[Legendás grundok]
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Kubatovics Tamás
Baja alaposan kitett magáért a magyar futball utánpótlásképzése terén. Itt nevelkedtek például a Bács-Kiskun megyei városhoz közel, az akkori jugoszláv határ túloldalán, Garán született Dunai testvérek, az olimpiai bronzérmes dr. Dunai János és az ötkarikás aranyérmes, ezüst- és bronzcipős Dunai II Antal is, ám a ’60-as évek első esztendői is igazán kiváló „évjáratnak” tekinthetőek. A városban született ugyanis 1960-ban a 37-szeres válogatott Disztl Péter, két évvel fiatalabb öccse, Disztl László (28-szoros válogatott), valamint a szintén 1962-es Bognár György (50-szeres válogatott), így a ’80-as években gyakran előfordult, hogy bajai származású játékosok alkották a nemzeti csapat csaknem egyharmadát.
Mindannyian a város különböző pontjain sajátították el a futballtudást, rovatunkban ezúttal a népnyelv által csak vonatkertnek nevezett grundra kalauzoljuk el az olvasót, amely nem meglepő módon a bajai vasútállomás közvetlen közelében volt, egészen pontosan az Eötvös József Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának udvara fontos nekünk, ahol a két Disztl gyerek cseperedett, lévén, alig kétszáz méterre laktak. Az iskola udvarán vörös salakos kézilabdapálya található (és ami nagy kincs, a kapukon mindig volt háló is!), innen indult a válogatottságig, az UEFA-kupa döntőjéig, Péter esetében az 1986-os mexikói világbajnokságig vezető útjuk.
A Disztl testvérek
„Egész nap a grundon voltunk, csak ledobtuk tanítás után az iskolatáskát, és rohantunk is ki az udvarra – mondja az FFT-nek az idősebb testvér, Péter, aki már akkor is kapus volt. – Nekünk a játék addig tartott, amíg apánk este el nem füttyentette magát a maga jól ismert, jellegzetes módján, az számunkra minden esetben a hármas sípszót jelentette. Nem nevelt minket szigorúan, meg imádta ő is a futballt, edzett is, pallérozott minket, de ha este füttyentett, akkor nem lehetett lázadni, az a játék végét jelentette aznap.”
Társakban természetesen nem volt hiány a vonatkertben, 15-18 gyerek szinte mindig összejött egy jó kis focira, és mint minden tisztességes grundon, itt is meg kellett küzdeni a pályára lépés ősi jogáért, amit sohasem lehet örökölni, csakis kivívni. „Mi még külön grundcsapatot is alakítottunk, mert játszott ott a pályán egy felnőttek alkotta, Grund nevű csapat, erre mi megalapítottuk a Kis Groundot, így angolosan, ou-val írva – ezt már a fiatalabb testvér, Disztl László mondja, aki a csapat legifjabb tagja volt. – Volt egyendresszünk is, zöld-fehér csíkos, amelyre mindenki otthon varrta vagy varratta fel a szüleivel a mezszámot. Mindenkit megvertünk, egyszerűen nem tudtak velünk mit kezdeni.”
A vonatkerti grundon megállt az idő
A Disztl testvéreken kívül további neves játékosok nevelkedtek a vonatkertben, és voltak a Kis Ground tagjai, mint Franva Péter, Bada Pál, Vedelek Tamás, Kvala Ferenc vagy a későbbi Békéscsaba-futballista, Takács József. „Akkoriban még elöl játszottam, csak később, a Vidiben csináltak belőlem védőt. Bognár Gyurival egy korosztály vagyok, a grundon sohasem játszottunk együtt, de az iskolák közötti diákolimpiákon gyakran összecsaptunk, aztán tizenkét éves korunktól már csapattársak voltunk a Bajai SK-ban” – magyarázza Disztl László.
A nagy fa, közvetlenül a kapufa mellett
Rendhagyó módon a vonatkerti grund ma is áll, és szinte semmit nem változott az elmúlt negyven-ötven évben. „Jó érzés látni, hogy ma is ugyanazok a kapufák, amelyek között én is védtem gyerekként, még az a nagy fa is ott van, közvetlenül a kapufa mellett” – emlékezik múltra révedő szemmel, friss fotóinkat nézegetve Disztl Péter.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. júniusi számában.)
