“Fel sem fogtam, milyen jól sikerült, majd azt vettem észre, hogy mindenki erről beszél az öltözőben” – mondja Dele Alli a FourFourTwo-nak, miközben egy csilivili heverőn ücsörög. A téma pedig az egyik gólja. Konkrétan az, amelyet a Crystal Palace ellen lőtt. Igen, az a gól. – Persze, szép volt, és büszke is vagyok rá, de nem értem, miért váltott ki ekkora reakciót – mondja vállrángatva.
A helyzet az, hogy hatalmas gólról beszélünk. A mérkőzés 1–1-es állásánál Christian Eriksen fejelte Alli elé a labdát, ő pedig háromszor ért bele úgy, hogy az nem pattant le: egyszer átvette, majd lefordulva átemelte a saját válla és az érkező Mile Jedinak fölött, végül fordulásból bevágta a kapu bal sarkába.
„Az egyik szertárosunkkal sokat játsszuk azt, hogy térddel át kell emelni magunk fölött a labdát, majd beívelni a kapuba – magyarázza a 19 éves játékos, a gól után jelezte is, hogy az érdem az övé is! – Lehet az ilyesmit sokat gyakorolni, de amikor élesben ott állsz, és jön a lehetőség, minden olyan természetes.”
Sokan nevezték ezt a gólt a legszebbnek az óta, hogy egy másik ígéretes, fiatal tehetség gólt lőtt idegenben. David Beckham 1996. augusztusi – Alli ekkor négy hónapos volt – félpályás ívelése a Wimbledon ellen akkora szenzációként hatott, hogy szinte mindenki felfigyelt a 21 éves Beckhamre. Alli gólja is valami ilyesféle hatást váltott ki, a videók terjednek az interneten, és világszerte ünneplik szerzőjét.
Amikor azt kérdezzük tőle, hogy a gólja szebb volt-e, mint Beckhamé, igyekszik szerény maradni. „Nem” – válaszolja, és az arcán megjelenik az a kis hamis mosoly, ami lassan a védjegyévé válik.
Bármilyen furcsán hangzik is ez az idősebb generációknak, a mai fiatal angol futballisták közt már nem David Beckham az igazodási pont. Becks akkor távozott a Manchester Unitedból a Real Madridba, amikor Dele Alli mindössze hétéves volt, majd Spanyolországból Los Angelesbe, amikor tizenegy.
Amikor Allit arról kérdezzük, hogy kik voltak rá igazán nagy hatással, ezt feleli: „Leginkább Steven Gerrard és Ronaldinho. A korosztályomból sokan voltak oda Ronaldinhóért, kedvelték ösztönös hozzáállását. Emlékszem, néztem a videókat, amelyeken ollózott, és próbáltam ezeket a mozdulatokat lemásolni, de nem igazán sikerült. Steven Gerrardra túlságosan is felnéztem. Mindig is őt próbáltam utánozni, még a cipőjét is beleértve. Hozzáállásával kitűnt a mezőnyből, gyűlölt veszíteni. Az egyik legbriliánsabb gólját a 2006-os FA-kupa döntőjében lőtte. Nagyon fontos mérkőzés nagyon fontos pillanatában gyönyörű gól. Az egyik első, amire emlékszem. Fiatalabb koromban közös kép készült rólunk, de még sosem beszéltem vele. Azt hiszem, ő az egyetlen, akivel ha találkoznék, izgulnék.”
Ronaldinho közönségszórakoztató játékával és Steven Gerrard „sose add fel” mentalitásával tényleg jól jellemezhetjük Allit, aki szép lassan a világ legizgalmasabb tinédzserévé válik.
A FourFourTwo munkatársai alig 24 órával azt követően keresik fel a játékost, hogy remekelt a Norwich elleni 3–0-s győzelem során. Pedig mindössze 45 percet töltött a pályán. Alli ismét egyértelművé tette, mennyire nélkülözhetetlen a Bajnokok Ligája-indulást jelentő helyért folytatott küzdelemben, és hogy ezt nyomatékosabbá tegye, a második percben góllal köszönt be. Christian Eriksen lapos lövését még hárította a kapus, de a kipattanót már bevágta Alli.
A játékos pályája meredeken ível felfelé. Tíz hónappal ezelőtt még a Milton Keynes Dons játékosa volt, és szülővárosa feljutásáért küzdött (mint később kiderült, sikeresen). A futball mindig is érdeklődése középpontjában állt.
