Az Arsenal edzőikonja, aki őrületbe kergette a játékosait a győzelemért

Ahogy George Graham társaságában kilépünk a kis hampsteadi kávézó ajtaján, máris újabb ismerőssel találkozik. Épp most fejeztük be interjúnkat egy tea mellett az Arsenal korábbi legendás edzőjével, az utcára lépve azonban máris leszólítja valaki. „Most is szükség lenne önre, George” – vallja az ismerős, komoran a fejét rázva.

Bár nyilvánvaló, hogy a 76 éves skót menedzser már nem tér vissza a kispadra, érthető a szurkoló vágyódása. És ezzel nincs egyedül az Arsenal rajongóinak körében. Graham irányítása alatt a csapat kétszer lettek bajnok, három további hazai kupát zsebelt be, és még az európai színtéren is történelmi sikereket aratott, amivel Graham örökre beírta magát az arsenalosok szívébe. Sokan úgy gondolják, hogy sajátos, szigorú edzői stílusa ma is ráférne a csapatra. A modern Arsenaltól már távol áll az a kőkemény, bebetonozott védelem, pedig talán kár volt tőle megszabadulni.

A mindig, így most is jól öltözött Graham szerényen bólint.

„AZ ŐRÜLETBE KERGETTEM A JÁTÉKOSAIMAT… DE ENGEM NYERNI TANÍTOTTAK”

„Mindig is ez volt számomra az első szabály: minden helyzetet berúgunk, és egy gólt sem engedünk be – magyarázta nem sokkal korábban, még a kávézóban. – Mindig ezt az elvet követtem, pedig valószínűleg az őrületbe kergettem ezzel a játékosaimat. Sohasem álltunk le a munkával, és egy idő után kezdett derengeni nekik, hogy kénytelenek lesznek tartani a lépést. Ha megkérdezted volna őket, elmondták volna, hogy őrjítő vagyok, és a hátuk közepére sem kívánnak engem meg a minden reggel elismételt gyakorlatokat. Persze egy idő után már maguktól csinálták… És akkor már nem kellett nyüstölnöm őket.”

És valóban: az Arsenal elgyötörtté gyakorlatozott védelme hamar külön fogalommá vált az angol futball világában. Nem egyszerű hátvédek voltak: ők voltak a nagybetűs Védelem. Ez a négy védő lett Graham kimagasló sikereinek alapja, és megágyazott az addig ismeretlen Arsene Wengernek, aki az Arsenalnál töltött évei alatt megreformálta az angol futballt.

Vagyis Graham nélkül az Arsenal nem az az Arsenal lenne, amit ma ismerünk. Lássuk hát a keménykezű skót rögös útját!

„MAJD HA NYERTÜNK, BESZÉLHETÜNK A STÍLUSRÓL IS”

Graham edzői stílusának alapja nehéz gyerekkora lehetett: édesanyja egyedül nevelte fel őt és hat testvérét egy Glasgow környéki falucskában, Bargeddie-ben.

Hároméves volt, mikor édesapja meghalt tuberkulózisban. Néhány évvel később az egyik nővérét is ez a betegség vitte el.

„Szegény, munkásosztálybeli családból származom – meséli. – Mindenért meg kellett küzdeni, semmi sem járt ingyen. Ezért mondtam mindig a játékosaimnak, hogy ha van tehetségük, hozzanak ki belőle mindent, egy cseppet se pocsékoljanak el.”

Nem csoda hát, hogy edzőként Graham olyan játékosokból állította össze csapatait, akikben megvan a küzdőszellem.

„Azt hiszem, ezt hívják szenvedélynek – mondja. – Az sem volt baj, ha nem játszott tökéletesen, nekem a hozzáállása fontosabb volt. Aki szegény családból jön, annak küzdenie kell, fejlődnie, egyre jobbá kell válnia. Ezt magammal hoztam otthonról. A labdarúgóim biztosan túl keménynek éreztek, mert a kimerülésig dolgoztattam őket, és még azután is. De utána megértették, hogy milyen játékot fogunk játszani. Bármit is csinál az ember, érdemes az alapokkal kezdeni – folytatja Graham, utalva ezzel a híres védelemre, amelyet kiépített. – Amikor házat készítünk, akkor sem a tetővel kezdjük, hanem az aljával. A labdarúgásban hátul kell kezdeni az építkezést: le kell tenni a védelmi alapot, és onnan kell felépíteni a csapatot. A legtöbben a félpályánál akarnak kezdeni, mert bűzlik nekik a kemény munka.”

