportminisztertől, Juan Antonio Samaranchtól.) Grosics 1962. október 14-én a Jugoszlávia elleni barátságos mérkőzésen búcsúzott, amelyen 86. alkalommal öltötte magára a címeres mezt. Az ifjúsági válogatott nevében a későbbi világklasszis, Varga Zoltán köszöntötte virágcsokorral. Hat perc után adta át a helyét Szentmihályi Antalnak. Néhány hónappal korábban klubcsapata, a Tatabánya is hivatalosan elbúcsúztatta a Kaiserslautern elleni Nyári Kupa-mérkőzésen (6:2), amelyen pályára lépett az a Werner Liebrich is, aki ama emlékezetes világbajnoki meccsen 1954-ben, az NSZK elleni 8:3-as győzelem során lerúgta Puskást, aki csak a döntőre tudott visszatérni.
Huszti 51-szer viselte a címeres mezt
Inkább az volt a jellemző idehaza, hogy a klubok búcsúztatták el a nagyságaikat. Bozsik is kétszer búcsúzott, a Honvéd 1962. április 15-én a Népstadionban az FTC elleni, 50 ezer néző előtt játszott találkozón „nyugdíjazta”.
A Ferencváros is búcsúmeccsel méltatta többek között Albert Flórián, Rákosi Gyula vagy Novák Dezső pályafutását, a Vasas közös búcsúmeccset szervezett Mészöly Kálmánnak, Farkas Jánosnak és Ihász Kálmánnak. Mészöly például így emlékszik vissza erre 2014-ben megjelent önéletrajzi könyvében: „A Vasas vezetői felajánlották a búcsúmeccs lehetőségét. Mondtam, rendben, ez egy szép gesztus, s akkor elkezdtük törni a fejünket, ki legyen az ellenfél. Arra gondoltam, jöjjön Dragan Dzsajics híres csapata, a Crvena zvezda, majd szóba került, hogy valamelyik olasz sztárgárdát kellene meghívni, de a Vasasnál mondták, hogy túl sok pénz nincs, tehát válasszunk olcsóbb megoldást. Így jött létre az öregfiúk-válogatott elleni találkozó 1974. február 24-én. […] Eredetileg csak Jancsival búcsúztunk volna, ám a vezetők kérték, hogy Ihász Kálmánt is vegyük bele a buliba, így aztán hármunkat köszöntöttek, hármunkat ünnepeltek. Tisztességes bevételt hozott a találkozó, fejenként nagyjából 83 ezer forintot kaptunk, ebből aztán vettem egy Ladát, ez volt az én végkielégítésem. Lada – egy életmű ajándéka. Igazi magyaros befejezése ez egy karriertörténetnek.”
Halmai Gábor (6) és Illés Béla (10) Tbilisziben mondott le a címeres mezről
Hallgatólagosan az volt a hagyomány – külföldön is –, hogy a búcsúmeccsek bevételének fele a játékost illette meg. A nagyok közül is a többségnek azonban búcsúmeccs helyett leginkább csak köszöntés járt. A 62-szeres válogatott Göröcs Jánost Szentmihályi Antallal együtt egy szolnoki válogatott meccs előtt köszöntötték, négy évvel visszavonulása után, 1974. december 4-én (Magyarország–Svájc 1–0). „Szolid köszöntés volt, de azért jó, hogy volt, jólesett. Tizenöt- vagy huszonötezer forintot kaptunk, úgy emlékszem” – mondta Göröcs a FourFourTwo-nak.
A Hollandia elleni 0–4-nél csak a búcsúzó Dárdait lehetett ünnepelni
A ’80-as, ’90-es évek sztárjait sem „pátyolgatták” jobban e tekintetben – persze, volt, akinek bizonyára szerveztek volna búcsúmeccset, ha nem jött volna közbe valami. Az utolsó magyar világklasszisnak, a 61-szeres válogatott Détári Lajosnak például minden bizonnyal dukált volna, ám különös körülmények között szakított a válogatottal 1994 novemberében. Stockholmban Svédország ellen 2–0-s vereséget szenvedett a magyar csapat Eb-selejtezőn, a meccs után pedig Détárit az MLSZ kötelezni akarta egy interjúra. Így ír erről önéletrajzi könyvében: „Az illetékesek ragaszkodtak ahhoz, hogy nyilatkozzam az egyik hetilapnak, mit sem törődve azzal, hogy azt megelőzően össze-vissza írt rólam mindenfélét. Valótlanságokat. Ez még hagyján: akkor pöccentem be igazán, amikor Andreáról (Komora Andrea, volt felesége – a szerk.) jelentetett meg egy gusztustalan cikket. Én kijelentettem, hogy nem nyilatkozom, az MLSZ vezetői erősködtek, hogy nyilatkozzam, mire a témát azzal zártam rövidre: köszönöm, akkor nekem ennyi elég volt a válogatottból.”
