Szöveg Bodnár Zalán
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Az Újpesti Dózsával kétszeres magyar bajnok és 33-szoros magyar válogatott Kardos József 1960-ban egy Heves megyei faluban született, ám amikor először rúgta a labdát, már Nógrád megyei lakos volt, anélkül, hogy kitette volna a lábát szülőfalujából, és amikor 1986-ban a mexikói Irapuatóban, a szovjetek elleni vb-meccsen kergette a labdát, szülőfaluja már a harmadik legnagyobb nógrádi város (része) volt. Ez mind Nagybátony – illetve Bátonyterenye. Nem könnyű követni a változásokat, mindenesetre Nagybátony mint önálló település már nem létezik: 19 évvel az után, hogy másik megyéhez került, 1984-ben Maconkával, Szúpatakkal és Kisterenyével egyesülve a megszülető Bátonyterenye, az új bányászati fellegvár része lett.
A helyi futballcsapat klubházán azonban ma is az áll: Nagybátonyi Sport Club. A futballpálya közvetlen közelében pedig, az egyik kapu mögött széltében elnyúlva, egy csaknem félpálya nagyságú, salakos terület: a grund.
„Ott, a falu csapatának pályája mögött, a vörös salakon nőttem fel, tanultam meg a futballról mindent, egészen az apró finomságokig – mondja a FourFourTwo-nak Kardos József. – A salaknál engem ugyan nem különösebben zavart, hogy rossz volt elesni rajta vagy becsúszni, az jóval zavaróbb volt, hogy hamar megtapasztaltam, egészen másként pattan a labda a füvön, mint a salakon. Ezt azonban sikerült az előnyömre fordítani, mert ki kellett fejlesztenem olyan technikát, amivel a füves pályán később már előnyben voltam a többiekhez képest.”
Mindig piros pöttyös labdával fociztak a grundon, az is nagy kincs volt a hatvanas években, bőrlabdával csak az ifiedzéseken volt esély találkozni. „Az ifi- és serdülőcsapat ezen a salakos pályán játszotta a meccseit – tudjuk meg Kardostól. – Bőrlabda csak ilyenkor volt, ezért is volt jó futballozni az ifiknél, egészen tizenhét éves koromig ott szerepeltem, amíg nem szerződtetett a Salgótarján. Máskor pedig maradt a gumilabda, olyan sok gyerek focizott akkoriban, hogy csak akkor volt biztos, hogy játszhatsz aznap, ha volt labdád.”
Meccset megszervezni viszont nem volt akadály: „Ha két gyerek már összejött, akkor mehetett a foci. Igazából semmilyen más szórakozásunk nem volt akkoriban, a labda volt a mindenünk. A suli sem volt megterhelő, az órák után azonnal rohantunk a pályára. Ha kevesen voltunk, akkor csak az egyik kapura felváltva támadtunk, ha pedig összejöttünk vagy húszan – ami nem volt ritka – akkor mehetett a csata két kapura, egész pályán” – eleveníti fel ifjúkori emlékeit Kardos József.
A grundként szolgáló „salakos” ma is ott van, a helyi futballcsapat füves pályája mellett. De segítség nélkül már aligha találtuk volna meg, mert a salak már alig-alig látszik ki a gizgaz alól. A régi idők dicsőségére a közeli klubház falán függő tablóképek emlékeztetnek csupán, az utánpótlás 1976-os tablóján a későbbi vb-szereplő, egykori szőke középpályás arcképével.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. márciusi lapszámában.)