Szerinte azzal lehet a legjobban a szurkolók kedvében járni, ha azt kapják, amit várnak: eredményeket.

„Hadd kérdezzem mindenkitől, aki bármilyen sportot űz: győzni akartok, vagy győzelem nélkül szórakoztatni? Engem nyerni tanítottak – magyarázza Graham. – Majd ha nyertünk, beszélhetünk a stílusról is.”

Graham tizenöt évesen hagyta el a szülői házat, hogy Angliában, az Aston Villánál játsszon.

„Sosem felejtem ez azt az időszakot – mosolyog. – A Wembley-ben is játszottam a skót U16-os válogatottal, az angolok ellen, hetvenháromezer néző előtt. A műsorfüzet a mai napig megvan.”

Úgy tűnik, Graham igazi műkincsgyűjtő. Megvan neki többek között a Highburyben játszott első Arsenal-mérkőzés műsorfüzete 1913-ból, de van arsenalos képeslapja is 1904-ből. A saját pályafutása alatt is rengeteg emléket tett el.

A Villa után két eseménydús évet töltött a Chelsea-ben.

„Középcsatárként én voltam a legjobb góllövő a csapatban – emlékezik Graham az 1965–66-os idényre, amelyik saját bevallása szerint pályafutása legjobb éve volt. – Később átkerültem a középpályára, mert nem voltam elég fürge és vállas. Jó voltam a levegőben, mindig jó szemem és labdaérzékem volt, de nem tudtam tartani a lépést.”

Graham mindig is szerényen beszélt pályafutásáról, pedig több mint háromszázszor szerepelt az Arsenalban, és 1971-ben két hazai trófeát nyert velük. Mielőtt befejezte a futballt, megfordult a Manchester United, a Portsmouth, a Crystal Palace és a California Surf együttesében is.

„Nem fociztam rosszul az Arsenalnál, és jól sikerült a pályafutásom, de edzőként nem választottam volna be magam a csapatba” – vallja be a tőle megszokott hidegvérrel. Bár az is igaz, hogy annak idején az Arsenalnál a „Sétáló” becenevet kapta. Amikor a Crystal Palace-nál volt, eltörte a lábát, de ahelyett, hogy a „sebeit nyalogatva” eloldalgott volna, ez csak új irányba terelte. Akkoriban már Terry Venables volt a Palace edzője, akivel Graham még a Chelsea-nél barátkozott össze.

„Eljött hozzám, és azt mondta: »Elértél már egy bizonyos kort, és most a lábad is eltörted, úgyhogy nem tudsz játszani. Nem akarsz az utánpótlás edzője lenni?«” – így Graham.

GRAHAM ELSŐ ÉVÉBEN AZ ARSENAL MEGNYERTE A LIGAKUPÁT, AZ ELSŐ TRÓFEÁT NYOLC ÉV UTÁN

Addigra már tervezgette a labdarúgás utáni életét, sőt el is kezdett dolgozni Frank McLintock londoni kocsmájában, de Venables ajánlatát nem lehetett visszautasítani. Hamar rájött, hogy élvezi is az új munkáját.

„Úgy illett hozzám, mintha nekem találták volna ki. Imádtam csinálni, abba sem akartam hagyni. Sokat figyeltem Terryt a felnőttcsapat edzésein. Zseniálisan csinálta. Amikor 1980-ban átment a Queens Park Rangershez, én is vele mentem az utánpótláshoz. Újra sikereket érhettem el.”

Két évvel később Graham a Millwallhoz szerződött, a klub éppen a kiesés szélén állt a régi harmadosztályban. Ezzel Graham pályája újabb mérföldkővel gazdagodott.