„Az első emlékem az, hogy a régi házunk előtt focizunk a barátaimmal Milton Keynesben. Általában beraktak a kapuba, és zúzták felém a labdákat. Ilyen kezdet után természetesen kapus akartam lenni, de aztán előremozdultam, hiszen a gyerekek valójában csatárként szeretnének vitézkedni. Vasárnap reggelente korán keltem, hogy nézhessem a Match of the Dayt a tévében. Az első élő meccsemet Milton Keynesben láttam, a Wimbledon játszott a Chelsea tartalékcsapata ellen.”
Alli tizenegy évesen lett az MK Dons játékosa, három esztendővel azt követően, hogy a klub ellentmondásos körülmények között megtelepedett a városban. Azonnal felfigyeltek rá.
„Az első éles emlékem róla az a mérkőzés, amelyet a Norwich ellen játszottunk idegenben, Alli első idényében – mondja Mike Dove, a klub utánpótlásért felelős igazgatója. – Akadtak nagyon jó játékosok abban a korosztályban, de amit Alli csinált, az messze kitűnt, különösen az, hogy állandóan valami új megoldáson törte a fejét. Mindig valami kis trükkön járt az esze, szívesen dekázgatott. Az én szememben ez nem arcoskodás, sokkal inkább az, ahogyan egy játékos kifejezi önmagát.”
Abból, hogy ilyen szabadon fejezhette ki magát, több előnye is származott. Gyakran kezelték őt „utcai játékosként”, olyan értelemben, ahogyan a dél-amerikai szegénynegyedekben felnövő gyerekeket szokták, hiába olyan csöndes, polgári környék Milton Keynes. Merész, pimasz és rámenős, gyakran vállal kockázatot, a szurkolók pedig kifordulnak székeikből játéka láttán.
„Dele tizenöt évesen csatlakozott a felnőttekhez – tudjuk meg Karl Robinsontól, az MK Dons menedzserétől. – Mindig hatással tudott lenni a játékra. Bármely szinten futballozott is, mindig ugyanazon a színvonalon. Nemcsak azzal tűnt ki, hogy nem lehetett megjósolni, mit csinál majd a következő pillanatban, de munkamoráljára sem lehetett panasz. Hihetetlen energiával rohant körbe a pályán. Erről talán egy kicsit kevesebbet beszélnek: őrületes, hogy milyen erők mozgatják.”
Atlétikus termet, fantasztikus energiával.
„Mindig is igyekeztem élvezni a focit – említi. – Mivel az utcákon, udvarokban fociztunk, természetes volt, hogy mindenki igyekezett bebőrözni a másikat. Emlékszem, az MK Donsnál anno megválasztottuk a leggyengébben edző játékost. Darren Potterre szavaztam, mert egyszer neki is sikerült kötényt adnom. Néhány csapattársam rám szólt, hogy vigyázzak, mert megüthetem a bokám. Pedig az egész csak tréfa volt.”
A kötény lett az egyik védjegye. Egy, a Twitteren működő, statisztikákkal foglalkozó profil jegyzi a fiatal játékos számadatait. Ezek szerint e sorok írásának pillanatában 14-szer bőrözte be ellenfeleit (a legutóbb épp Sergio Agüerót, amikor a Tottenham 2–1-re győzött a Manchester City ellen). Vajon ki a sok vörös fejjel tajtékzó áldozat közül a szívének legkedvesebb?
„Luka Modric – idézi fel, hogyan szedte rá a Real Madrid középpályását Münchenben egy felkészülési mérkőzésen. – Sokkal nagyobb élmény egy olyan játékosnak túljárni az eszén, akinek egyébként kiváló ösztöne van a futballhoz.”
Egy dolog játékmester társakkal, esetleg ügyes szélsőkkel kakaskodni, de mi a helyzet a kőkemény védőkkel vagy a középpályás rombolókkal? Előfordulhat egyszer, hogy nem a neki való labdarúgóval akaszkodik össze, és a hibának végzetes következményei lesznek?
„A legtöbb idősebb futballista már beszólt, mert nagyon sokat nevetek a pályán. Ez azért van, mert élvezem a focit. A beszólás is része a játéknak, és számítok rá. Az sem zavar, ha megpróbálnak megrúgni.
