Bielsa és a Leeds United nagy visszatérése

Szöveg Chris Flanagan Kiegészítő interjúk Emanuele Giulianelli

A Leeds United szurkolói lesújtva nézik az eső áztatta Glassworld Stadionban, ahogy az ellenfél egyik embere, civil foglalkozását tekintve postás, a magasba emelkedve elcsípi a szögletet, és góljával valóra váltja mindannyiuk titkos rémálmát.

A hét évvel korábban a Bajnokok Ligája elődöntőjében szereplő csapat a védő fejesének köszönhetően alulmarad falusi ellenfelével szemben az FA-kupa második fordulójában. Ha még nem lett volna elég csapás a League One-ban szereplés ténye, akkor itt van a kegyelemdöfés: Histon–Leeds 1–0.

„A meccs után az öltözőben azon gondolkodtam, hogy mi a pokol történt odakint – idézi fel a12 évvel korábbi eseményeket Jonathan Douglas középpályás. – Élőben közvetítik a meccseinket, a Leeds Unitedot képviseljük, tehát nem engedhetünk meg magunknak ilyen szégyenteljes vereséget. Valahogy mégsem tudtunk nyerni. Borzasztó kínosan éreztem magam.”

A Histon elleni vereség a Leeds húsz éven át tartó bolyongásának mélypontja volt. Az ezredfordulón, Barcelonában és Milánóban kezdődő hanyatlás a klub hosszú és előkelő történelmének legkeservesebb időszakát hozta el.

A küzdelmes út mégis dicsőséggel ért véget. Marcelo Bielsa zseniális munkájának köszönhetően a Leeds 16 év távollét után ismét megtalálta a helyét a Premier League-ben. Ebben a történetben Anglia egyik legnagyobb klubjának hanyatlását és felemelkedését mutatjuk be.

Eddie Gray emlékszik, milyen büszkén nézte a nagyszerű Leeds mérkőzéseit a 2000–01-es idényben. A Fehérek korábbi legendája akkoriban David O’Leary asszisztenseként dolgozott, de előtte az ificsapat edzőjeként egy seregnyi fantasztikus játékos kinevelésében vett részt.

„Ha együtt tudtuk volna tartani azokat a futballistákat, jóval több győzelmünk lett volna – mondja az FFT-nek. – Jonathan Woodgate, Harry Kewell, Stephen McPhail és Alan Smith tizenhét vagy tizennyolc éves korukra mind az első csapatban kaptak helyet. Rajtuk kívül pedig ott volt Rio Ferdinand, Mark Viduka, Lee Bowyer, Olivier Dacourt és egy csomó nagyszerű labdarúgó. A legnagyobbak mellett sem kellett szégyenkeznünk, és ezt abban az idényben be is bizonyítottuk a nemzetközi találkozókon.”

„Emlékszem a Bajnokok Ligája himnuszára és a meccsek hangulatára az Elland Roadon. Különösen maradandó a Milan elleni találkozó, ahol Bowyer az utolsó pillanatban szerzett győztes gólt – mosolyog Ricky Allman, aki egész életében Leeds-szurkoló volt. – Az első élményeim közé tartozik, hogy láttam Rivaldót és a Real Madrid legnagyobb sztárjait csapatunk ellen játszani. Akkor azt hittük, örökké tart.”

Csak Rivaldo utolsó erejéből szerzett egyenlítő gólja akadályozta meg, hogy a Leeds győzelmet arasson a Barcelona ellen az Elland Roadon. A Besiktas 6–0-s legyőzésével és a Milan elleni 1–1-es döntetlennel jutottak tovább az olaszok előtt. A Lazio elleni 1–0-s győzelemnek köszönhetően a Real Madrid mögött másodikként fejezték be a második csoportkört. A Deportivo La Corunát 3–0-ra intézték el a negyeddöntő első mérkőzésén, majd 3–2-es összesített eredménnyel jutottak tovább. Menetelésüket a Valencia állította meg.

