Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát, lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Az utóbbi években a világban egyre nagyobb népszerűségnek örvend a ketrecharc nevű sportág, mi azonban most korántsem azért hozzuk szóba, mert elfeledkeztünk volna magazinunk mottójáról, amely szerint „Csak a foci számít!” – sőt éppen azért. Hiszen riportalanyainknak is a futball töltötte ki már az életét a korai években is, viszont az ő grundjuk, a játék színtere egy ahhoz hasonló (oké, jóval nagyobb…) ketrec volt, amilyenekben manapság dollár-százmilliókért szokta szétverni egymás koponyáját két rosszarcú Herkules.
Sorozatunk legújabb színhelye Békéscsaba, azon belül is a Kulich-lakótelep, ahol véletlenül egy helyen, és éppen egy időben nőtt fel két meghatározó NB I-es labdarúgó, a ma 44 éves Bánfi János és a 45 éves Belvon Attila.
„Életem első négy évében Újkígyóson éltünk, aztán költöztünk Békéscsabára – mondja a FourFourTwo-nak a 25-szörös magyar válogatott Bánfi János. – Édesapám nagyon hamar megbarátkoztatott a labdával, és még egészen kisgyerek voltam, amikor már kijártam a közeli lakótelepre játszani, ahol persze sokáig várni kellett a sorunkra, hiszen akkoriban az idősebbek határozták meg, ki játszhat, és ki nem. Óriási szó volt, ha olykor-olykor bevettek maguk közé.”
A Kulich-lakótelep grundja: ma már feketesalak nélkül
A Kulich-lakótelepi grund a négyemeletes panelházak között egy vasráccsal elkerített, feketesalakos dühöngő volt. „Esténként édesanyám még egy órán át szedegette ki a ruháimból a salakot, de a fogaim közül is” – emlékszik a régi időkre nevetve Bánfi János. Ám ezek a kellemetlenségek is megszépülnek az évtizedek múlásával, hiszen azt egyikük sem tagadja, milyen döntő jelentőségű volt a grund a profivá válásukhoz vezető út első lépcsőfokaként. „Olyan barátságok és emberi kapcsolatok szövődtek ott, amelyek gyönyörűvé teszik a gyermekkora való emlékezést, az pedig szakmailag egyszerűen pótolhatatlan, amit ott kaptunk azáltal, hogy folyton idősebbekkel játszottunk, és meg kellett tanulnunk alkalmazkodni – így Belvon Attila, a Békéscsaba és az Újpest egykori remek középpályása, aki most az U16-os válogatott szövetségi edzője. – Ahogy az egyes korosztályok segítették egymást a fejlődésben, szinte észrevehetetlenül, az lenyűgöző, nem véletlen, hogy csak azok közül, akiket én ismertem, nagyon sokan lettek NB II-es, NB III-as játékosok, de az NB I-be is eljutottak néhányan.” „Ott telt az életünk – teszi hozzá Bánfi. – A mai napig fel tudnám sorolni azt a harminc-ötven gyereket, akik mindennap, de tényleg mindennap ott voltak.”
A kis Belvon és a kis Bánfi
Annyi gyerek gyűlt alkalmanként össze, hogy a dühöngő kapacitása miatt sokan egyszerűen kiszorultak onnan, ezért más helyet kellett keresniük, ha játszani akartak. Márpedig ki ne akart volna akkoriban?! „Ott volt a közelben a 10. számú Általános Iskola, néha beszöktünk oda, és néhány órát tudtunk játszani, amíg a gondnok észre nem vett, és el nem kergetett minket – eleveníti fel mosolyogva az egykor történteket Bánfi János. – De ha nem volt hely a salakon, leggyakrabban a közeli, fűzfás részre mentünk, a porolókhoz, amelyeken az asszonyok a szőnyegeket porolták ki. Na, ezek a vaspóznák pont jók voltak nekünk kapufának. Innen meg persze a parkőr kergetett el minket sokszor…” Ám nehogy azt higgyük, hogy a felnőttek olyan nagyon ellenségei lettek volna a futballnak, szereplőink visszaemlékezéseiből azt is megtudjuk, hogy gyakran a fél lakótelep az ablakon kikönyökölve figyelte a nagy futballcsatákat.
Ma viszont többnyire már csak a gyerekek libikókázását vagy hintázását nézhetik a szülők az ablakból, mert bár a dühöngő még ma is áll, igaz, már bitumenes, nem salakos, de fotósunkkal a helyszínre érve egy gyereket sem találtunk ott, nem úgy, mint a közeli játszótéren.
Csoda-e ezek után, ha sehová sem fejlődik a magyar futball? Nem is beszélve a ketrecharcról…
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Imre György
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. szeptemberi számában.)