Olyan fiatalemberrel állunk szemben, aki tényleg tudja, hogyan kell tréfálkozni a pályán. De az éremnek van egy másik oldala is. Minden varázslaton, trükkön túl jól látható a tűz, az agresszió is. Már első Premier League-idényében sem félt odatenni magát, és összeszólalkozni többek közt Russell Martinnal, a Norwich csapatkapitányával. De ez sosem volt másképp. Az MK Donsnál is le akarták törni egy kicsit az újonc szarvát. Dan Micciche, aki jelenleg az Angol Labdarúgó-szövetség munkatársa, eszelte ki a tervet.
„Néha nagyon ideges lettem a pályán – idézi fel Alli az első éveket. – Úgyhogy amikor rosszul csúsztam be, vagy egy kicsit hergeltem magam, azt mondta, hogy ez a mérkőzésen piros lap lenne, és aznapra véget ért az edzésem. A módszer kétségtelenül jó hatással volt rám, de a mai napig be tudok pöccenni.”
Mike Dove így emlékezik a korai felcsattanásokra: „A fegyelmezést nem csak rá szabtuk, de mivel elég erős benne a versenyvágy, igyekeztünk jó irányba terelni őt. Meg kellett tanulnia, hol a határ. Eleinte kicsit duzzogott, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna, de elmondtuk neki: ez nem elfogadható.”
Alli és Dove egyetértenek abban, hogy a fiatalon feltörő intenzív érzelmek segítették a játékost, hogy kicsit idősebb fejjel már higgadtabban gondolkodjon, de így sem lett belőle kisangyal.
„Amikor először léptem pályára az MK Dons csapatában, azonnal elkezdtem beleszállni mások becsúszásaiba. Csapatkapitányunk, Dean Lewington azt javasolta, ez maradjon is így, ne veszítsem el a bátorságom. A fiatal játékosokat mindenki igyekszik lerugdosni. Az idősebbek mind azt javasolták, hogy legyek kemény.”
„Ha akarjátok, fogalmazhattok így is – reagál. – De ilyen vagyok. Azt szeretem, ha a pályán önmagam lehetek. Néha kicsit elragadtatom magam, de végül is tizenkilenc éves vagyok, jócskán van még mit tanulnom. Sokat beszélgettünk erről Mauricio Pochettinóval. Hugo Lloris nagy hatással van rám a Tottenhamnél, és vele is megdumáljuk a dolgaimat. Ő is kért, hogy ne hagyjam, hogy eluralkodjanak rajtam az indulataim.”
Egyes Premier League-játékvezetők szerint gyakran ment közel a tűzhöz, de eddig még nem égette meg magát.
Mike Dove felidéz egy nagyon fontos eseményt Alli pályafutásából. „Van egy emlékem abból az időszakból, amikor Dele az első évét töltötte a tanítványomként. Dél-Londonba utaztunk egy olyan csapathoz, amelyikről tudtuk, hogy nagyon gyengén védekezik. Kicsit előrébb tettük őt a középpályán, így nagy területen játszhatott, és nem volt olyan szituáció, amit ne tudott volna megoldani. Kicsit elunta magát, és elkezdett olyan trükköket alkalmazni, amelyekkel nem próbálkozott volna, ha keményen fogják. Ekkor értettem meg, hogy kihívások elé kell állítanunk, el kell kezdenünk terhelni őt. Beszéltem a felnőttek edzőjével. Nem sokkal ezt követően már a nagyokkal edzett.”
Innentől kezdve villámgyorsan ment minden. Első meccsét az FA-kupa első körében játszotta a Cambridge City ellen, a mérkőzést a televízió is közvetítette. Ekkor 16 éves és 205 napos volt.
„Hatalmas nyomás nehezedett ránk, mert nem kaphattunk ki. Ehhez képest Alli úgy játszott, mintha a barátaival focizott volna a parkban” – mondja Robinson. Valószínűleg arra gondol, hogy a fiatalember első profi labdaérintése szemtelen sarkazós passz volt.