A 18 meccses európai kalandnak megvolt az ára. A Leeds a 13. helyet foglalta el a Premier League tabelláján újév napjára. A fellendülést a frissen igazolt játékosoktól várták. Ferdinandot az akkor hátvédért világrekordnak számító 18 millió fontért vásárolták meg a West Hamtől, majd Robbie Keane érkezett, először csak kölcsönbe, később 12 millió fontért hosszú távra. A Leeds végül negyedik lett, egy ponttal lecsúszva a BL-szereplésről.

A tabella élén állt 2002 újév napján, de addigra ismét vagyonokat költött: Seth Johnson kilenc, Robbie Fowler tizenegy millió fontért érkezett a csapathoz. Miután lecsúsztak az ötödik helyre, O’Leary-t kirúgták. Távozásához hozzájárult, hogy a Leeds United On Trial című könyvében egy night clubban történő, Bowyert és Woodgate-et érintő incidenst és az azt követő tárgyalás részleteit teregette ki, amivel alaposan felbosszantotta Ridsdale elnököt. Bowyert egyébként később felmentették, de Woodgate-et garázdaság miatt elítélték. O’Leary távozása után az Elland Road hanyatlásnak indult.

„Nem tudtunk kifizetni ennyi játékost, ezért el kellett adnunk a legjobbjainkat” – idézi fel Gray. Ferdinand, Keane, Woodgate és Fowler távozott a csapattól. Az új vezetőedző, Terry Venables irányítása alatt a Fehérek már a kiesés ellen küzdöttek.

Peter Reid érkezett megmenteni a csapatot, de közben Ridsdale lemondott. A klub hatalmas adóssága és az elnök irodájában lakó aranyhal gondozási költségeinek elszámolása felháborította a szurkolókat.„Amikor kiderült, hogy több száz fontot költünk aranyhalakra, azon tűnődtünk, mi zajlik a színfalak mögött” – mondja egy 27 éves szurkoló, Ricky Allman.

Az új elnök, John McKenzie sziklák felé sodródó tartályhajóhoz hasonlította a klubot. „Az a baj a tankerekkel, hogy két mérföld hosszúak, és nem tudnak egyik pillanatról a másikra megfordulni.”

Kewell és Dacourt is távozott 2003 nyarán. A csapatot kölcsönjátékosokkal töltötték fel, köztük volt a gyenge teljesítményt nyújtó Roque Júnior is. A frissen feljutott Portsmouth elleni 6–1-es vereséget követően, ami a klub történelmének legsúlyosabb kudarca volt 1959 óta, a Leeds a tabella sereghajtója lett, Reidet pedig kirúgták.

A nyolcvanas években már néhány évig edzősködő Gray, a Don Revie-korszak kétszeres bajnokának ideiglenes kinevezése következett.

„Ez a visszatérés az egyetlen, amit igazán megbántam egész Leeds-pályafutásom során – emlékezik a skót. – Amikor Reid megkapta a munkát, tudtam, hogy nincs helyem az ő módszereivel irányított csapatnál. A visszatérésem után beláttam, hogy a feladat keményebb, mint gondoltam. Ha egy klub a lejtőre kerül, nagyon nehéz megállítani, főleg, ha nincs pénz. Ha a játékosokhoz fordulsz, és fizetéscsökkentést indítványozol, az hamar lázadáshoz vezethet. Van, aki végig tud vinni egy ilyen megszorítást, van, aki nem.”

Miközben az elnöki székben Trevor Birch váltotta John McKenzie-t, majd Gerald Krasner következett, a Bolton elleni 4–1-es vereséggel biztossá vált a kiesés. Mindez feldolgozhatatlanul sok volt az akkor tizenegy éves Allman számára, akit záporozó könnyeivel lencsevégre kaptak a lelátón. A kép a Leeds hanyatlásának szimbólumaként bejárta az egész világot.

„Amikor Mark Vidukát kiállították, és a Bolton belőtte az elsőt, a másodikat, a harmadikat és a negyediket, tudtam, hogy valami visszafordíthatatlan történik, és már nem tudtam úrrá lenni az érzelmeimen – mondja Allman az FFT-nek. – Amikor kiléptem a stadionból, anyukám zokogva hívott, kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert látta a tévében, hogy sírok. Azt mondtam, hogy vége a világnak. Gyerekként az ember nem lát messzire.”

