Szöveg Paul Brown
Az Anfield mindössze 45 kilométerre található az Old Traffordtól, ennek ellenére a Manchester United szurkolóitól nem sok minden áll távolabb. Ennek tükrében még különösebb, hogy 1971 augusztusának estéjén a manchesteri csapat hazai mérkőzést játszott a Liverpool otthonában, sajátját ugyanis más problémák miatt bezárták. Ám az eset végül nem szolgálta az FA azon szándékát, hogy lenyugtassa a szurkolókat, sőt inkább szította huliganizmus tüzét, amely a ’70-es években amúgy is pusztított.
Az Old Trafford az eggyel korábbi, 1970–71-es idényben is bőven kapott az erőszakból. A legemlékezetesebb eset 1971 februárjában történt, amikor a Newcastle elleni meccsen a hazai szurkolók különböző tárgyakkal, köztük késsel dobálták meg a vendégeket.
A Manchester United büntetése: az 1971–72-es idény két mérkőzését semleges helyszínen, a Liverpool és a Stoke otthonában kellett lejátszania.
Hogy a helyzetet tovább bonyolítsák, azt is előírták, hogy az első találkozót péntek este, reflektorfénynél kell játszani, hogy ne ütközzön az Everton másnapi, hazai meccsével.
A United szurkolóinak többsége erre dühösen reagált. Miután a csapat a felkészülési időszakban elbukott a Watney-kupában a Halifax ellen, egy erőszakos kisebbség törni-zúzni kezdett a városban, és összesen 1500 font kárt okozott, ami akkoriban a sokszorosát érte annak, amit ma.
„Banditák hirdettek háborút!” – harsogta a Daily Mirror címlapja. Az újság állította, hallotta, amint a városi huligánok azt üvöltötték, bosszút állnak azokon, akik bezárták stadionjukat. Továbbá ígéretet tettek, hogy nekimennek az Anfieldnek is.
Ugyanennek az idénynek a kezdetén a Leeds United otthonát, az Elland Roadot is bezárták, és a huliganizmus egyre több fejtörést okozott az egész országban, aminek részben az is volt az oka, hogy a szurkolók nagyobb csoportokban utaztak az idegenbeli mérkőzésekre. Hatalmas balhék törtek ki a szurkolói járatokon, amelyeket gyakran le is állítottak.
A pályákon is gyarapodtak a nem kívánt események, a szurkolók egyre többet garázdálkodtak a kapukon belül is.
Egy nagyobb, 1965-ös, a Burnley otthonában bekövetkezett balhét követően a Manchester United már eltiltotta néhány szurkolóját.
„Nem hagyhatjuk, hogy egy kisebbség mindent tönkretegyen, és rombolja a klub, illetve szurkolói jó hírnevét” – mondta akkor Matt Busby.
Tényleg lépni kellett, hogy csökkenjen az incidensek száma, de a Liverpool otthonában megrendezett meccsnek ebből a szempontból nem sok értelme volt. A United és a Liverpool végig harcolt egymással a bajnoki címért a ’60-as évek során, bár a vetélkedés nem volt olyan durva köztük, mint amilyenné később vált, azért barátinak sem volt nevezhető.
„A látvány rosszabb volt, mint a valóságban, és nagyon jól jött a bulvársajtónak, amely örömmel keltett pánikot”
A döntés, hogy az Anfielden kell megrendezni a United bajnokiját, ismét feltüzelte a szembenálló feleket. Mindkét oldalon úgy érezték, meg kell védeniük vadászterületüket.
A liverpooliak stadionjának közelében rengeteg helyi várta a manchesterieket, a Times így írt róluk: „hatszáz skinhead csürhéje, akik közt lányok is akadtak”. A csőcseléket hamarosan szétzavarta a rendőrség, de miközben vonultak vissza, ablakokat zúztak be, autókat rongáltak meg.
A stadionban rendkívül bizarr kép tárult a nézők szeme elé: a hírhedt Kop zsúfolásig megtelt a Manchester United szurkolóival, akik csapatuk nevét kántálták. Amikor a játékosok melegíteni kezdtek, „több ezer idióta United-drukker fiatal özönlött be a pályára – ahogy a Times fogalmaz. – Elsöpörték az útjukba akadó rendőröket és rendezőket, miközben azon voltak, hogy átjussanak az Arsenal szurkolóihoz.