„Már nem gyerekeket edzettem, hanem felnőtt férfiakat, ami nagy lépés volt. Elkezdtem hinni magamban” – mondja. Hamarosan már mindenki hitt benne.

NINCS NÉGY KETTŐ NÉLKÜL

Graham és Venables barátsága át- meg átszövi a skót edző pályafutását. Első esküvőjén az angol válogatott egykori szövetségi kapitánya volt a tanúja, és még az sem választotta el őket, amikor Venablest elcsábította a Barcelona.

„Emlékszem, amikor a Millwall korán kiesett az FA-kupából, Venables elhívott egy hétre Barcelonába. Kivettem egy hét szabadságot, és átugrottam Spanyolországba. Egész héten a Barcelonával edzettem. Igazi kikapcsolódás volt… Főleg azért, mert otthon senki sem tudta, hol vagyok.”

Graham figyelt és tanult, és még éjszaka is a tudását gyarapította. „Mindennap együtt vacsoráztunk, és egész este a fociról beszélgettünk – mondja Graham. – Terryt Barcelonában »Mister Terry«-nek szólították, és mindenhol azzal fogadtak minket, hogy »Á, Mister Terry, kérem üljenek le! Parancsolnak valamit?« Sehol sem kellett fizetnie. Ha megpróbálta, mindig visszautasították. És ez így ment egész héten.”

A Millwallnál nem is tudtak Graham kiruccanásáról.

„Azt hiszem, azon a héten a segédedzőm tartotta a frontot – magyarázza vigyorogva. – Senki sem tudta, hogy Spanyolországban vagyok, bár lehet, hogy a barna bőröm feltűnt egyeseknek…”

Nem mintha ez bárkit zavart volna, elvégre Graham megdolgozott a pénzéért a Millwallnál. Az 1982–83-as idény közepén érkezett: sikerült benntartania a csapatot a harmadosztályban, két évvel később pedig eggyel magasabb szintre juttatta. Teddy Sheringham az ő keze alatt tört ki a névtelenségből.

Az Arsenalnál legalábbis le voltak nyűgözve a sikereitől. A hírek szerint 1986 nyarán Alex Fergusonnal és magával Venablesszel is tárgyaltak, mielőtt Grahamhez fordultak volna. Akkor már tizenöt éve volt, hogy az Arsenal legutóbb bajnoki címet szerzett, még Grahammel a soraiban.

A Millwallhoz hasonlóan Graham az Arsenalnál is szűkös keretet kapott, mivel az Ágyúsok akkoriban komoly anyagi gondokkal küzdöttek.

„Tudtam, hogy kemény munka lesz, de ismertem az alsóbb osztályok legjobb labdarúgóit – emlékezik. – Kikutattam, mennyire szenvedélyük a játék, megvan-e bennük az akarat a győzelemre. Mert az Arsenal új csapatának ilyen játékosokra volt szüksége.”

Graham a maga sajátos módján, személyesen kutatta fel a csiszolatlan gyémántokat. Megkérte a titkárát, hogy minden héten gyűjtse össze neki a vidéki lapokat egész Angliában.

„Ezekben az újságokban mindig volt egy rovat, amit egy olyan helyi újságíró írt, aki nyilván közel áll a helyi klub menedzseréhez – mondja Graham. – Szóval ezekből a cikkekből megtudhattam, mi a helyzet a vidéki kluboknál. Így találtam meg Lee Dixont is. Ő volt a Stoke-nál az Év játékosa, szóval gondoltam, biztosan jó. Úgyhogy elmentem megnézni egy Stoke-meccset, és kit látok szintén remekül játszani? Stevie Bouldot! Na, mondom, négy hátvédből kettő már meg is van!”

Ilyen anyagi keretek mellett Graham kénytelen volt kíméletlenül alkudozni.