A lefújást követően Alan Smith és Paul Robinson is a könnyeivel küszködött. „Számos játékos itt, a klubnál nőtt fel – magyarázza Gray. – Az öltözőben néma csend volt, mindenki szomorkodott. Elégedetlen voltam a saját teljesítményemmel. A helyzettől függetlenül mindig van min javítani.”

A Leeds Kevin Blackwell vezetésével a 14. helyen fejezte be első másodosztályú idényét, miután majdnem mindenki távozott az eredeti keretből; még a 18 éves James Milnert is eladták a Newcastle-nek. Januárban Ken Bates lett az elnök, 18 hónappal az után, hogy Roman Abramovics kezére juttatta a Chelsea-t. „Engem igazoltak le elsőként Ken Bates elnöklése alatt – mondja a középpályás Shaun Derry az FFT-nek. – A klub éppen jelentős átalakuláson ment keresztül. Rengeteg új emminber érkezett, hiányzott a stabilitás és az állandóság.”

A következő, 2005–06-os idényben a feljutás volt a cél, de az utolsó tíz találkozóból csak egyet sikerült megnyerni. Miután összesítésben 3–1-re legyőzték a Prestont, a rájátszás döntőjében 3–0-ra kikaptak a Watfordtól a Millennium Stadionban.

„A három nullás vereség dermesztő élmény volt, mivel mindenki győzelemre számított – mondja Derry. – Alaposan visszavetetett minket, és csak három és fél hét volt az idény előtti felkészülésig. Nem volt időnk feldolgozni a kudarcot.”

A Fehérek hamarosan a kiesők között találták magukat a Championship tabelláján, így Blackwell távozni kényszerült. Ideiglenesen John Carver irányított a Luton elleni 5–1-es vereség során, mielőtt Bates leigazolta volna a Chelsea korábbi csapatkapitányát, Dennis Wise-t. A megszorítások közepette azonban az új edző sem tudta megfékezni a hanyatlást.

„MINDEN MECCSÜNK NEHÉZ VOLT, AZ ELLENFÉLNEK HÚSZ SZÁZALÉKKAL TÖBB ESÉLYE VOLT A LEEDS ELLEN”

„Továbbra is a pénzügyi gondokkal voltunk elfoglalva – folytatja Derry. – Egyre több hétköznapi gond adódott többek között az utazással és a szállással, ami korábban nem jelenthetett problémát. Lassan minden egyes meccsünk akkora kihívást jelentett, mintha az FA-kupa döntőjében lennénk. Gyengeségeinket kihasználva az olyan ellenfelek, mint a Colchester, húsz százalékkal több eséllyel állhattak ki ellenünk.”

„A csodálatos szurkolóink mindig mellettünk álltak, de ha nem végzed el a munkádat, azt a tudtodra adják. Voltak, akik könnyedén lavíroztak, mások beleszakadtak a munkába.”

Egy mérkőzéssel az idény vége előtt a Leeds sorsa eldőlt. Három pont és iszonyatos gólkülönbség választotta el a bennmaradástól, így a klub, története során először lecsúszott a harmadosztályba.

„Nem tudtunk helytállni sem a pályán, sem azon kívül, így megkaptuk, amit érdemeltünk – összegez Jonathan Douglas. – Pusztító volt átélni, hogy egy ekkora klub a League One-ba kerül. Mindenkit mélységesen felkavart.”

„Már a Championship gondolatát sem tudtuk megszokni – mondja Derry. – Egész életemben meccseket néztem. A Leedset a legjobb hat csapat közt tartottam számon Nagy-Britanniában. Benne vagy a legjobb hatban, de kiesel a harmadosztályba. Ha valaki nem ismerné a történetünket, azt sem tudnám, hol kezdjek bele a magyarázkodásba.”

„A Barcelona, a Real Madrid és a Milan elleni mérkőzéseken nőttem fel, most pedig a Crewe, a Leyton Orient és a Yeovil ellen fogok szórakozni” – elmélkedik Allman.

A 2006–07-es idény utolsó mérkőzése előtt néhány nappal Bates kihasználta a Football League egyik kiskapuját, és felügyelete alá vonta a klubot. Az eljárás megkezdésével együtt a csapattól elvett tíz pontnak semmilyen jelentősége nem volt. Órákkal a bejelentés után Bates, a későbbi Football League-elnökkel, Shaun Harveyval összeállva bejelentette, hogy visszavásárolja a klubot.

