Szöveg Bodnár Zalán Fotó Kovács Péter
Sorozatunkban ezúttal Hajdú-Bihar megyébe, a Debrecenhez közeli Téglásra vezetett az utunk, ahol Sigér Dávid felnőtt, és futballozni kezdett. A 2020 őszén a Ferencvárossal a Bajnokok Ligájában szereplő, a válogatottal pedig az Európa-bajnokságra és a Nemzetek Ligája A-csoportjába kerülő középpályást gyerekkori grundélményeiről faggattuk.
„Ha a legelső grundomat kell megneveznem, a házunkat mondanám – mondja nevetve a FourFourTwo-nak a mindig jó kedélyű, 30 éves labdarúgó, aki 2018-ban elnyerte az Év magyar gólja-díjat is. – Futballpálya volt a szemünkben a szobánk, a nappali vagy az udvarunk is – mert kertes házban laktunk –, mindenhol csak azt néztük az öcsémmel, mit nevezhetnénk ki kapufának, és már ment is a játék. Így utólag visszagondolva, el sem tudom képzelni, hogyan tudtak a szüleink elviselni minket: mindent összetörtünk a házban, amit csak lehetséges. Ennek még máig is fellelhető nyomai vannak, törtünk a labdával csillárt, éjjeli lámpát, mindent.”
De azért, amikor tehették, házon kívül fociztak, a téglási Nyíl utcában. „Akkor még földút volt nálunk, és köveket vagy tégladarabokat tettünk le kapufának. Mezítláb játszottunk, teljesen természetes volt. Amikor pedig az utcai foci, bizony, nem volt konfliktusoktól mentes. „A szomszédban egy idős néni lakott, szegénynek sajnos jó sok baja volt velünk – idézi fel. – Volt két gyümölcsfája a kerítése előtt, de már kinn az utcán. Ő sem tehetett róla és mi sem, de az a két fa tökéletesen megfelelt kapufának, mintha arra teremtették volna azokat. Ő próbált volna vigyázni rájuk, gondozta, gereblyézte, elegyengette a talajt körülöttük – mi pedig mindig szépen tönkrevágtuk a környékét. Próbáltunk tekintettel lenni rá, de mégiscsak azok voltak a legjobb kapufák. Egyszer kijött a kapun, felé gurult a labda, én pedig egy pillanatig mérlegeltem, hogy rámenjek-e, vagy hagyjam, hogy az övé legyen, és azt csináljon vele, amit akar. Előbbit választottam, és épp sikerült előle eljött egy autó, gyorsan felkaptuk a kapufákat, és ha elment, visszatettük.
A nyári szünetben mindig ott voltunk, suliidőszakban pedig az órák közötti szünetekben azonnal rohantunk háló nélkül lábteniszezni, amit mi szögezésnek hívtunk – néha teniszlabdával, mert az jobban elfért az iskolatáskában –, tanítás után pedig az iskolaudvaron is focizhattunk. De az igazi az utcán volt. Akkor is feltaláltuk magunkat, ha csak ketten-hárman jöttünk össze, de előfordult, hogy tízen játszottunk. Vallom, hogy a grundfoci nélkülözhetetlen alapokat ad, a rengeteg labdaérintés révén csiszolja a technikát, ráadásul nálunk egyenetlen volt a talaj, így még a labda pattanását is meg kellett tanulni kiszámítani.”
Sigér Dávid arról is szót ejtett, hogy az utcai foci, bizony, nem volt konfliktusoktól mentes. „A szomszédban egy idős néni lakott, szegénynek sajnos jó sok baja volt velünk – idézi fel. – Volt két gyümölcsfája a kerítése előtt, de már kinn az utcán. Ő sem tehetett róla és mi sem, de az a két fa tökéletesen megfelelt kapufának, mintha arra teremtették volna azokat. Ő próbált volna vigyázni rájuk, gondozta, gereblyézte, elegyengette a talajt körülöttük – mi pedig mindig szépen tönkrevágtuk a környékét. Próbáltunk tekintettel lenni rá, de mégiscsak azok voltak a legjobb kapufák. Egyszer kijött a kapun, felé gurult a labda, én pedig egy pillanatig mérlegeltem, hogy rámenjek-e, vagy hagyjam, hogy az övé legyen, és azt csináljon vele, amit akar. Előbbit választottam, és épp sikerült előle el pöccinteni úgy, hogy nem tudott elcsípni. Egyszer viszont sajnos kirúgtuk az ablakát, na akkor aztán hónapokig nem engedtek minket a szüleink arrafelé focizni.”
Sigér Dávid 1990. november 30-án született, és azt is elmesélte, hogy amikor Tégláson elkezdett futballozni, történt, hogy egyik edzője minden bizonnyal a szemüvege nélkül vezette át adatait a versenyengedélyébe – akkor még nem volt elektronikus rendszer –, és a novembert jelző 11-et vélhetően római kettesnek nézte, így február 30. került be az igazolásába születési dátumként. Hónapok teltek el így, több tornán is részt vett, mialatt senkinek nem tűnt fel, hogy a február még szökőévente sem lehet 30 napos.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. januári számában.)