„Karlnak volt néhány szava hozzám a mérkőzést követően – ismeri be. – Ám a végén ő is csak nevetett, úgyhogy minden rendben volt. Mielőtt kimentem volna a pályára, azt kérte tőlem, hogy magamat adjam, én pedig ezt a módját választottam. Karllal a mai napig rendszeresen beszélünk, legutóbb akkor váltottunk néhány szót, amikor a Chelsea ellen játszottak az FA-kupában. Kiváló menedzser, és nagyszerű ember. Rengeteg jó tanáccsal segített. Fiatalon nagyon sokat számít, ha van valaki, akiben bízhatsz, és akkor beszélhetsz vele, amikor csak akarsz, ezen túl még oda is figyel rád. Karl ilyen volt.”
A kötelék igencsak erős a két ember közt, és a 35 éves liverpooli származású szakember mindent megmozdított, amikor játékosa jelezte, hogy szívesen kipróbálná magát a Premier League-ben.
„Sokat beszélgettünk az elképzeléseiről, az érzéseiről és arról, hol folytatná szívesen – mondja Robinson. – Majd egy idegenbeli, Crewe elleni mérkőzés előtt egy péntek este azt mondta a szállodában, hogy elérkezett az idő, lépjünk valamit. Azt akartam, hogy olyan jó legyen, amilyen csak lehet.”
Ahogy azt már vele kapcsolatban megszokhattuk, innentől kezdve minden gyorsan történt. Hétfő estére meg is volt a szerződése a Tottenhammel, bár a megállapodás szerint az idény végéig kölcsönben az MK Donsnál maradt. Robinson szerint ehhez a játékos ragaszkodott. Alli így idézi fel ezeket a napokat: „A családom és a menedzserem, Rob Segal megállapodtak abban, mire lesz szükségem ahhoz, hogy letelepedjek Londonban, és erről a klubok is egyeztettek. Hagytam, hogy ők döntsenek mindenről.”
Amikor felidézzük a teljes eseménysort, ami azért nem teljesen szokványos egy 18 éves fiatalember életében, Alli csak a vállát rángatja. „Nem nagyon olvastam az újságokat. Tudtam, hogy nagy a felhajtás körülöttem, de megkaptam a kellő segítséget, ezért nem nagyon ragadtak magukkal a hírek. Persze, néha nehéz volt nyugodtnak maradni, de nem akartam tudni, hogy kik érdeklődnek irántam.”
Pedig sokan voltak. A Spurs az Arsenallal, a Liverpoollal, a Newcastle-lel és állítólag még a Bayern Münchennel is versenyzett.
„Amint megtudtam, hogy a Tottenham is a kérők között szerepel, nem sokat kellett gondolkodnom – lelkesedik Alli. – Az egyik legnagyobb érv a csapat mellett a menedzser személye volt. Amikor először éreztem, hogy elhagynám az MK-t, olyan menedzsert kezdtem kutatni, aki felfogásában hasonló Robinsonhoz. Fiatalon készültem egy hatalmasat lépni, emiatt muszáj volt találnom valakit, aki nem fél a legfontosabb meccsen sem attól, hogy fiatalokat játszasson.
Mindenki a saját szemével láthatja, hány fiatal játékost hozott fel Pochettino a Tottenhamben. Beszéltem is némelyikkel, és mindnyájan csak jót mondtak róla. A klub hatalmas, látom az irányt, amerre tartunk, úgyhogy nagyon jó helyre kerültem.”
Miután a nagy üzlet megköttetett, Alli visszatért csapatához, és sokat segített a feljutásban. Tizenhat gólt szerzett a középpályáról, és ezzel bekerült a League One (azaz az angol harmadosztály) Év válogatottjába. Az együttes Alli legnagyobb örömére története során először került a másodosztályba.
„Amikor visszamentem Londonból, volt egy kis ugratás, néhány poén. Mindez nekem nagyon sokat jelentett, így kicsit még nem kellett azzal foglalkoznom, hogy a Tottenham játékosa vagyok. Csak az érdekelt, hogy az MK feljusson, és hála az Istennek, ez sikerült is. Nagyon örülök, és úgy érzem, sikerült is visszafizetnem sok mindent azzal, hogy visszamehettem, és tehettem a sikerért.”
„Hogy őszinte legyek, nem igazán hallottam róla, mielőtt idejött volna – magyarázta Jan Vertonghen a novemberi, Aston Villa elleni, 3–1-re végződő mérkőzést követően. Alli ezen a meccsen szerezte első gólját a White Hart Lane-en. – Mindenkit lenyűgözött. Szerintem nagy jövő áll előtte. Remélem, még sokáig velünk marad. Remek fickó és nagy játékos.”