A játékosokat arra kérték, fogadják el, hogy késnek a fizetések. „Emlékszem, hogy az idény előtti felkészülésen a régi mezeket használtuk, amin az egykori szponzor nevét felvarrásokkal takarták ki” – idézi fel Douglas. „A felkészülési mérkőzések a levegőben lógtak, mivel sokan nem kapták meg a pénzüket. Hatalmas volt a felfordulás” – egészíti ki Derry.

A szurkolók tüntettek Bates ellen, aki terjedelmes nyílt levélben szabadkozott, és megjelölte a klub igazi ellenségeit a lehetséges befektetőktől kezdve a távozó, fiatal játékosig, Danny Rose-ig. A helyzet még rosszabbra fordult a Leeds első, Tranmere elleni League One-találkozója előtt egy héttel. A Football League adminisztrációs mulasztásokra hivatkozva 15 pontos levonást kezdeményezett a csapat ellen, így az idény mínusz 15 ponttal indult. „Ez csak rátett egy lapáttal – magyarázza Douglas. – Nem elég, hogy a Leeds a League One-ban találja magát, még a büntetés is súlyosbítja a helyzetet.”

Az első hét bajnoki meccsen nyerni tudtak. Később már csak két ponttal voltak lemaradva az éllovas Swansea mögött. Wise embereinek a tabella csúcsa volt a cél újév napjára. Ehelyett január végén az ötödik helyre csúsztak vissza, Wise pedig a Newcastle vezérigazgatója lett az új tulajdonos, Mike Ashley meghívására. Az Elland Roadon a nagy Gary McAllister érkezett vezetőedzőnek, és a Leeds a rájátszásban próbálkozhatott.

„Amikor nyertünk a Yeovil ellen az idény vége felé, arra gondoltam, ha nem lett volna a tizenöt pont levonás, feljutottunk volna” – idézi fel Casper Ankergren, a csapat dán kapusa.

A büntetés elleni fellebbezésüket elutasították az évad utolsó hetében. „Ha ez így igazságos, akkor én meg banán vagyok” – reagált Bates. A Leeds a rájátszásban próbálkozhatott, de kikapott a Doncastertől a Wembleyben. „Átverve éreztük magunkat a feljutást illetően” – mondja Douglas.

„VIRGIL VAN DIJKOT JAVASOLTAM CELLINÓNAK, HELYETTE SZERZŐDTETTE GIUSEPPE BELLUSCIT”

A következő, 2008–09-es idényben ugyan nem kaptak büntetést, de a saját képességeik, akárcsak a Histon elleni FA-kupa-meccsen, meghiúsították a feljutást.

„Ha nem közvetítette volna a tévé, biztosan lefújták volna a mérkőzést – vélekedik Douglas. – Hatalmas pocsolyák álltak a pálya közepén, mi pedig biztosak voltunk benne, hogy így nem lehet lejátszani. Aztán mindez mégis megtörtént, én pedig azóta is próbálom elfelejteni a történteket.”

Karácsony előtt a Leeds a kilencedik helyen állt. McAllister helyét Simon Grayson vette át, akinek az volt a feladata, hogy fordítsa jó irányba a dolgokat. Az új vezetőedző egész életében Leeds-rajongó volt, és szerepelt az ificsapatban is.

„Bár a Blackpoolt irányítottam a Championshipben, mégis kihagyhatatlan ajánlat volt, hogy egy olyan csapatot vezessek, amelyiket mindig is imádtam, és amelyik az ország egyik legnagyobbja” – mondja az FFT-nek. – Iszonyatos büszkeség töltött el, amikor kivonultam az első meccsünkön. A csapat újításokra szorult, és tudom, hogy ez mit jelentett a szurkolóknak. Újra kellett értelmeznünk a velük való kapcsolatot is.”

Grayson a negyedik helyig vitte a Leedset, de a rájátszásban ismét kikaptak, ezúttal a Millwall ellen, az elődöntőben.