Ez a látvány előképe lett annak, ami aztán később is sűrűn előfordult: a pálya két végén helyet foglaló szurkolók gyakran rontottak egymásra, akár azért is, hogy ereklyéket, sálakat, zászlókat zsebeljenek be. Bár egy-két pofon is elcsattant, ez inkább „területvédő” játék volt.
A mérkőzés végül nem a helyszín miatt maradt emlékezetes, hanem a kiváló Arsenalnak és a remek Unitednak köszönhetően. Frank McLintock ollójával már a negyedik percben vezetést szerzett a „vendégcsapat”, de a manchesteriek három góllal feleltek a második félidőben, így a csapat a tabella élére ugrott. A „hazai” szurkolók csak amiatt szomorkodhattak, hogy George Best lesántult egy ronda ütközést követően.
Aznap este 27 649 néző látogatott ki az Anfieldre, ez kevesebb, mint ahányan a United hazai mérkőzéseit nézték. Az a szám 47 ezer volt akkoriban. Amire a megbüntetett klub kifizette a Liverpoolt, és kompenzálta az Arsenalt a kiesett bevételért, a büntetés egész drága mókának bizonyult. Következő „hazai” meccsükre, a Stoke otthonában rendezett West Bromwich elleni találkozóra 23 146-an látogattak ki.
A történtek igazi eredménye az lett, hogy a drukkerek becsületén komoly csorba esett. Az újságok sorra hozták le a fényképeket a pályára özönlő Manchester United-szurkolókról, miközben egyet-egyet kiemelt közülük a rendőrség. A látvány sokkal rosszabb volt, mint a valóságban, és nagyon jól jött a bulvársajtónak, amely örömmel keltett pánikot.
Hamarosan megszokottá vált, hogy a pályán rohangálók alá ilyesmiket írtak: „Állatok”. „Futball, szégyen!”
Ez a média-hozzáállás csak arra volt jó, hogy szítsa a feszültséget, és még jobban egymásnak ugrassza a feleket. Nemsokára kialakult a felsőbbrendűség érzése, és kezdetét vette az ádáz rivalizálás. A Daily Mirror erőszakbajnokságnak keresztelte el a ligát, a Daily Mail pedig gazemberek gyülekezetének. Ha a céljuk az is lett volna, hogy megszégyenítsék a huligánokat, inkább csak felbátorították őket.
Ebből a rendkívül ellenséges légkörből nőttek ki az első huligánbandák. Az egyik legkorábbi ezek közül a United Red Army nevű formációja volt, amely Anglia-szerte mindenhová elkísérte csapatát, és rengeteg bajt okozott az Old Traffordon is. Az 1974–75-ös idény kezdetére hatalmas kerítések mögött találták magukat, ahogy a bulvár tálalta, „ketrecbe helyezték” őket.
A futballhuliganizmus egyre nagyobb probléma lett, de már akkor is érdemes lett volna az egészet szélesebb kontextusba helyezni.
Az erőszak nem csak a futballt jellemezte a ’70-es években, sokkal nagyobb körben jelentett társadalmi problémát. Az, hogy mérkőzéseket helyeztek át rivális stadionokba, és kerítés mögé zárták a szurkolókat, végül tragikus következményekkel járt, ahogy azt a Liverpool meg is tapasztalhatta a Hillsborough-ban 1989 áprilisában.
De amíg az illetékes szervek azt könnyen felismerték, hogy a huliganizmus szörnyűségeket rejt magában, a megoldást már ők sem tudták. „Próbáltunk valamilyen választ adni – mondta Sir Andrew Stephen szövetségi elnök az 1971-ben az Anfielden rendezett United-meccs idején. – De magunk sem tudjuk, mi mást tehetnénk.”
Sajnos, előbb minden nagyon elromlott, hogy aztán megjavuljon. És mindez a United liverpooli vendégeskedésével kezdődött.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. áprilisi lapszámában.)
