Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
A Budapest Honvéd népszerű kapusa, Kemenes Szabolcs a fővárosi XXII. kerületben találta meg azt a területet, ahol a futball iránti szenvedélye életre kelt, és amely számára a grundot jelentette. Helyszínünk ezúttal a Tompa utcai általános iskola környéke, amely azóta már a 2008-ban tragikusan fiatalon elhunyt olimpiai bajnok kenus, Kolonics György nevét viseli. „Még iskolások sem voltunk, csupán négyéves forma lehettem, amikor már oda jártunk focizni, az iskolával szembeni kis zöld rétre” – mondja a FourFourTwo-nak a 29 éves kapus, aki pályafutása során megfordult az angol Charlton Athleticben, két görög kiscsapatban, majd az FTC-ben és az MTK-ban is, mielőtt lehorgonyzott a Honvédnál, ahol most már csapatkapitány is.
„Egy panelház volt szemben az iskolával, az előtt egy kis füves terület, azon játszottunk éjjel-nappal, és csak azért nem mondom, hogy télen-nyáron, mert a nyarakat mindig a Balatonon töltöttük. A lakók enyhén szólva nem örültek annak, hogy ott fociztunk, biztosan elég hangosak voltunk. Egyedül Zsóka néni volt az, akit nem zavartunk, mindig kihajolt az ablakon, és nézte, ahogy játszunk, gyakran még vizet is hozott nekünk, amikor látta, hogy nagyon lihegünk.”
Noha ma Kemenes Szabolcs az NB I egyik legjobb kapusa, határozottan állítja, hogy gyerekként sohasem állt be magától védeni. „A mezőnyben szerettem lenni, gólokat akartam rúgni – eleveníti fel az emlékeket. – Sőt, én voltam a legjobban megsértődve, ha úgy alakult, hogy nekem kellett beállnom a kapuba. Egyszerűen gyűlöltem védeni. Magam sem tudom, hol fordult meg ez, mert ehhez képest az első ifiklubomba úgy léptem be az első nap: kapus leszek…Amúgy a mai napig nem állok be védeni, ha a haverokkal játszunk kispályán, csak a munkámnak tekintem a kapuba állást.”
Itt, a panelház előtti füves részen nem volt túl sok hely, leginkább csak két embernek elegendő. Ilyenkor a körülményeknek hagyományosan legjobban megfelelő játékot játszották Kemenesék: az egyikük kapus volt, a másik támadott, majd fordítva. Így azért óhatatlanul barátságba kerül az ember a kapusléttel. „Két fa volt a kapu, és persze hangosan közvetítettük, mi zajlik a meccsen – emlékezik Kemenes. – A legkomolyabban mondom, hogy az ottani játék simán helyettesítette a napi két edzést, arról nem is beszélve, mennyire fejlesztette a technikát.”
Amikor viszont többen jöttek össze a srácok, akkor a közeli Leányka utcai lakótelep mögötti játszótéren ment a foci. „Fantasztikus hangulatuk volt ezeknek a meccseknek, mindig jó érzés visszagondolni rá. Néha persze verekedésbe torkollott a küzdelem, de melyik grundon nem fordult ez elő néha-néha? A harag azonban hamar elszállt, és életre szóló barátságok szövődtek.”
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Kristóf Lajos