„Azt mondtuk, hogy ez a vereség ösztönöz majd minket a következő idényben. Nem akarunk több rájátszást, a legkevesebb, amit a szurkolóink megérdemelnek, az, hogy egyenes ágon feljutunk” – magyarázza.

A Leeds 2010 januárjában tízpontos előnnyel vezette a League One tabelláját, amikor a Manchester United vendégeként szerepelt az FA-kupa harmadik fordulójában.

„Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy ezt a döntetlent a Kettering elleni 1–1-es meccs előzte meg – mondja Grayson. – Az Elland Roadon a hosszabbításig harcoltunk. A Manchester United akkoriban a Premier League címvédője volt, mi viszont tudtuk, hogyan nyerhetünk. Arra gondoltunk, miért ne állíthatnánk meg mi a menetelésüket.”

Sir Alex Ferguson sosem kapott ki olyan FA-kupa találkozón, ahol az ellenfél nem az élvonalból érkezett, most viszont Jermaine Beckford bevágta a győztes gólt.

„Erre a meccsre életem végéig emlékezni fogok – mondja Ankergren. – Nem is tudtam, mekkora tétje van, amíg meg nem láttam egy jól megtermett férfit zokogni a lelátón, mert legyőztük a Manchester Unitedot idegenben.”

„Kilencezer szurkolónk kísért el – büszkélkedik Grayson. – Emlékszem, hogy a lefújás után, amikor a pálya szélén várakozó újságírókhoz mentem, még mindig ott voltak a drukkereink. A mi sajtósaink rohanva közelítettek, én pedig mondtam, hogy lassítsanak le, mert lehet, hogy soha többé nem lesz ilyenben részünk, úgyhogy élvezzük ki a pillanatot. A meccs előtt a Leeds szinte kizárólag negatív kontextusban szerepelt a médiában. Ezzel a győzelemmel visszaszereztük a jó hírünket.”

De a bajnokságban nem vált hasznukra a győzelem.

„Bár valószínűleg csak hátráltatta a csapatot, mégsem cserélném el ezt a diadalt – mondja Grayson. – A játékosoknak nehéz lehetett visszarázódni a hétköznapokba egy ilyen eredmény után. A Wycombe elleni döntetlen után kikaptunk az Exetertől.”

A Fehérek másodikként készültek az idény utolsó meccsére, és meg kellett szerezniük a győzelmet a Bristol Rovers ellen.

„Harmincnyolcezren jöttek ki az Elland Roadra. Az utolsó nap befejezése akár egy film forgatókönyve is lehetne – mondja Grayson. – Félidő előtt emberhátrányba kerültünk, az ellenfél pedig megszerezte a vezetést. Végül kettő egyre nyertünk. Elképesztően büszke voltam rá, hogy feljuttattam imádott csapatomat, leginkább mégis megkönnyebbültem, mivel majdnem elúszott a lehetőség. A szurkolók a pályát csókolgatták. El sem lehet mondani, mennyit jelentett, hogy végre elhagyjuk a harmadosztályt.”

Azt viszont senki sem gondolta, hogy újabb tíz évre van szükség ahhoz, hogy a csapat ismét feljusson a Premier League-be. Grayson eleinte azt hitte, egy is elég lesz, annak ellenére, hogy Beckford az Evertonba igazolt.

„Sosem felejtem el, hogy Ken Bates adott lehetőséget a Leedsnél, de még többet segíthetett volna, miután feljutottunk a másodosztályba – részletezi. – Mindig nézeteltérése volt valakivel, mindig kiborított valakit.”

„Edzőként az alapokra kell koncentrálni. Karácsonykor a második helyen álltunk, és ha néhány játékossal még kibővülhettünk volna, akkor biztos vagyok benne, hogy legalább a rájátszást elcsíptük volna. Jó néhány lehetőséggel megtaláltak a Premier League-ből, de szerettem volna valóra váltani azt az álmot, amit még Leeds-szurkolóként fogalmaztam meg.

Végül a hetedik helyen végeztünk, és láttuk, hogy ismét rossz irányba mennek a dolgok. Kasper Schmeichelt és Max Gradelt eladták, és a szurkolók egyre bizalmatlanabbak voltak a tulajdonossal szemben. A következő idényben, amikor csak három pont választott el minket a rájátszás lehetőségétől, engem is kirúgtak.”