„A Watford Gap pihenőnél találkoztunk az M1-es autópályán Stoke és London közt félúton – idézi fel a találkozót Dixonnal. – Órákon át beszélgettünk, és végül a fizetésre került a szó, de nem tudtunk megállapodni. Végül azt mondtam: »Értékelem, hogy eljöttél idáig az autópályán, hogy beszéljünk, de ezzel nem megyünk semmire, szóval nekem most mennem kell«. Már a kocsim felé tartottam, amikor utánam kiáltott, hogy elfogadja az ajánlatot. Ott, a benzinkút kellős közepén…”

Persze rengeteg kihívással kellett megküzdeniük: például meggyőzni az Arsenal régóta szenvedő szurkolóit, hogy jó úton járnak.

„Rengeteg levelet kaptam a drukkerekktől, ezekben megkérdezték, miért vásárolok játékosokat az alsóbb osztályokból. Nem értették, mi a tervem, úgy érezték, ez az Arsenal színvonalán aluli csapat lesz.”

Addigra azonban Graham már elmerült a játékospiacban. Fél évvel Dixon után beszerzett még három játékost, akik szintén nagy sikert arattak a Highburyben.

„Nigel Winterburnt Wimbledonban találtam, Kevin Richardsont a Watfordnál, Alan Smith-t pedig a Leicesternél, amelyik épp akkor esett ki – meséli. – Rengeteget spóroltunk ezekkel a vásárlásokkal.”

Első idényében az Arsenal menedzsereként Graham megszerezte a csapat első trófeáját nyolc év után: a Ligakupa döntőjében 2–1-re megverték a Liverpoolt. Bár előtte négy évig az Arsenal a legjobb hatba sem tudott bekerülni, januárra már a tabella csúcsán járt. Végül a negyedik helyen zárta az idényt.

Graham alakulata azonban rohamosan fejlődött: ravaszul toborzott keretét a klub saját neveltjeivel támogatta meg. Tony Adams 19 évesen a kezdőcsapat állandó tagja lett. A Graham érkezése előtti években az Arsenal 47, 49, 60, majd 56 gólt kapott egy idény alatt: ez a szám a skót edző érkezése után rögtön 35-re csökkent. Ez a fajta ellenálló védelem azonban nem alakul ki egykönnyen.

„Egy véget nem érő edzés volt az egész – fintorog Graham a saját, kőkemény edzésprogramját felidézve. – A négy hátvédemnek és egy középpályásnak kellett kiállnia a teljes utánpótláscsapat ellen. Mivel folyton a gyerekeknél volt a labda, a hátvédeim kénytelenek voltak összedolgozni, hogy teljes szélességben védekezni tudjanak, és nem mehettek a tizenhatoson belülre, mert ott meg David Seaman volt.” Ezek után nem csoda, hogy az Arsenal ellenfeleinek hamar ismerős lett a partjelző zászlójának villanása.

Graham kapucsínóját félretéve egy darab papírra rajzolva ábrázolja a manővereket. Vonalakkal és nyilakkal mutatja, hogyan érték el játékosai, hogy támadáskor nagyobbnak tűnjön a pálya, míg védekezéskor az ellenfél egyre szűkebb helyen tudjon csak mozogni.

„Mindig ívben álltunk fel, vagyis a két középső hátvéd irányította a két szélsőt – mutatja, nyilakkal jelezve a szélsőhátvédek mozgását. – Amikor hozzánk került a labda, Lee Dixon előrerohant, vagyis a négytagú védelemből három lett.”

Lehet, hogy a hetvenes évei derekán jár, de Graham még mindig vérbeli edző. Kezdjük érezni, mit élhetett át Adams és a csapat…

„HOGY MIT CSINÁLTAM A LIVERPOOL-MECCS UTÁN? GOLFOZTAM”

Graham védvonala tehát remekelt, de az Ágyúsok főnöke nem félt változtatni, ha úgy hozta a szükség. A csapat egyik legfontosabb mérkőzésén is ez történt 1989. május 26-án, az Anfielden.

Utolsó napjához érkezett az idény, de az Arsenal három ponttal le volt maradva a Liverpool mögött. A bajnoki címhez legalább két góllal kellett nyernie. Bár még csak néhány hét telt el a Hillsborough-katasztrófa óta, még mindig a házigazda Liverpool volt a favorit, mivel az Arsenal az utolsó két hazai mérkőzésén csak egy pontot tudott összekaparni a Derby és a Wimbledon ellen. De ez csak még inkább a feladatra összpontosította a figyelmet.

