Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodnár Zalán
Az újkori debreceni labdarúgás korszakos alakja, a klubtörténet első bajnokcsapatának (2005) oszlopa tősgyökeres debreceni gyerek, és az 1970-es évek végén, a ’80-as esztendők elején természetesen a hajdúsági városban sajátította el a sportág alapjait. „Egyéves voltam, amikor a város Vénkert néven ismert részére, az ottani lakótelepre költöztünk – mondja a FourFourTwo-nak a négyszeres magyar bajnok, 11-szeres válogatott, 1996-ban az Év magyar labdarúgójának választott Sándor Tamás. – Akkoriban kezdték kiépíteni, de játszótér már volt, tőlünk mintegy kétszáz méterre, oda jártunk le a bátyámmal, elsős iskolás, vagyis hatéves korom óta. Azelőtt csak azt engedték a szüleim, hogy a házunk előtt játsszak, mert a grundhoz át kellett menni egy zebrán, azt pedig veszélyesnek tartották, pedig akkoriban még alig-alig járt arra autó. Mindenesetre kezdetben ott lábtengóztunk vagy fejelgettünk.”
Az iskolás években aztán már jöhetett a grund, ami egy vasráccsal elkerített pálya volt, területe nagyjából 20×10 méteres. Talaja pedig természetesen a klasszikus bitumen. „Kézilabdakapu volt rajta, háló persze nem. Szerencsére súlyosabban sohasem sérültem meg, de aki focizott már betonon, pontosan tudja, milyen érzés elesni rajta, szépen leviszi a bőrt. A megfelelő koordinációs mozgás elsajátításában sokat segített, hogy ott meg kellett tanulnom talpon maradni, ezáltal jobb játékossá is váltam” – magyarázza a DVSC-n kívül a Torinóban, a török Genclerbirligiben és az izraeli Beitar Jerusalemben is megforduló középpályás.
Mivel ily kis helyen nem volt könnyű játéklehetőséghez jutni, a kisebbeknek sokszor csak a várakozás és a szurkolás maradt.
„Mindig nagyon sokan voltak kinn, sokszor nem bírtuk kivárni, hogy mi is focizhassunk, ezért aztán bárhol bekapcsolódtunk a meccsbe a környéken, ahol pattogott a labda. Akinek volt saját labdája, annak persze jóval nagyobb esélye volt beállni, akár a kapuba is. Sokszor a felnőttek is ott játszottak, mi pedig csak néztük őket, és ott mellette, a porban rugdostuk a labdát. Legjobb esélyeink vasárnap reggel adódtak, amikor korán kimentünk a pályára, mert a nagyobb fiúk akkor még a szombat esti buli fáradalmait pihenték ki.” Néhány év múlva azonban a Sándoréktól mintegy száz méterre található Debreceni Vendéglátóipari és Kereskedelmi Szakközépiskolának is épült két bitumenes kézilabdapályája, és ott is lehetett már futballozni, ez jelentősen javította a környékbeli gyerekek lehetőségeit.
A most 40 éves Sándor Tamás azt is elárulta, hogy gyerekként nem igazán tűnt ki a többiek közül, nem volt semmi jele annak, hogy épp belőle lesz majd válogatott labdarúgó és olaszországi légiós. „A legnagyobb sikerélményem az volt, hogy az iskolai focicsapatban harmadikos koromban a negyedikesek között szerepelhettem. Ebből azért sejtettem, hogy a jobbak közé tartozom, meg abból is, hogy a csapatválasztásoknál általában korán elkeltem, de nem gondoltam, hogy épp belőlem lehet majd profi játékos. Tízévesen már a Lokiban fociztam, de közülünk sok más gyerek is csapatokhoz került, aztán mégsem lett belőlük futballista.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. márciusi lapszámában.)