A Leeds a 14. helyen fejezte be a 2011–12-es idényt Neil Warnock irányítása alatt, majd a 13. lett Brian McDermott 2013. áprilisi érkezése után. Egy évvel később Massimo Cellino megvette a klubot, bár elsőre megbukott a Football League klubtulajdonosokon és igazgatókon végzett átvilágításán, mert egy jacht kapcsán adócsalásba keveredett.

A Cagliari tulajdonosaként Cellino 22 év alatt 36 vezetőedzőt használt el, így nem meglepő, hogy McDermott már az új tulajdonos érkezése előtt megkapta a hírt, hogy bár formálisan még nincs meg rá a lehetőég, de vegye úgy, hogy ki van rúgva. Egy mérkőzéssel később visszahívták, de szigorúan csak ideiglenesen, mert miután kivette nyári szabadságát, Cellino éles hangnemben kritizálta őt: „Ki irányítja ezt a csapatot? McDermott? Akkor hol van most McDermott?”

Utódja a Watford egyik korábbi trénere, Dave Hockaday lett, akinek a vezetőedzői tapasztalata mindössze a Forest Greennél töltött négyéves időszakra terjed ki.

„Nem én jelentkeztem a munkára. Felhívott valaki olasz akcentussal, és közölte, hogy egy partnere érdekeltséget szerzett egy angol klubban. Megkérdezte, szeretnék-e találkozni vele – magyarázza Hockaday az FFT-nek. – Arra gondoltam, hogy ha olasz, akkor vagy a Leyton Orientről vagy a Leedsről lehet szó, így mindkettőből alaposan felkészültem. Aztán felhívtak, hogy üljek fel egy vonatra, szálljak le egy bizonyos helyen, menjek be egy hátsó utcába, ahol már várnak. Minden nagyon titokzatos volt. Londonba mentünk, az olasz akcentusú férfi bekísért egy udvarba, ahol fél órán belül megjelent Cellino. Arra gondoltam, biztosan egy olasz vezetőedző mellé szán asszisztensnek, esetleg az U23-as csapat edzőjének szeretne. Mintegy öt órán át beszélgettünk a futballról. Nagyjából a felénél megjegyezte, hogy nagyon tetszik neki, ahogy a labdarúgásról gondolkodom, és megkérdezte, nem szeretnék-e a Leeds United menedzsere lenni. Amikor látta rajtam, hogy meglepett, megkérdezte, túl nagynak ítélem-e ezt a feladatot. Mondtam, hogy nem. Megkérdeztem, tudja-e, mit csinál, hogy olyasvalakit nevez ki, aki nem ezen a szinten szerezte az edzői hírnevét. Tudni akartam, hogy felkészült-e a kritikákra. Igennel felelt. Azt hiszem, olyasvalakit kerestek, akiről tudják, hogy jó edző, de nem áll elő irreális követelésekkel. Abban állapodtunk meg, hogy átveszem a csapatot, javasolhatok új igazolásokat, de Cellino és a stábja dönti el, ki jöhet. Bemutattak a Sky kameráinak kereszttüzében. Szürreális élmény volt.” Tudtam Cellino rekordjáról, nem voltam naiv. De sok barátom azzal biztatott, hogy meg tudom csinálni. Abban reménykedtem, hogy tudunk szerződtetni néhány nagyszerű játékost, akikkel kemény tempót diktálhatnánk a bajnokságban. Aztán csak Olaszországból érkező, gyenge focistákat volt hajlandó igazolni, végül teljesen használhatatlanná vált a keret, mert az idősebbeknek megsúgták, hogy menniük kell. Az edzőpályán nem volt étel, a mérkőzéseket nem elemezte senki. Nem hinném, hogy Marcelo Bielsa ugyanilyen körülmények között elvállalta volna a munkát. Elképesztő káosz uralkodott.”

Hockaday igazolási javaslatai a legtöbbször süket fülekre találtak. „Mondtam, hogy kellene egy vezér – magyarázza. – A Cardiff ingyen adta volna Mark Hudsont, de Cellino nemet mondott, mert nem kedvelte. Aztán javasoltam Virgil van Dijkot a Celticből és Craig Cathcartot. Egyik sem érdekelte, de helyettük szerződtette Giuseppe Belluscit.