Nemcsak a belga védő fogalmazott hasonlóan Allival kapcsolatban, akadtak más, idősebb játékosok is az idény során, akik az egekig dicsérték a fiatal futballistát.
„Azt követően kezdtem el odafigyelni rá, hogy aláírta a szerződését – mondta Hugo Lloris csapatkapitány a TalkSportnak januárban. – Addig csak annyit tudtunk, hogy jön hozzánk egy nagy angol tehetség. Megérdemli az elismerést, és ha megőrzi ezt a lelkületet, kiváló játékos válhat belőle.”
Az tehát világos, hogy az új csapattársak örülnek az érkezésének. De mit szól ő mindehhez? Az biztos, hogy nem lehet könnyű ennyire fiatalon bekerülni egy nyugodt kisvárosból a vibráló Londonba, különösen nem akkor, amikor az első idényét tölti az élvonalban.
Beismeri, még sosem használt mosógépet, és nem boldogul a konyhában sem, ennek ellenére elégedett az új életével.
„Eddig minden nagyon jó. Sok segítséget kaptam, így könnyebb volt a váltás, de még mindig szenvedek, ha főzni kell. Rántottát már tudok csinálni… Egyelőre a Tottenham szakácsa ételeit hordom haza. Remélem, egyszer én is tökéletes leszek, aki tud főzni, mosni és mosogatni – mondja nevetve. – A Premier League rendkívül intenzív, szükségem van rá, hogy tudjak pihenni, kikapcsolódni. Csapattársaim többsége ebben a pillanatban is a Call of Duty számítógépes játékon lóg. Jan Vertonghen, Toby Alderweireld és Kyle Walker. Nabil Bentaleb mostanában kezdte, még nem túl jó. A legrosszabb viszont egyértelműen Eric Dier.”
A Portugáliában nevelkedett védőből lett középpályás Alli szerint a csapat tréfamestere. Dier tehát a leggyengébb játékos, de egyben a legbénábban öltözik is („egyik ruhája sem illik rá”), továbbá gyatra táncos („borzalmas, próbálom tanítgatni”). Alli most azon dolgozik, hogy létrehozzon egy viadalt Dier és az olimpiai bajnok bokszoló Anthony Joshua között. Ennek ellenére középpályás társa a legjobb barátja a csapatban. „Jó srác, és kiváló játékos – említi lelkesen Alli. – Amióta Londonba érkeztem, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Úgy vélem: életre szóló barátságot kötöttünk.”
Az erős kötelék nem vált kárára az együttesnek ebben az idényben. A páros egyszerre kapott meghívást az angol válogatottba, ami nagymértékben köszönhető káprázatos együttműködésüknek, ők ugyanis a Pochettino-féle 4–2–3–1-es felállás előretolt középpályásai.
Ugyanakkor Alli előrébb is játszott néha a csapat egyetlen kreatív tagjaként, 10-es labdarúgóként segítette Harry Kane-t. És hogy milyen poszton képzeli el a jövőt? „Boldogan futballozom bárhol. Ha tízesként küzdök, az nagyon sokat segít majd, amikor ismét hátrébb kerülök.”
Alli, Dier és még több más fiatal remekel mostanság a csapatban. Ez bizonyítja: Pochettino a legtöbbet képes kihozni az ígéretes játékosokból.
Tizennyolcból tízen azt követően mutatkoztak be az angol válogatottban, hogy az argentin edző 2013 januárjában megkezdte munkáját a Premier League-ben, és ezek mindegyike megfordult a keze alatt Southamptonban vagy a Tottenhamben. Vajon mitől ennyire jó?
„Elmondja, mit kell csinálnunk, és vagyunk vele olyan viszonyban, hogy bármit megbeszélhetünk vele – árulja el Alli. – Nagyon fontos, különösen a fiatalok esetében, hogy az edző bizalommal legyen irántuk, ahogy az is, hogy bármit közösen megvitathassunk. Ezek még csak a kezdő lépések, nem vagyok olyan régen a Tottenhamnél, de az már kiderült: mindenki bízik a menedzserben. Nem egyszerűen csak annyit akar, hogy a legjobb játékosokká váljunk, hanem azt is, hogy jó emberek legyünk.”
