A chatszobában: Steve Nicol

Interjú Martin Harasimowicz

A Liverpoolba 1979-ben szerződtél az Ayr csapatából. Elég nagy ugrás volt.
Tudom, hogy nehezen hihető, mégis könnyű átmenet volt. Elsőre én is azt gondoltam, vajon hogy fog menni a beilleszkedés. De ezzel sohasem volt baj. Az Ayrben idősebb profikkal voltam körbevéve, aztán elszegődtem a BEK címvédőjéhez, és nagyjából ott is ez volt a helyzet. Az első naptól kezdve odafigyeltek rám, különösen a skót csapattársak, Alan Hansen és Graeme Souness.

Miért neveztek el Chopsynak?
Terry McDermott hívott így először, amikor még nem voltam rendszeres kezdője a csapatnak. Ültünk az asztalnál, és vacsoráztunk. Szóltak a pincérnek, hogy ne adjon nekem sült krumplit, de én követeltem. A skót tájszólásommal chopsnak mondtam a chipset, a pincér pedig nem értette. Így lettem Chopsy!

Akkor lettél állandó kezdő, amikor Joe Fagan váltotta Bob Paisleyt. Milyen volt a munka Fagannal?
Kiváló edző volt, minden olyan egyszerű volt nála, és nem kivételezett senkivel. Nem volt különbség Fagan és Paisley közt, hasonlóan gondolkodtak a játékról, a taktikájuk sem tért el nagyon. Semmi sem változott, csak az edző neve.

Graeme Soueness nagyon kemény volt?
Mondjuk úgy, örülök, hogy nem kellett ellene pályára lépnem. Nagyon kemény játékos volt, és a többség így emlékszik rá, ami nem teljesen igazságos, mert ragyogó futballista volt. Sosem hunyt ki benne a tűz. Ha valaki bajba került, akkor vagy mögé állt, és lökte előre, vagy elé, és védelmezte. Jó hírnévnek örvendett, és mindenért vállalta a felelősséget. Igazi vezető volt.

Milyen volt Kenny Dalglish-sal játszani?
Állandóan a labdát akarta, úgyhogy oda kellett adni neki, mert ha nem, azt később felemlegette. Mindig tudatosan kerestük őt a pályán, mert ismertük, mire képes. Ő volt a legtehetségesebb köztünk, mégsem volt nagy az egója. Ha passzoltál neki, ő is passzolt neked. Az volt a filozófiánk, hogy senki sem jobb a másiknál. Viszont ha nem kapta meg a labdát, nagyon elégedetlen volt!

Amikor ő lett a vezetőedző, nem volt nehéz megérteni, mit akar mondani?
Nyilván nekem nem jelentett problémát, de az angol srácok nehezebben tudták követni. Amikor belekeveredett valami szenvedélyes beszédbe, vagy a félidőben fogalmazott meg kritikát, mindenki jobban járt, ha nem értette, hogy mit mond…

Nagyon erős volt az összetartás abban a csapatban?
Abban voltunk különlegesek, hogy mindenki odafigyelt a többiekre. Ez nagyon egyszerűen hangzik, mégis nagyon nehéz megvalósítani ezen a szinten. Valaki mindig hibázik, és ilyenkor tizenegy emberre van szükség, hogy helyrehozzák. Ez a pályán kívül is működött. Az idősebbek mindig segítettek. Meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Nem voltak tabuk, nem volt miért szégyenkeznünk, mindenki egy irányba tartott. Sok időt töltöttünk el közösen, e programokra mindig kitaláltunk valami indokot: tejfakasztó, karácsony, bármi. Egyetlenegy szabály uralkodott: senki sem hozhatta másik barátját vagy a saját barátnőjét. Csak mi lehettünk ott, és maradni kellett a végéig. Tudom, kicsit elkoptatott, amikor valaki azt mondja, hogy „olyanok vagyunk, mint egy család”, de mi tényleg olyanok voltunk. Az ilyesmi ritka a profi labdarúgásban.

Hogyan emlékszel vissza az 1984-es BEK-döntőre a Roma ellen Rómában?
Csodálatos élmény volt. Kihagytam az első tizenegyest a párbajban, de végül nyertünk, úgyhogy minden rendbe jött. Másfél órával a mérkőzés előtt megérkeztünk a stadionba, és Souness odavitt bennünket a szurkolóink­hoz, akik őrjöngve köszöntöttek. Erre azt mondta, menjünk át az ellentétes lelátóhoz is. Elég furcsán néztünk rá, de halálosan komolyan gondolta. Megdobáltak mindenfélével, hurrogtak, de az üzenet átment, látták, hogy nem félünk. Volt egy kis rituálénk, mindig egy Chris Rea-számot énekeltünk, azt hogy: I Don’t Know What It Is But I Love It. Aznap este Sammy Lee kezdte el a játékoskijáróban, mi pedig csatlakoztunk, és hangosan énekeltük. Utána pedig megnyertük a BEK-et!