A Liverpool odaadta volna ingyen Conor Coadyt, de őt túl fiatalnak találta, és megszerezte helyette Tommaso Bianchit. Viszont elfogadva a javaslatomat leigazolta Liam Coopert a Chesterfieldből.”

Az olasz tulajdonos önfejűsége nem merült ki ennyiben.

„Olykor az éjszaka közepén hívott fel, hogy feltegye a kérdéseit. Egy idő után nem vettem fel a telefont hajnali kettőkor. Megmondtam neki, hogy én így dolgozom, vagy hisz bennem, vagy nem. Azt kérdezte, mit gondolok egy adott játékosról. Megszállottja volt a focinak, de vajon miből gondolta, hogy álmomból felébredve jó meglátásokkal tudom segíteni őt? Elvárta, hogy minden percben teljes készültségben legyek. Megkérdőjelezte a munkámat, mire elmagyaráztam neki, mit miért teszek. Erre mindig megnyugodott. Frusztrált volt, és mindent ellenőrizni akart. Állandóan a fociról beszélgettünk, de volt, amikor semmi értelme sem volt az eszmecserénknek.”

Hockaday mindössze hat mérkőzést kapott, hogy bizonyíthasson. A Leeds négyszer kikapott, az edző pedig még augusztus vége előtt távozott.

„Kemény időszak volt” – ismeri el a 62 éves szakember, aki néhány évvel később visszavonult a profi labdarúgástól, és a South Gloucestershire és a Stroud College irányításában segédkezik. – Tudtam, hogy a Leeds hatalmas csapat, de nem tudtam felmérni, mekkora, mindaddig, amíg el nem vállaltam a munkát. Ha megmásznám a Mount Everestet, tuti, hogy útközben is találkoznék Leeds-szurkolókkal.”

Graysont szánták Hockaday utódjának, de ő nem vállalta el.

„A Prestonnál dolgoztam, amikor Cellino visszahívott – emlékezik. – Szívem szerint mentem volna, de nem tudtam bízni az elnökben. Hall ezt-azt az ember, és könnyen rájön, hogy azt a munkát nem neki találták ki.”

Marcelo Bielsa neve ekkor még fel sem vetődött. Cellino három éve alatt hét szakvezetőt próbált ki. Hockadayt a szlovén Darko Milanic követte, aki 32 napig maradt, ami kevesebb, mint Brian Clough hírhedt 44 napos küldetése az Elland Roadon. Később Neil Redfearn, Uwe Rösler, Steve Evans és Garry Monk is próbálkozott, de egyikük sem tudta bejuttatni a csapatot a rájátszásba, az FA-kupában viszont kikaptak egy non-league ellenféltől, a Suttontól.

Miután Cellino eladta a klubot Andrea Radrizzaninak 2017 májusában, a következő idény nem sok változást hozott. A Leeds a 13. helyen fejezte be a bajnokságot, amelynek során Paul Heckingbottom átvette a menedzseri posztot Thomas Christiansentől. A Fehérek bemutatták új címerüket, amit a szurkolók néhány órán belül összetörtek.

Kétezer-tizennyolc nyarán megérkezett az elmúlt 14 év 15. vezetőedzője, Marcelo Bielsa, és minden megváltozott.

„Visszaadta a reményt mindenkinek – mosolyog Eddie Gray, akinek továbbra is bérlete van az Elland Roadon. – Egészen új szellemiségű játékot sajátítottunk el. Bielsa érkezése után többen látványosan fejlődni kezdtek. A város és a szurkolók megszerették. Ha tizenötezer jegyet kapunk egy idegenbeli találkozóra, el tudjuk adni az összeset.”

„Ezt a hangulatot csak kevés helyen élheted át. A szenvedély és a hagyomány egységbe kovácsol mindenkit” – magyarázta Bielsa tavaly. A Frank Lampardot és a Derbyt érintő kémkedési botrány, amely során a rendőrség a Leeds alkalmazottait tetten érte a Derby edzőpályáján, semmit nem rontott az edző megítélésén.