Bozsik József góllal búcsúzott
Ezek után nem csoda, hogy búcsúmeccset nem szervezett neki az MLSZ. Az már inkább, hogy kortársai – akik mindmáig utolsóként képviselték Magyarországot világbajnokságon – közül sem senkinek. (Bognár György például maga jelentette ki előre, hogy neki az 50. meccse lesz az utolsó, és így is lett.) A válogatott prominens alakjai valahogy gyakran rendhagyó módon fordítottak hátat a címeres meznek. Nincs ez másként az ezredforduló óta sem.
Bozsik Józsefnek (jobbról a második) a századik – akkor még azt hitték – meccse jelentette a búcsú
A régi idők nagyjait is inkább csak a klubjaik búcsúztatták
Illés Béla és Halmai Gábor 2001-ben, a Grúzia elleni vb-selejtezős vereség után Tbilisziben, a repülőtéren mondta le a válogatottságot. Tököli Attila 2003-ban a Ferencváros–Debrecen, az utolsó fordulóban rendezett bajnoki mérkőzés utáni balhé (őt is megverték saját csapatának a szurkolói) után intett búcsút – igaz, később pár meccsre visszatért.
Grosics Gyula Jugoszlávia ellen hat perc után adta át a helyét
A búcsúmeccsek sok évtizednyi hányatott sorsán Egervári Sándor igyekezett szövetségi kapitányként segíteni, az ő kezdeményezésére a szövetség több arra érdemes játékostól is igyekezett méltó módon elköszönni. Viszont Huszti Szabolcs például épp miatta intett búcsút örökre a nemzeti csapatnak 51 válogatottsággal a háta mögött, így nyilván neki sem lesz soha búcsúmeccse.
Mészöly Kálmán Zsigulival vigasztalódott
Dárdai Pálnak viszont már volt. Igaz, nemrég megjelent könyvében a sorok között pontosan átjön, mennyire nincs hagyománya és kultúrája az egész aktusnak Magyarországon: „A Hollandia elleni Eb-selejtezőn búcsúztattak el. A kezdés előtt a pályára invitáltak, kaptam egy órát, integettem a lelátón ülőknek, majd én is helyet foglaltam a nézőtéren és végignéztem, ahogy 4–0-ra kikapunk.”
Búcsúcédulák
Fazekas László
92-szeres válogatott (1968–83)
„Nekem nem volt semmilyen búcsúmeccsem. Szepesi György, az akkori MLSZ-elnök rá akart venni, hogy legyek százszoros válogatott, de én nem akartam Bozsik Cucut felülmúlni, hiszen ő volt a példaképem, úgyhogy eldöntöttem, hogy megállok kilencvenkettőnél. Engem Újpesten sem búcsúztattak, de nem is volt ez elvárásom, nem volt akkoriban ez szokás, nem dőlt össze így sem a világ.”
Garaba Imre
82-szeres válogatott (1980–1991)
„Nagy szívfájdalom számomra, hogy még egy búcsúmeccset sem kaptam, pedig nagyon kevesen voltak akkoriban előttem a válogatottsági örökrangsorban. Szerintem megérdemeltem volna, mint ahogy csapattársaim közül is többen.”
Kiprich József
70-szeres válogatott (1984–95)
„A Feyenoordnál elbúcsúztattak 1995-ben a Volendam elleni kupadöntőn, a válogatottnál nem. Örülök, hogy ma már kezdik jobban megbecsülni a sokszoros válogatottakat Magyarországon is.”
Lipcsei Péter
58-szoros válogatott (1991–2005)
„Engem a Liechtenstein elleni meccsen búcsúztattak el, pályára nem léptem ugyan, de kaptam egy mezt és egy kupát, örültem neki, szép gesztusnak tartom.”
Kovács Kálmán
56-szoros válogatott (1985–95)
„Nekem nem volt búcsúmeccsem, de nem is tartanám indokoltnak, hogy legyen, ötvenhat meccs kevés ehhez. Viszont nyolcvan meccs felett szerintem már lehetne tartani az ezt a határt elérő játékosoknak, ebből lehetne hagyományt is teremteni.”
Sallai Sándor
55-szörös válogatott (1981–89)
„Bizonyos szinten ápolják a magyar futballban a korábbi sokszoros válogatott játékosok emlékét, meghívnak évfordulókra, vacsorákra, de a válogatott pályafutásunk végén egy vázát sem kaptunk. Nem voltam elégedett ilyen szempontból a velünk való bánásmóddal.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. januári lapszámában.)
