Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Babák Zoltán
II. János Pál pápa életrajzából tudjuk, hogy a futballrajongó néhai Karol Wojtyla is kirúgott gyermekként néhány ablakot (köztük egy templomét is) labdával. Nem állítjuk, hogy mindenkiből egyházfő lesz, akivel ez megtörténik, de a híres futballistává váláshoz ez gyakran afféle „alapkövetelmény”. Tőzsér Dániel sem tagadja, hogy vele is előfordult ilyesmi. Az angol másodosztályban szereplő Queens Park Rangers légiósa a Békés megyei Szarvason nőtt fel, és a Petőfi Sándor utcai lakótelep házai közötti üres tér töltötte be a grund szerepét az életében, ott tanulta meg a játék alapjait.
„Négy lakóház között volt egy jó nagy tér, a főiskola kollégiumával szemben, ott játszottunk éjjel-nappal – mondja a FourFourTwo-nak a 31-szeres válogatott középpályás. – Hat-hét éves koromtól jártam oda, és hogy mit játszottunk, mindig attól függött, hányan voltunk éppen. Noha Szarvas kisváros, de ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna elég gyerek, általában bőven voltunk, ha focizni lehetett. Amikor az időnk engedte, mindig ott voltunk. Bár egy lakótelep közepe sok szempontból nem éppen ideális hely a futballra, mivel sok az ablak, és mi gondoskodtunk róla, hogy néha kevesebb legyen… Volt, hogy olyan helyre rúgtuk be a labdát, ahol nem örültek ennek, és már többször figyelmeztettek, ezért olyan is volt, hogy emiatt menekülni kellett olykor-olykor a feldühödött lakók elől. De hát az ilyesmi hozzátartozik a gyerekkorhoz, nem igaz?” Egyet kell, hogy értsünk vele.
Viszont a talajra legalább nem lehetett panaszuk. „Elég nagy terület volt, csaknem akkora, mint egy igazi futballpálya, és az egész füves volt, nem kellett úgy tartanunk a sérülésektől, horzsolásoktól, mint azoknak, akik betonon játszottak. Az egyik oldali kaput két fa alkotta, a másik mobilisabb volt: mindig letettünk a földre két táskát vagy kabátot, és az volt a kapu” – emlékezik Tőzsér, aki már akkoriban is támadni szeretett, elsősorban a góllövés érdekelte, de sokakkal ellentétben az sem zavarta, ha a kapuba kellett beállnia. Persze, nem lehetett nem észrevenni már akkor, hogy benne több van, mint korosztálya többi tagjában.
„Sok gólt rúgtam, látszott, hogy van érzékem a játékhoz, de nem gondoltam karrierre vagy ilyesmire – folytatja Dani. – Persze, minden gyerek álmodozik arról, hogy majd egyszer válogatott játékos lesz, de nem ez hajtott minket akkor előre, nem tudatosan igyekeztünk jobbak lenni a többieknél, csupán a győztes csapathoz szerettünk volna tartozni, és örömünket lelni a játékban.”
Nyilván, csak így lehet.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. januári számában.)