Nem mintha Allinak túlzottan sok mentális segítségre volna szüksége. „A Milton Keynes Donsnál volt egy figura, aki ilyesféle dolgokban segített nekünk – mondja. – De nem sokat kellett velem foglalkozni, mindig is túlzottan nagy volt az önbizalmam. Teljesen más vagyok a civil életben, mint a pályán. Ott korántsem vagyok ennyire harcos alkat.
A futballban nem lehet félni. Pedig a közeg nagyon ijesztő is tud lenni, különösen egy olyan tizenkilenc éves játékos esetében, aki nemrég költözött Londonba. Ugyanakkor muszáj erősnek lenni, bízni magunkban. Senki se képzelje, hogy ő a legjobb, de azt igen, hogyan válhat a legjobbá. Szeretnék annyira jó lenni, amennyire csak lehet, és annyit elérni, amennyit csak lehet.”
Vajon összejöhet a bajnoki aranyérem még ebben az idényben? Amikor februárban 1–0-ra győztek a Watford ellen, a Spurs a második helyre került a tabellán. A gólt Alli szerezte, 176 másodperccel azt követően, hogy csereként beállt. Ezt követte a 2–1-es diadal az Etihadban, a Manchester City otthonában. Egy olyan idényben, ahol nagyon úgy tűnik, bármi megtörténhet, miért ne lehetne bajnok a Tottenham?
„Nem mondom, hogy nem gondolunk rá – fejtegeti Alli. – Nem lehetetlen, de nem is akarunk nagyon elszállni, ugyanis ilyenkor mindig lejtmenet következik. Csapatunk nagyon céltudatos, bármi előfordulhat. A lehető legtöbb mérkőzést meg kell nyernünk.” Ám Dele nem csak a klubsikerekre koncentrál.
Első válogatottságáról azt állítja, nem igazán számított rá. Tavaly októberben kapott meghívót a nemzeti tizenegybe, rögtön két Eb-selejtezőre Észtország és Litvánia ellen. „Monacóban játszottunk Európa-liga-mérkőzést, Pochettino félrehívott, és megkérdezte, hogy szeretnék-e az angol U19-es csapatban játszani. Mivel szerintem nagy kitüntetés bármely korosztályban a válogatottság, azt válaszoltam: persze. Erre azt mondta, hogy valójában a felnőttekhez várnak. A reakciómat akarta látni. Próbáltam nem is gondolni erre, amíg véget nem ért a Monaco elleni meccs, de nem volt könnyű…”
Azt állítja, inkább izgatott volt, mint ideges, amikor a 88. percben beállt az észtek ellen. Az angol csapat ekkor már 2–0-ra vezetett. Egy hónappal később, amikor 25 méterre a kaputól hívogatóan elé pottyant a labda a Franciaország elleni barátságos találkozón, már egy cseppet sem izgatta fel magát, még attól sem, hogy klubbeli csapattársa, Hugo Lloris állt az első válogatott góljának útjába.
„Ahogy elém került a labda, lőttem, nem is gondolkodtam. Szerencsére jól találtam el, és a kapuba került. Később csak nevettünk rajta Hugóval. Tudom, hogy örült a sikeremnek, és nagyon sokat segített az első pillanattól fogva, hogy a Tottenhambe kerültem. De azért jó volt pont ellene betalálni.”
Ha megnézzük, milyen a formája ebben az idényben, szinte biztosra vehetjük, hogy ott lesz Roy Hodgson nyári Európa-bajnoki keretében.
„Többször gondoltam már erre én is – mondja az esélyéről. – Ám nem szállhatok el. Ha azt akarom, hogy magukkal vigyenek, tartanom kell a helyem a Tottenhamben is, és még nagyon sokat kell fejlődnöm. Muszáj, hogy bal lábbal is jobb legyek, ez az egyik legnagyobb gyengeségem. Az edzések után még a pályán maradunk néhányan, és a passzokat gyakoroljuk.”
Olyan hirtelen robbant be a futballvilág élvonalába, hogy emiatt tudott higgadt is maradni. Nagyon céltudatos is.
„Semmiképpen sem mondanám, hogy célba értem. Rendkívül hálás vagyok mindenért, ami eddig történt velem, de tudom, még sokat kell fejlődnöm. A következő öt évben szeretnék rendszeres kezdő lenni a válogatottban, és remélem, megnyerjük a Bajnokok Ligáját. Természetesen a Tottenhammel.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. április lapszámában.)