Milyenek voltak a városi rangadók akkoriban az Everton ellen?
Mindegyik fantasztikus volt. Manapság már nem látsz ilyen meccseket. Ha ma hozzáérsz valakihez, azonnal elesik. Akkoriban teljes erővel egymásnak rohantunk, a földre rogytunk, majd felkeltünk, kezet ráztunk, és folytattuk. A rangadók ádáz csaták voltak, az első perctől az utolsóig.

Mennyire kiemelkedő a Liverpool sikerei sorában a Crystal Palace 9–0-s legyőzése 1989-ben?
Annak a mérkőzésnek egy pillanatára nagyon emlékszem: három nullára vezettünk a fél­időben, így sétáltunk le szünetre, és ránéztem Steve McMahonra. Egy ideig bámultuk egymást. Az járt a fejünkben, hogy ez nem lehetséges, ez túl egyszerű. A két félidő sohasem ugyanolyan, az ellenfél mindig változtat valamit, és általában összeszedettebb a második játékrészben, de ezúttal nem így volt. Tökéletes mérkőzés volt, és akár tizenöt nullára is végződhetett volna. Földbe döngöltük őket.

És te voltál az egyetlen, aki kétszer is betalált…
Én szereztem az első és az utolsó gólunkat. John Aldridge akkor már fél lábbal a Real Sociedadban volt, emiatt nem is lépett volna már pályára. Öt nullánál viszont tizenegyeshez jutottunk, és egy emberként követeltük, hogy álljon be, és lője ő. Be is szaladt, és természetesen értékesítette!

Milyen emlékeket őrzöl arról, hogy kikaptatok az FA-kupa döntőjében a Wimbledontól?
Egyszerűen nem tudtunk futni. Három-négy fordulóval a vége előtt megnyertük a bajnokságot, és teljesen leengedtünk. Kicsit hagytuk elmenni, nem haraptunk. Tudtuk, hogy az ellenfél erős csapat, a First Division első felében harcol, fizikálisan is erős. Szabadrúgáshoz jutottak, belőtték, John Aldridge pedig kihagyott egy tizenegyest. Olyan napot fogtunk ki, amikor minden balul sült el.

A futballszakírók 1989-ben az Év játékosának választottak. Mit jelentett neked ez az elismerés?
Amikor az ember a Liverpool játékosa, és sorra hódítja el a trófeákat, nem igazán foglalkozik az ilyesmivel. Része lesz az életednek, kész. Aztán később leülsz, és végiggondolod, mit is értél el. Akkoriban annyira beleadtunk mindent, hogy nem értékeltem sokra az ilyen elismeréseket, de ma már igenis nagyra tartom!

Ott voltál az 1986-os világbajnokságon, ahol Alex Ferguson Skócia szövetségi kapitányának ugrott be Jock Stein halála miatt. Hogyan emlékszel vissza?
Ferguson Stein segédje volt a csoportmeccsek idején, végig ott volt velünk. Jock halálával nagy veszteség ért bennünket, de Fergusonnak nagy szerepe volt abban, hogy kijutottunk, és jól ismert bennünket. Sajnos rettenetesen erős csoportba sorsoltak minket Dánia, Nyugat-Németország és Uruguay mellé. Még ma is halálcsoportként emlegetik. Délután négy órakor játszottunk magasabban fekvő vidéken a mexikói melegben. Nem tudtunk futni sem. Képzelj csak el tizenegy sápadt figurát, amint a százfokos melegben rohangál. A katasztrófa biztos receptje! Ezzel együtt sem voltunk feltűnően gyengék, és akár még tovább is mehettünk volna.

Mostanság az Egyesült Államokban élsz. Miért költöztél át?
A non-league futballban lazítottam, amikor megkeresett egy skót fickó, bizonyos John Kerr. Arra kért, hogy vállaljam el a Boston Bulldogs játékos-edzői posztját. Úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Azt mondtam magamban, hogy egy év, aztán megyek haza, de azóta is itt vagyok. Amíg a Boston­nál voltam, a New England Revolution kirúgta az edzőjét, és a csapat megkért, hogy két meccs erejéig vezessem. Ezt követően segédedzője, majd megbízott, végül kinevezett trénere lettem. Négy MLS-kupa-döntőbe vittem el a csapatot, és mindet elveszítettük! Belefáradtam, és amikor az ESPN megkeresett, azonnal igent mondtam. Eddig azt gondoltam, hogy a futballban a játékosé a legjobb munka, és az edzőé a második legjobb, de végül meggondoltam magam. Mindennél jobb, ha elemző lehetsz: ülsz a stúdióban, a világ legjobbjairól beszélgetsz, és ezért még fizetnek is. Ennél jobbat el sem tudok képzelni.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)