Szöveg L. Pap István
1984. június 3., Szovjetunió – Magyarország 0-0, 11-esekkel: 2-3
„Az ifi Európa-bajnokság, ami után felfigyeltek ránk, az aranyérmes válogatottra, és rám is. Az elődöntőben a lengyeleknek én rúgtam az egyik gólt, de a döntőről csak az jut eszembe, hogy az eredményjelzőre a Luzsnyikiben kiírták, hogy 72 800 néző, hogy nagyon fáradt voltam, és hogy a végén én lőttem az első tizenegyest. A csoportban kettőt ugyanoda berúgtam, megbeszéltük, hogy változtatok az irányzékon, aztán meggondoltam magam… Ki is hagytam. Szerencsére nulla kettő után Petry Zsolt elkapta a fonalat, és a végén Kovács Ervin tizenegyesével nyertünk.”
1985. október 16., Wales – Magyarország 0-3
„Játszhattam világbajnokságon – ma is tartom, hogy ha rutinosabb vagyok, sokkal jobban élhettem volna ezzel a lehetőséggel, később viszont nem volt rá módom –, gólt rúgtam a braziloknak a telt házas Népstadionban, mégis az első, a walesi válogatottságom a legemlékezetesebb, ahol egy gólpasszt is adtam. Nyilasi Tibinek például ez volt az utolsó válogatott meccse. Én még idolokkal futballozhattam együtt, Kispesten is, de például Törőcsik is volt a csapattársam az utánpótlás-válogatottban, ahol ő volt a túlkoros. Sőt Kocsis Lajost is volt szerencsém ismerni, csak őt már nem a pályán, hanem amikor a visszavonulása után Kispesten állt alkalmazásban. Tudom persze, hogy Puskásék óta mindenkit az elődeihez mérnek, azt szokták mondani, mindenki akkor lesz jó futballista, amikor abbahagyja…”
1987. november 25., Bp. Honvéd – Panathinaikosz 5-2
„Már öt nullára is vezettünk, ebből négyet én szereztem, és az ötödiknél én harcoltam ki azt a büntetőt, amit Fodor Imi belőtt. Öt egynél Fodor rúgott egy kapufát is, ketten álltunk szembe a kapussal. Azon az őszön igazán jól ment a játék, már meghatározó ember voltam a csapatban, hol voltak már azok az idők, amikor ha sokkal vezettünk, engem cseréltek be, de ha baj volt, Kozmát. Az athéni visszavágót aztán öt egyre elbuktuk, és kiestünk.”
1988. június 1., Bp. Honvéd – Kaposvári Rákóczi 5-1
„Bajnokok lettünk, és a szezon utolsó meccsén ismét eljutottam négy gólig. Eleve úgy terveztem, hogy a harmadik után, már ha egyáltalán rúgok hármat, lemegyek a pályáról, de a nagy ünneplésben erről egyszerűen megfeledkeztem. A középkezdésnél jutott eszembe, hogy fent maradtam, de gyorsan összejött a negyedik is, és akkor leballagtam a gyepről. Utólag Bicskei Bercinek, az edzőnknek kellett azt nyilatkoznia, hogy ő hívott le, mert egy játékos csak úgy nem hagyhatja el a pályát, azért büntetés jár. De akkor ez foglalkoztatott a legkevésbé, remek volt a hangulat, a végén a kapusunk, Disztl Peti rúgta a büntetőt, igaz, kihagyta.”
1991. október 23., Auxerre – Liverpool 2-0
„Voltam Jean-Pierre Papin mögött második a francia góllövőlistán, lőttem sok emlékezetes gólt, de több okból is a Liverpool elleni UEFA-kupa-párharcra emlékszem a leginkább. Az első mérkőzésen góllal és a Ferrerinek adott gólpasszal járultam hozzá a kettő nullás győzelemhez, a visszavágón pedig megsérültem, kiestünk, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül távoztam, és sohasem tudtam azt érezni, hogy az Auxerre az én csapatom. Pedig már nagyon közel voltam hozzá. De Guy Rouxval, a klub legendás, »örök« edzőjével a mai napig jó a viszonyom. A minap találkoztunk, mondta is, hogy szenzációsan érzi magát, hiszen már három éve nem kapott ki a csapata. Akkor vonult vissza…”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. márciusi lapszámában.)