„Senki sem hitt bennünk – így Graham. – Mindenki arról beszélt, hogy eljátszottuk a lehetőséget, és nincs esélyünk. Én meg erre csak annyit mondtam: jól van, akkor menjünk és csináljuk! Azt mondtam: »Ne aggódjatok, ha a félidőig egy gól sem esik. Mindenki azt várja majd, hogy támadni fogtok, de húzzátok az időt. Ha a félidőig kibírjuk null nullal, én máris boldog vagyok.« A meccs előtt még hozzátettem: »Ma este három gólt szerzünk. Ha egyet sikerül, ők is támadásba lendülnek, és akkor már könnyen meglesz akár még kettő.«”

Nem tudta, vagy legalábbis a játékosainak nem akarta elmondani, hogy a Liverpool akkor már három éve nem kapott ki hazai pályán két góllal. Hogy megzavarja a hazaiak általában támadó jellegű játékát, Graham fordított egyet a saját felállásukon.

„Háromra csökkentettem a védelmünk számát, hogy a Liverpool is kénytelen legyen változtatni. Mindenki azt hitte, hogy öt hátvéddel készülünk, de nem ezt tettük. A Liverpool legfőbb gólforrása a két szélső csatár volt, szóval kiküldtem a szélsővédőinket, hogy már a másik térfélen tapadjanak rájuk, mielőtt még labdát kaphatnának. A kapusuk így kénytelen volt hosszú kirúgásokkal kiadni a labdát, amit többségében a mi kétszáz centi magas középhátvédjeink vettek le fejjel.”

Minden majdnem pontosan úgy alakult, ahogy Graham elképzelte, bár arra a csatára, ami következett, ő sem volt felkészülve. A félidő után Alan Smith rendben megszerezte a vendégek első gólját, de a második csak nem akart összejönni. Az utolsó percekben már maga Graham is kételkedni kezdett a sikerben.

„Éppen azon gondolkodtam, mit fogunk mondani a médiának. »Hát mi mindent megtettünk, amit lehetett, nyertünk, de nem voltunk elég jók« – idézi fel mosolyogva. – Éppen ezt fogalmazgattam, amikor Michael Thomas hirtelen berúgta a második gólt!”

Graham még akkor is képes volt higgadt maradni, amikor a csapata örömujjongásban tört ki.

„Nyugodtnak tűntem, de nem voltam az: csak uralkodtam magamon” – árulja el nevetve harminckét év távlatából.

A csapat aznap este hatalmas bulit csapott Londonban. Csak egyvalaki hiányzott közülük.

„Engem még aznap este elvitt a fiam Skóciába – mondja Graham. – Tudtam, hogy a sajtó a nyakamban lesz, szóval másnap már északon voltam, és elmentem golfozni.”

Vagyis néhány órával az után, hogy az angol labdarúgás történetének egyik legnagyobb bravúrját levezényelte, az Arsenal menedzsere a semmi közepén, egy idilli zöld mezőben golfozgatott. Senki sem tudta, hol van, bár a golfklub kávézójában majdnem lebukott.

„Amikor beültünk egy szendvicsre, a pincér megszólított. Azt mondta: »Elnézést, uram, néztem tegnap este a mérkőzést, és maga nagyon hasonlít az egyik edzőre.« Én csak nevettem és azt mondtam: »Nem maga az első, aki ezt mondja!«.”

„MINDENKI ARRÓL BESZÉLT, HOGY ELJÁTSZOTTUK A LEHETŐSÉGET. ERRE ÉN: JÓL VAN, AKKOR MENJÜNK ÉS CSINÁLJUK!”