„Bielsa a mi szemünkben hős” – mondja Allman. – Már az is vicces volt, hogy mindenkit felhúzott a leskelődéssel. Mi, Leeds-szurkolók élvezzük, ha utálnak minket.”

Az argentin edző első idénye a lehető legrosszabbul végződött: a csapat kikapott a Lampard vezette Derbytől a rájátszás elődöntőjében, így újra az egyenes feljutás lett a terv. Ahogy azt oly sokszor kántálták az ellenfél szurkoló: a Leeds széthullik. Ismét.

„Talán ez volt a legszomorúbb pillanat, aminek tanúja voltam – mondja Allman. – Az első vagy a második helyen kellett volna megszereznünk. Aztán két góllal vezettünk a Derby ellen, de minden elúszott. Iszonyatos gondolatok közt sétáltunk ki a stadionból. Azt hittük, sohasem sikerül már.”

A szurkolók tartottak Bielsa lemondásától, de ez nem következett be. A klub teljesítette a legfontosabb igényét: nem fontmilliókat kért új igazolásokra, hanem egy futópályát az edzőkomplexumba. Kockázatot vállalt azzal, hogy elküldte a szurkolók által kedvelt Pontus Janssont, akivel nem volt jó viszonyban.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a 2019–20-as idényben a történelem megismétli önmagát. A Leeds a tabella élén állt decemberben, tizenegy pont előnnyel a harmadik helyen lévő Fulhammel szemben, de február elejére már csak kapaszkodott a második helyen. Ezek után sorozatban öt, kapott gól nélküli győzelem következett, és az így megszerzett előnyt a karantén konzerválta. A Kalvin Phillips, Pablo Hernández és Liam Cooper által fémjelzett Leeds tízpontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot.

„Minden futballista, sőt azt hiszem, maga Bielsa is tanult az előző idényből – mondja Gray. – A játékosok jelentősen megerősödtek fizikailag és mentálisan is. Egészen biztos volt, hogy ezúttal sikerül. Az Elland Road és a város hangulata éppen olyan jó volt, mint amilyennek mindig láttam, amióta 1963-ban csatlakoztam a klubhoz.”

A feljutás két meccsel a vége előtt biztossá vált, miután a West Brom 2–1-re kikapott a Huddersfieldtől. Allman a tévében nézte a meccset, és 16 év után hihetetlen megkönnyebbülésben volt része. Ezúttal nem folytak a könnyei. „Pedig közel voltam hozzá. Végre! Oly régen vártunk erre a pillanatra!”

Gray számára ez az időszak három bajnoki győztes társa, Norman Hunter, Jack Charlton és Trevor Cherry elbúcsúztatásáról szólt. „Az álmom az, hogy láthassam újra a Leedset a Premier League-ben” – írta Hunter októberben. Áprilisban halt meg a koronavírus következtében. „A feljutás tisztelgés Hunter, Charlton és Cherry emléke előtt – mondja Gray. – Hunter minden meccsen kint volt. Utoljára a Huddersfield ellenin láttam márciusban, a karantén előtt. Elmondhatatlanul hiányoznak.”

A szurkolók élvezetes párharcokra készülhetnek: Leeds–Manchester United, Bielsa–Lampard, Leeds–Sheffield United, sőt Leeds–Wolves.

„A mostani vezetők nem elégszenek meg az elért eredménnyel – mondja Gray. – A Leeds nemcsak a túlélésre játszik majd, hanem egyenrangúnak tekinti magát a többi csapattal. Ott voltam az Emiratesben januárban, az FA-kupa-találkozón. Voltunk annyira jók, mint az Arsenal, akár nyerhettünk is volna.

A legnagyobb csalódás az, hogy a kezdeti meccsekre nem engednek szurkolókat. Nagy öröm lesz, ha ismét személyesen drukkolhatunk, bár néhány vendégcsapat biztosan nem örül majd ennek. De még a zárt kapus mérkőzéseket is várom. Hosszú ideje szerettünk volna ennek tanúi lenni. Tizenhat esztendeje.”

Azok az évek a klub történelmének legsötétebb pillanatait jelentették, de az ínséges idők elmúltak végre. Peter Ridsdale aranyhalai nem kísértenek többé.

A Leeds United visszatért.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. októberi számában.)