Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Ki hinné, hogy ebben a házban klasszis futballista nevelkedett?
A Győrben máig meleg szívvel emlegetett Verebes-féle, 1982-ben és 1983-ban is bajnok ETO több játékosa helyi gyerek volt, kisgyerekkorától a városban rohangált a labda után. Közülük a mindkét bajnoki címben, sőt egy Magyar Népköztársasági Kupa-győzelemben is részes, 1982-ben 22 góljával magyar gólkirály, egyébként 27-szeres válogatott középpályás, Hannich Péter az akkori Lenin, ma Baross utca 28. szám alatti bérházban nőtt fel, vagyis inkább annak udvarán.
Az 1960-as évek közepén járunk, bőrfociról csak álmodnak a győri belvárosi gyerekek is, gumilabda viszont többnyire van, rongylabda meg mindig keríthető, ha nagy a szükség. Ennek a grundnak nem kell nagy fantázianevet elképzelnünk, egyszerűen „udvarnak” hívta mindenki, aki oda járt focizni. „Szinte ott töltöttük az egész gyerekkorunkat,
lényegében ott nőttünk fel – mondta a FourFourTwo-nak Hannich Péter. – Iskola után azonnal oda mentünk, nyáron egész álló nap ott fociztunk, télen nem izgatott minket a hóesés sem, nyáron a szakadó eső, mi mindig ott voltunk. A szülők úgy hozták utánunk a kaját, tették szinte a szánkba, hogy legalább harapjunk valamit, ha már bemenni nem voltunk hajlandóak. El kell ismerni, a tanulás is jócskán a futball mögé szorult az életünkben.”
Hannich Péter
Amikor nem akadt játszótársa, akkor sem esett kétségbe Hannich. A bérház egyik mellékudvarában állt a család kertes háza, amit még a MÁV-DAC épített az édesapjának, aki futballozott a csapatban. Ennek udvarát egyik oldalról egy fal határolta, az akkor még álló Győri Nyomda fala. A kis Péter itt álló napokon át el tudott játszani a gumilabdájával, ezerszer is vissza- és visszarúgta a falra. „A nyomda faláról visszapattanó labdák kezelésével csiszoltam, fejlesztettem a technikámat, nem túlzás azt állítanom, hogy minden technikai játékelemet ott tanultam meg” – mondja Hannich.
Amikor kevesen voltak, az ő udvarukon is tudtak kiskapuzni, de a belső udvar volt az igazi terep, noha betonos volt az alja, ami, ugye, nem kíméli a bőrt a kézen és a lábon. Mégis folyton gyerekzsivajtól volt hangos, pedig az adottságok nem voltak éppen tökéletesek. „Az udvar egyik végében volt egy poroló, oda tudták kitenni a háziasszonyok a szőnyeget, amikor ki akarták porolni. Ezt használtuk mi kapunak, vele szemben pedig téglából, iskolatáskából vagy kabátból csináltuk meg a másikat. Persze mindenki abban a csapatban akart lenni, amelyik a porolóra támadott, mert oda látványosabb gólokat lehetett rúgni” – osztotta meg velünk a titkot Hannich, akitől megtudtuk, annak ellenére, hogy egyedül belőle lett profi futballista az udvarból, akkoriban nem emelkedett ki a „mezőnyből”. „Nem hinném, hogy én voltam a legtehetségesebb, csupán a legszorgalmasabb, bármi áron futballista akartam lenni.”
Noha abból a győri nagycsapatból Póczik József, Glázer Róbert, Szabó Ottó és Csonka Gyula is Győrben nőtt fel, a későbbi generációból pedig Csertői Aurél, de a Lenin utca 28. szám alatti grundon egyikük sem fordult meg. Több futballistát már nem is fog felnevelni az udvar és a nyomda fala: az egész épületegyüttes átépült az elmúlt ötven évben.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Hagymási Bence
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. októberi számában.)