A laikusok számára úgy tűnhet, az Anfielden elért győzelem jelentette Graham edzői pályájának csúcsát, de maga Graham egy másik döntőt közel ilyen fontosnak tart: az 1994-es koppenhágait. Játékosként ott volt az Arsenal első európai kupagyőzelmén 1970-ben, a Vásárvárosok Kupájában: 24 évvel később, menedzserként pedig elhozta nekik a második európai trófeát is. Graham csapata a Kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjében legyőzte a Parmát: Zola, Asprilla és Brolin Parmáját.

„A Parma csapatának fele klasszis játékos volt, elképesztőek voltak. Az elődöntőben pedig a Paris Saint-Germaint vertük meg. Szerintem senki sem fogta fel, milyen nagy jelentőségű volt ez a győzelem, de engem akkor ez nem érdekelt. Egyedül az zavart, hogy pontosan ugyanúgy játszottunk, mint minden másik nap az edzéseken.”

Graham a bajtársiasságra is büszke, ami a csapata tagjai között kialakult. Az úgynevezett Keddi Klub keretében a keret jó része közösen pihente ki az aznapi edzést valamelyik bárban (Graham kiadta nekik a szerdákat pihenésre). Mint utólag kiderült, a srácok ilyenkor alaposan a pohár fenekére néztek, amiről Grahamnek akkoriban csak sejtései voltak, és semmiképpen sem bátorította volna őket erre.

„Ha többet tudok, talán közbeléptem volna” – mondja. Amikor 1991-ben Adamset lecsukták ittas vezetésért, már rég a lovak közé volt dobva a gyeplő. Paul Merson például éveken át küzdött a démonaival.

Az 1990–91-es bajnokságot még az Arsenal nyerte meg: csak egy mérkőzést vesztett el, és csak 18 gólt kapott. Grahamnek ez volt az utolsó sikere e sorozatban, de az Ágyúsok azért még bezsebeltek egy FA-kupa-győzelmet és egy Ligakupa-trófeát az 1992–93-as idény alatt, pedig ekkor csak a tizedikek lettek a Premier League-ben.

Dicsőséges évek voltak, de mint minden jónak, egyszer ennek is vége szakadt.

ITT A VÉGE

A történet utolsó fejezete már nem volt olyan fényes: 1995-ben Grahamet azonnali hatállyal elbocsátották, miután kiderült, hogy John Jensen és Pal Lydersen vásárlásakor pénzt fogadott el egy ügynöktől. Bár Graham visszaadta a pénzt azzal, hogy az csak „kéretlen ajándék” volt, az Arsenal így is felmondott neki. Graham szeretné, ha ez a történet a múlt homályában maradna, és nem szívesen beszél róla.

A szövetségi eltiltás miatt egy évet volt kénytelen a labdarúgáson kívül tölteni, de hamarosan újra az edzői munka örömei várták: 1996-ban a Leeds felkérte, hogy váltsa le a távozó Howard Wilkinsont. Első idényében a Leeds az ötödik helyen zárt, és az UEFA-kupába is bejutott. Kedves emlékei maradtak az Elland Roadról.

„Szerettem ott lenni, nagyon szeretem Yorkshire-t, csodálatos vidék” – mondja Graham.

Jól bevált játékosfigyelő módszerei itt is segítették. Kétmillió fontért hozta el Jimmy Floyd Hasselbainkot a kontinensről, aki későbbi pályafutását már Angliában töltötte.

„Megmondtam Ian McNeillnek, hogy nézzen körül több országban is, és keresse meg a legjobb góllövőket. Jimmy akkor a portugál Boavistánál volt. Szóval elmentem és megnéztem, milyen. Minden játékost megnéztem először, mielőtt szerződtettük, mert a saját szememmel akartam látni, mit tudnak. Manapság már más a helyzet: az igazolási specialisták ajánlják a menedzsereknek a játékosokat.”

Bár jól boldogult az Elland Roadon, Graham két évvel később visszatért Londonba; újraházasodott, és szeretett volna a főváros környékén letelepedni. Tehát amikor a Tottenham 1998-ban kifizette a Leedsnek az előírt kompenzációs díjat, az Arsenal hajdani edzője vett egy nagy levegőt, és aláírt az Ágyúsok riválisának.

