Interjú Jon Spurling
Igaz, hogy nemrégiben visszatértél a Hede IK csapatába?
Nem igazán volt visszatérés. Ötvenhat éves vagyok, csaknem idősebb, mint a négy emberből álló hátvédsor együttvéve. Az viszont igaz, hogy nemrégiben játszottam egy mérkőzést a Hedében. A csapat a svéd ötödik osztályban szerepel. Azok a srácok gyorsak, de sosem futballoztak magasabb szinten. De úgysem fogjátok elhinni, gólt szereztem a félpályáról! Meg kellett nyernünk a meccsünket, hogy állva maradjunk. Öt egyre győztünk, két gólpasszt adtam, egyszer betaláltam, szóval azt hiszem, én voltam a legboldogabb ember a pályán. A csatárunk visszatette a labdát, én pedig jó ötven méterről szúrtam rá. Van még egy kis erő a jobb lábamban.
Nehezen alkalmazkodtál az angol labdarúgáshoz, miután 1990-ben otthagytad a Cremonesét, és az Arsenal játékosa lettél?
Az olasz és az angol labdarúgás úgy viszonyult egymáshoz, mint a tűz és a víz: az olasz nagyon technikás, sokkal nagyobb a hangsúly a labdabirtokláson és a passzokon. Angliában gyorsabb és támadóbb volt a játék. Olyan időszakban érkeztem Angliába, amikor nem voltak ott trükkös futballisták különféle képességekkel. Hiányoztok a gyors szélsők. Ilyen értelemben úttörőnek számítottam. Az elején elállt a lélegzetem attól, mennyire fizikális az angol labdarúgás. Az edzéseink keményebbek voltak, mint a meccsek a Premier League-ben. Tony Adams, Steve Bould és a többiek meg ilyenkor is úgy mentek a labdáért, mintha az életük múlt volna rajta.
Michael Thomas szerint Adams és Bould idegesek voltak, mert nem tudtak lerúgni, túl gyors voltál hozzájuk…
Ha ő mondja, így van, de ők bárkit szívesen lerúgtak volna, nemcsak engem.
Mennyire volt jó a bajnoki címet nyerő 1990–91-es Arsenal, amelyik mindössze egyetlen mérkőzést veszített el az egész idényben?
Tökéletesen kiegyensúlyozott csapat volt, kezdve a hátsó négyessel, ahol ott volt Adams, minden idők legjobb csapatkapitánya, Bould, Nigel Winterburn és Lee Dixon, továbbá David Seaman személyében egy csodálatos kapus. Edzőnk, George Graham szerint ez volt a siker titka, mivel a csapat nagyon erős alapokon állt. De ügyesek is voltunk, különösen Paul Davies a középpályán, illetve a szélsők, Paul Merson és én. Elöl nagyon sok erő rejlett Alan Smith-ben és Kevin Campbellben. Így foglalnám össze a lényegét: erős volt az Arsenal. Remek együttes, igazi gyengeségek nélkül. Olyan képességekkel bírtunk, mint a mai csapatok, de akkor még nagyon nehéz volt a passzos játék, mert minden a labdaszerzésről szólt. Ha akkoriban tiki-takázni próbáltál volna, lerúgnak a pályáról. Emellett Graham a direkt stílust kedvelte, Dixonnak és Winterburnnek hosszan előre kellett rúgniuk a labdát a csatároknak. Tőlem azt várta, hogy mindig szorosan fogjam a hátvédemet. Ha passzolgattam volna, és nem így teszek, szerintem lecserél. Ehhez viszont nagyon fittnek kellett lennünk. Rendkívül intenzív volt a játék.
Te kezdted azt a híres balhét 1990 októberében, ami után levontak két pontot az Arsenaltól?
