Tarnay-rét: Ahol gejzírként tört fel a futball

 

 

Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.

Budapest XIII. kerületében, a Béke út, a Tomori út, az esztergomi vasútvonal és a Rákos-patak által határolt területen, ahol ma a Béke úti lakótelep található, a két háború között még homokbuckás pusztaság terült el, amelyen kecskék legeltek, tyúkok kapirgáltak, és a sivatagra hasonlító területet helyenként oázisszerű fás ligetek szakították meg, festői hátteret pedig a Tarnay-kastély szolgáltatott a tájnak. Ez volt a híres-hírhedt Tarnay-rét, a magyar futball egyik újabb melegágya, ahol rúgták a gólokat és adták a pofonokat egymásnak az angyalföldi proli gyerekek.

 

A Tarnay-rét környékén hat futballpálya is volt (a Turul, a Láng Gépgyár, a Láng Hajógyár, a VI. kerületi FC, a Juta SE és a Testvériség), és az ottani klubvezetők könnyen találtak utánpótlást a gyerekek közül, egy időben még a Vasas edzőfejedelme, Illovszky Rudolf is ide járt tehetséges srácok után kutatni. S nem szakmai célból, hanem szórakozásból a Tarnay-rétre járt gyerekfocit nézni a Budapestre költöző, későbbi háromszoros Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, Illyés Gyula is.

 

Minden nagyobb egyesületnek volt egy „bácsija”, aki itt figyelte a tehetségeket, az Újpest Goda bácsija (a keresztnevére már senki sem emlékszik) innen vitte magával 11 éves korában a NB I későbbi örökös gólrekorderét, Szusza Ferencet, aki a Juta-pálya mellett nőtt fel. Ha egy klub magához vett egy gyereket, a nézők egy kalapba gyűjtötték a pengőket, mert más forrás nem nagyon volt a nevelésre – tudjuk meg Szepesi Györgytől. Igen, bizony, a legendás rádióriporter is itt ismerkedett a sportág alapjaival. „Amikor még én voltam gyerek, Mautner-rétnek hívták ezt a területet, aztán lett Tarnay-rét. Olyan volt ez nekünk, mint a Copacabana, mindent itt tanultunk meg a futballról. Én a Váci úton laktam, és az volt a legjobb, hogy az út túloldalán az a terület, ahol ma a Dagály strand van, még nem volt senkié, és a földből melegvíz-források törtek fel, bugyogva, mint a gejzírek, és a meccsek után az első dolgunk volt, hogy beleugráltunk fürdeni ezekbe a bugyrokba”.
Szintén itt tanult meg futballozni az Újpest híres balszélsője, Hradszky Béla, a lila-fehér klubnál Szusza elődje, P. Szabó Gábor, a válogatott Németh Antal vagy a vasasos Hermann Béla is. No meg persze a legnagyobb név, a Jász utcából focizni ide járó, későbbi ötszörös magyar gólkirály, három vb-t megjáró legendás Tichy Lajos is, aki barátaival egy új játékot, az „érincset” is feltalálta, amelyben egy precedensteremtő eset után a szabály része lett az is, hogy a kapufát jelentő facsemetét a szent cél, a gól érdekében érvényes volt elhajlítani. Azok a facsemeték mára büszke faóriásokká nőttek, és szóra sehogy sem bírható magányos tanúi a magyar futball hőskorának.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. februári számában.)