„ÉN CSAK ANNYIT MONDTAM, HOGY KELLENE MÉG NÉHÁNY JÁTÉKOS, ERRE KIRÚGTAK”

„Tudtam, hogy a Tottenham jobb is lehetne, eléggé laposan játszott akkor – mondja Graham. – Jól éreztem magam a Spursnél, pedig sokat kritizáltak.”

Ennek fő oka arsenalos múltja volt, ami miatt nehezen fogadták be a White Hart Lane-en. De az is igaz, hogy az elmúlt három évtizedben csak két menedzser szerzett trófeát a Tottenhamnek: Juande Ramos 2008-ban, és Graham 1999-ben. Graham ötödik hónapjában Allan Nielsen fejesgóljával a Leicester elleni döntőben megnyerték a Ligakupát.

Azonban Graham számára egyre nehezebb lett a Tottenham irányítása, sőt maga az edzősködés is. Egyre súlyosodó reumás ízületi gyulladása pályafutásának végét jelentette.

„Az egyik edzésen összeestem, és egy hetet töltöttem a kórházban. A reuma az ízületeket támadja: nekem a térdemet és a bokámat kezdte ki. Fárasztóvá tette az edzéseket, pedig ezt szerettem igazán a munkámban.”

Azt mondja, akkor azt tanácsolták neki, hogy vonuljon vissza.

„De nem számított – nevet keserűen. – Elvégre úgyis kirúgtak.”

A Tottenham szerződésszegéssel vádolta, miután megjegyzéseket tett a klub anyagi helyzetére, de a skót veterán szerint a valódi baj az eredményeivel volt, amelyek nem voltak túl fényesek.

„Én csak annyit mondtam az egyik sajtótájékoztatón, hogy kellene még néhány játékos, de korlátozottak az anyagi lehetőségeink. És akkor elküldtek, mert úgyszólván bizalmas információkat közöltem a klubról. Szörnyen kínos volt. A szakszervezet felkarolta az ügyemet, és segített kiharcolni a végkielégítést. Az edzők állandóan az igazolásokról beszélnek, de én éppen olyankor hoztam fel a témát, amikor a csapat nem teljesített olyan jól. Ha jobban álltunk volna, senki sem köt belém.”

De Graham akkor már tudta, hogy romló egészsége miatt úgysem tudná sokáig folytatni a munkát. Saját bevallása szerint távozása után nem is kapott ajánlatot senkitől.

„Szerintem a legtöbben már tudták, hogy nem vagyok jól. Az orvosok megmondták, hogy a reumától nem fogok csak úgy megszabadulni.”

Azóta szerencsére már jobban van. A nyugdíjas élet és a rendszeres kezelések segítenek kordában tartani a fájdalmat. Azt mondja, az elmúlt húsz évben nem vállalt semmi futballhoz kötődő munkát, de azért hiányzik neki.

„Hiányzik a pezsgés, az izgalom, a kihívás. Persze, hogy hiányzik. De ilyen az élet, nem igaz?”

MINDÖRÖKKÉ ARSENAL

Olykor azért eljár egy-egy mérkőzésre, főleg az Arsenal meccseire. Csak felhívja a klubot, és már küldik is a jegyet az igazgatói páholyba. Mind játékosként, mind menedzserként nagy szolgálatot tett nekik, ezért szívesen látják a vezetőség páholyában. Igazából már edzőként is gyakran megfordult ott.

„Olyan mélyen volt a kispad, hogy támadáskor ágaskodnom kellett, ha látni akartam valamit. Úgyhogy rákaptam, hogy az első félidőt a páholyból nézzem végig, és csak jegyzeteltem. Amikor a félidőben lementem, mindig három részre osztottam a mondandómat: először a kapushoz és a hátvédekhez beszéltem, utána a középpályásokhoz, majd a csatárokhoz. Vagy egyszerűen csak leüvöltöttem őket! De erre szerencsére ritkán volt szükség.”

Volt egy alkalom, amikor ezek a jegyzetek sem segítettek.