A bírók akkoriban engedték a kemény játékot. A dolgok mindig elmentek a határig, gyakran borult a bili. Ez a balhé egy kicsit más volt. Azt hiszem, Brian McClair rúgta hátba Winterburnt egynél többször is. Megpróbáltam ellökni, és megütöttem a könyökömmel. Aztán durván becsúsztam neki, eltaláltam a sípcsontját. Szóval igazából ő és én kezdtük a balhét. Megértem, miért hülyültek meg tőlem a United játékosai. Paul Ince beviharzott, és belökött a United szurkolói közé, akik hátba vertek. De még így is megnyertük a meccset. Észrevettem, hogy Les Sealey egy kicsit rosszul helyezkedik, és a rövidbe vágtam egy gólt. Gyors gondolkodás, unortodox megoldás volt, és eldöntötte a meccset. Benne volt a csapatunk teljes lelkülete. Kitartottunk, pedig mellettünk minden felrobbanni készült abban a hangulatban. A pontlevonásra adott válaszunk is magáért beszélt: keményen harcoltunk, és három nullra megvertük a Highburyben a Liverpoolt, az egyetlen vetélytársunkat. Soha semmit nem adtunk fel. Soha. Ami engem illet, életem legjobb formájában voltam az őszi és a téli időszakban.
Azt beszélik, volt egy hatalmas vitád Grahammel. Tényleg így volt?
Nem volt nagyobb vitánk. Győztes típus volt, és különösen élvezte, ha egy nullra nyerhetett meg meccseket. Ez volt a stílusa. Egyszer azt mondta, inkább nyerne egy nullra, mint négy háromra. Szerettem volna aláírni egy négyéves szerződést 1994-ben, de azt mondta, nagyon sajnálja, nem tudja garantálni a helyem a csapatban. Azt feleltem, hogy visszaküzdöm magam, de kitartott az álláspontja mellett, ragaszkodott hozzá, hogy nem tart rám többet igényt. Nagyon rossz volt hallani.
Az Evertonba 1994-ben igazoltál, ez ráadásul a kedvenc csapatod volt, igaz?
Igen. Gyerekkoromban apám, aki Magyarországon született, nagyon sok angol futballt nézett. Azt javasolta, kövessem figyelemmel az Everton játékosát, Váradi Imrét, a félig olasz, félig magyar csatárt. Elöl játszott Bob Lachford mellett. Káprázott a szemem. Így aztán tiszta szívemből Everton-drukker lettem. Lachforddal 1997-ben találkoztam, amikor a Birminghamben szerepeltem, majd’ kibújtam a bőrömből. Akkor is nagyon boldog voltam, amikor az Everton a Manchester Unitedot megverve FA-kupát nyert, mert nem voltam benne abban az Arsenalban, amelyik néhány évvel korábban elhódította a trófeát. Én csúsztattam oda a labdát Matt Jacksonnak, ő továbbtette Graham Stuartnak, aki a lécre durrantotta. A kipattanóból Paul Rideout fejelte az egyetlen gólt. Nagyon erős volt a csapatunk, a soraiban Duncan Fergusonnal, Neville Southall-lal és Barry Horne-nal. Andrej Kancselszkisz egy évvel később érkezett, és parádésan gyorsak voltunk vele. Az a csapat szintet léphetett volna Joe Royle irányítása alatt, de nem volt meg hozzá a pénz.
Beszélj kicsit arról, milyen az időutazás!
Egy rejtett kamerás műsor áldozata lettem 1997-ben. Egy barátommal, Dannel magánrepülővel utaztunk Göteborgból Stockholmba. Mellettünk ült két „tudós”, és egy olyan újságot olvastak, amelyik az időutazást ünnepelte. Elkezdtek magyarázni nekem a különböző dimenziókról, és arról, milyen előre-hátra járkálni az időben. Meggyőzőek voltak, javasoltam is, hogy próbáljuk ki a gyakorlatban. Az egyikük azt mondta, épp a megfelelő magasságban vagyunk, úgyhogy „időutaztunk”. A repülőgép rázkódott egyet, a kávé repült mindenfele, majd megjelent mellettünk a svéd légierő két vadászgépe, és kérték, hogy azonosítsuk magunkat, mert a semmiből tűntünk elő. Nagyon meggyőző volt, tényleg elhittem, hogy előreugrottunk kétezerbe. Amikor leszálltunk Göteborgban, a gépünk egy hangárban parkolt le, ott Dan barátnője várt bennünket, de idősebbnek maszkírozták. A kiskutyájuk, amit egy órával korábban láttam, ekkor már hatalmas volt. Ekkor megérkezett a „svéd király” is, a műsor házigazdája, és azt mondta, ez volt 1997 legjobb tréfája. A mai napig kérdezgetik, hogyan dőltem be. Tökéletesen előkészítették, ugyanebben a helyzetben bárki más is bedőlt volna.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)
