Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Budapest X. kerületében, Kőbányán még a háború előtt építettek húsz négyemeletes bérházat, elsősorban az erdélyi menekültek számára. Ezekből a házakból rajzott ki minden délután csaknem kétszáz gyerek, hogy napestig rúgja a rongy- vagy bőrlabdát a Salgótarjáni út és a Zách út kereszteződésében található homokos-köves-salakos grundon. Mesebeli hely, csodavilág lehetett a Pongrác-grund akkoriban azoknak a srácoknak, akik szerettek focizni – és ugyan melyik srác nem szeretett akkoriban focizni?! Más grundok lakói is elmondták már, a Pongrác-telep egykori lakóitól sem hangzik meglepően: más szórakozásuk nem is nagyon volt. Már a környezet is determinálta őket, a közvetlen környéken nem kevesebb, mint tizenkét futballklub működött, amelyeknek pályái óvón körbefonták a grundot: a BVSC, a Zrínyi, a Törekvés, a Postás, a BKV, az MTK, a Ganz-MÁVAG, az Építők, a Spartacus, a Kőbányai Lombik (a későbbi Fabulon SC), az FTC és a Törökőr. Az MTK-pálya ötszáz méterre volt innen, a BVSC és a Fradi pályája között sem volt három kilométer távolság.
Egy-egy toborzón valóságos gyermekhad lepte el a pályákat, de arrafelé toborzókra, játékosmeg-figyelőkre sem nagyon volt szükség, mentek a gyerekek kézzel-lábbal. Akkoriban még a pályák is nyitottak voltak, aki például mindenképpen MTK-futballista akart lenni, könnyen fel tudta magára hívni a figyelmet, adta magát a helyzet.
„A grund kellős közepén, a félpályánál egy gyalogút vezetett át a Zách utcai villamosmegállótól a lakótelephez – eleveníti fel emlékeit a hatvanas évek elejéről Jakab János (felül), a Tatabánya korábbi játékosa, a Budafok jelenlegi tiszteletbeli elnöke. – De ne higgye senki, hogy ez elég ok volt arra, hogy félbeszakadjon egy meccs. A foci szent volt, ilyenkor természetes volt, hogy megkerülik a pályát a villamosról leszállt, munkában megfáradt hazatérők.”
Karsai László
Itt tanult meg futballozni Karsai „Sunyi” László is, a Videoton későbbi legendás Nagy II, Csongrádi, Karsai középpályás sorának tagja. „Hihetetlen csaták dúltak ott annak idején. Ott volt a Pongrác-telep, nem messze a MÁV-telep, a villamossín túloldalán meg a cigánytelep. Micsoda hármas bajnokságokat rendeztünk a három telep között! Csak úgy nyeltük a port, és emlékszem, hogy azok a szülők, akik otthon voltak, vagy ráértek, hordták nekünk a vizet meg a savanyú káposztát, ha megszomjaztunk a nagy porviharban” – mondta Karsai.
Egy villamosmegállóval arrébb lakott, és az úgynevezett Kis-Pongrác-telepen futballozott a Honvéd későbbi klasszisa, Tussinger Antal is: „A mi utcánkban is sorházak voltak, amelyek közül az egyiket a háborúban kilőtték, mi aztán nyomban birtokba is vettük a helyét, ott fociztunk.”
Komáromi József, Burg László, Gőgös János, Faliszek Sándor – csak néhány név, akiknek a futballkarrierje szintén innen indult. Ám nemcsak remek labdarúgók nőttek itt fel, de itt focizott gyerekként a későbbi bokszlegenda, Török „Béka” Gyula, aztán Kovács „Kokó” István is, de a Pongrác-telep adott világbajnok asztaliteniszezőt (Gergely Gábor), híres színésznőt (Pap Vera) és rocksztárt (Deák Bill Gyula) is a világnak.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Kristóf Lajos
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. januári számában.)
