Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
A ’60-as, ’70-es évek fordulóján épült a főváros XXII. kerületében a Tenkes utcai lakótelep, amelynek első lakói között volt a későbbi újpesti közönségkedvenc, Kovács Zoltán családja is – ott, a lakótelep közepén egy klasszikus betonos, vaskerítéses grundon tanult meg futballozni az 1973-as születésű, 20-szoros magyar válogatott játékos.
„Nem érdekelt engem, hogy beton vagy nem beton, imádtam focizni, semmi sem számított akkoriban, csak az, hogy legyen egy labda, és lehessen rúgni – mondja a FourFourTwo-nak a köztudatban ma már szinte ősújpestiként élő, ám profi pályafutását az MTK-ban kezdő, Kokó becenévre hallgató egykori csatár. – A lakótelepen ez volt az egyetlen grund, és bár akkoriban szabad bejárás volt a környékbeli futballpályákra is, így sokszor megfordultunk például a Nagytétényi Kohász gyepén is, de elsősorban ebbe a betonketrecbe jártunk. Hétköznap iskola után szinte azonnal ott voltunk, hétvégén pedig folyamatosan, akár a szél fújt, akár a hó hullott. Általában tele volt a pálya, de ha kevesebben voltunk, akkor egyérintőztünk, azt is nagyon élveztük.”
Noha a grundfociban nincsenek kötött posztok, a kis Kokóról hamar kiderült, hogy született csatár. „Csak a gólszerzésen járt folyton az eszem, abban leltem az örömömet. Nem is tudtam volna soha elképzelni magamat más poszton, mint csatárként, gyerekként is csak a gólra törekedtem, abban voltam a legjobb, hogy miként kell a kapuba juttatni a labdát.”
A kapu – mint a lakótelepi dühöngőkben általában – kézilabdakapu volt, a pálya is kézilabdapálya méretű. Háló még ünnepnapokon sem jutott, de az akkori gyerekek annak is örültek, hogy legalább lehet felső léces gólt szerezni, és nem csupán két letett kő a kapu, mint sok helyen.
„Hétéves koromtól jártam le a pályára rendszeresen, és nagyon-nagyon sokat segített a fejlődésemben, hogy idősebbekkel fociztam – emlékezik a pályafutása során Görögországban, Franciaországban és Kínában is légióskodó Kovács Zoltán. – Általában nálam négy-öt évvel idősebb fiúk voltak a pályán, de beálltam közéjük, vasárnap délelőtt pedig rendszeresen a felnőttekkel együtt játszottunk ebéd előtt, apukám is mindig beállt. Nagyon akartam neki bizonyítani.”
És mik a legédesebb emlékei? „Az egésznek a hangulata volt megragadó, nem a konkrét emlékek. Ha kimelegedtünk, a pálya melletti kézi kútból ittunk, és a környékbeli családi házak udvarában remek gyümölcsfák teremtek, onnan pótoltuk az energiaszükségletünket – kerek volt a világ.”
A Tenkes utcai játszótér ma is megvan, bár alapos ráncfelvarráson esett át, vasketreces dühöngőnek már alig nevezhető. Ám ez a kisebbik baj. Hogy mi a nagyobbik, azt úgyis tudják…
Szöveg Bodnár Zalán
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. júniusi számában.)
