Kevin Keegan mesélt az FFT-nek egyebek mellett a Bremner elleni bunyóról, Billy Wright iránti csodálatáról és Lawro szereléséről.
Tudtam, hogy akkor váltam igazi játékossá, amikor Bill Shankly mondta! Körülbelül a harmadik liverpooli edzésem után így szólt: „Fiam, te angol válogatott leszel”. Ekkor azt gondoltam: „Hát, ha Bill Shankly mondja, akkor az is leszek.”
A menedzserkedés egyik titka, hogy mindent tudni kell az adott klubról. Ezért nagy előny lehet a játékosmúlt a klubnál, amint látjuk ezt Kenny Dalglish és a Liverpool esetében. Ismerned kell a környezetet, és tudnod kell, mik az igények. Amikor a Fulhamhez érkeztem, meg kellett tanulnom, miről is szól ez az egyesület. Mit gondolnak a szurkolók? Mit várnak a csapattól? Hűségesek? Szenvedélyesek? Nagyon sokat kell ezzel foglalkozni, és hamar fel kell térképezni a helyzetet.
Eddig kétszer nem szerettem a futballt, a Heysel és Hillsborough idején. Azt gondoltam: egy meccs sem ér ennyit. A pályán
történtek közül semmi sem hasonlítható ezekhez a katasztrófákhoz. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy megütöttem Billy Bremnert az 1974-es Charity Shielden. Nem azért, mert tizenegy meccsre eltiltottak, hanem mert a pályán kívül – akár hiszik, akár nem – jó barátok voltunk.
A gyerekkori hősöm Billy Wright volt. Az első meccset a tévében hétévesen láttam, a Wolves játszott. Billy alacsony volt,
és középhátvédként szerepelt. Már akkor lehetett tudni, hogy én sem leszek egy szálfatermet, nem vagyok sokkal magasabb
170 centinél. Ha nem futballista lettem volna, most valószínűleg Doncasterben lennék egy öntödében: ott dolgoztam, amikor otthagytam az iskolát. Nem élveztem volna ennyire az életet, az egyszer biztos.
Tudtam, hogy a karrieremnek vége, amikor Mark Lawrenson képes volt utolérni. Harminchárom éves voltam – a Newcastle
játékosa –, és kupameccset az Anfielden. Elvittem a labdát Mark mellett, és már lőni készültem, de utolért, és elvette a labdát, mielőtt bármit is tudtam volna reagálni. Hazamentem, és mondtam a feleségemnek, hogy a szezon végén visszavonulok, mert korábban a világon senki sem ért volna be. Játszhattam volna még két-három évet – nem is rosszul –, de úgy döntöttem, a csúcson vonulok vissza.
Bosszant, amikor az emberek nem a góljaimra, vagy az elért eredményeimre emlékeznek, hanem arra, amikor 1982-
ben a válogatottban üres kapunál hibáztam, vagy hogy a Superstars műsorban elestem egy biciklivel, vagy a Henry Cooperrel forgatott Brut reklámra. Tudják, hogy rekordot értem el, de nem emlékeznek a gólokra. Ezen csak mosolyogni tudok.
Kev, csodálkozol, hogy senki sem emlékszik a góljaidra…?
A legszebb gólom egy olyan, amit sohasem szereztem meg. A Southamptonban voltam, és a Manchester United ellen esett. Egy hátravetődős gól, amit les miatt nem adtak meg, noha ma már ez teljesen szabályos lenne, hiszen a lesen tartózkodó játékos a kapu közelében sem volt. Nem sok látványos gólt szereztem, ezért sajnálom, hogy nem adták meg, de az interneten bárki megnézheti.
Amikre a legjobban vigyázok, az édesapám háborús kitüntetései. Jól látható helyen tartom őket, egy fényképpel az
apámról. Amikor meghalt, csak ezekre tartottam igényt, bármelyik érmemnél szebbek. Amúgy az összes díjamat egy dobozban tárolom.
Szöveg James Maw Fordítás Márványi Péter
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. júliusi számában.)