„Aznap közvetítette a meccset a tévé, és éppen akkor állt rám a kamera, amikor apró cafatokra szaggatva elhajítottam a jegyzeteimet. Szörnyen játszottunk – nevet. – Épp azt adták, ahogy szálldosnak körülöttem a papírcetlik. A kommentátor csak annyit mondott: »Hát úgy tűnik, Graham sem elégedett a csapatával…«.”

Volt, hogy a főnök buzdítására sem volt szükség, mert külső tényezők motiválták az együttest. Amikor 1987 márciusában az Arsenal vendégségbe ment a Tottenhamhez a Ligakupa elődöntőjének visszavágójára, 1–0-os hátrányt kellett behoznia. Ahogy a White Hart Lane vendégöltözőjében készülődtek, meghallották, hogy a Tottenham a hangosbemondón keresztül a döntő jegyárait hirdeti.

„Az egész stadion zengett tőle – emlékezik Graham. – Úgy akartak jegyeket eladni a döntőre, hogy az elődöntőt még le sem játszottuk! Ez nagy lökést adott nekünk.”

A hatvanadik perc környékén az Arsenal kapott egy gólt, de Ian Allinson és David Rocastle kései találatával fordított, és kiharcolta az újrajátszást, amit szintén 2–1-gyel meg is nyert. Fontos mérföldkő volt ez Graham arsenalos időszakának elején, és előkészítette az első trófeáját, amit még az első idényében meg is szerzett.

Rengeteg csodálatos emléke van az Arsenalról, amelyeket szívesen idéz fel. Öröksége a klubnál nem merült ki a szerzett serlegekben, azokra a játékosokra is büszke lehet, akik még a távozása után is sorra nyerték a tornákat.

„Ha megnézzük, hogy az olyan futballisták, mint Bould, Adams, Winterburn vagy Dixon mennyit játszottak összesen az Arsenal színeiben, elképesztő számokat kapunk. Miután eljöttem, még mindig sorra szerezték a kölönböző címeket. Arsene Wenger pedig világszínvonalú játékosokat hozott, ő volt az első, aki sok külföldi futballistát igazolt le egyszerre, és ezzel a csapat stílusa is megváltozott. Remekül csinálta, azt meg kell hagyni. Ő az Arsenal történetének legsikeresebb menedzsere. Az volt egyedül a baj, hogy túl sokáig maradt, egy idő után új kihívás után kellett volna néznie.”

Bár a Spurs elleni szeptemberi rangadó után úgy tűnik, jobb idők várnak az Arsenalra Mikel Arteta vezetése alatt, Graham szerint nem ártana megint kicsit visszatérni az alapokhoz.

„Az elmúlt években többször is úgy éreztem, hogy kicsit előreszaladtak – vallja be. – Nem elég stabil a védelem. Én most erre koncentrálnék a helyükben. Először is olyan játékosokat kell találni, akik szeretnek védekezni. Nemrég megnéztem a Chelsea–Liverpool meccset; a londoniak kiválóan védekeztek. De ehhez mind a tizenegy játékosra szükség van. Amint Reece James lekerült a pályáról, mintha leültek volna, pedig jól fociztak. Mégis, minden elismerésem Thomas Tuchelnek.”

Az a meccs valóban felidézte Graham nagycsapatát az Arsenalnál. A skót mester a klub két kimagasló időszakában is szolgálhatta az Ágyúsokat: a mai napig hálás, hogy lehetőséget kapott erre.

„Csodálatos pályafutásom volt – emlékezik. – Játékosként két trófeát nyertem egy évben az Arsenallal, több remek csapatnál is játszhattam, jól éreztem magam, és edzőként folytathattam a munkát. Igazán szerencsés vagyok.

Sokat köszönhetek a labdarúgásnak. Ha megnézzük, honnan jöttem és mit értem el, elképesztő a különbség. Az anyám szociális lakásban egyedül nevelte a hét gyerekét. Nekem viszont labdarúgóként remek pályafutásra volt lehetőségem, és egy még jobbra edzőként. Büszke lehetek arra, amit elértem.”

Ezzel bizonyára az Arsenal szurkolói is egyetértenek.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)