Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát, lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Sok példa világította már meg rovatunkban is, hogy a nagyvárosok lakótelepi „dühöngői”, ketreccel körbevetett játszóterei milyen nagy szolgálatot tettek a magyar futballnak. Ezt bizonyítja a Sallai testvérek, Sándor és Tibor esete is, hiszen Debrecenben ilyen körülmények között sajátították el a játék alapjait, és lettek mindketten NB I-es labdarúgók – a kilenc évvel idősebb testvér, Sándor 55-ször a magyar válogatottban is pályára léphetett, hat vb-meccsen is szerepelt.
A család Hajdúhadházról költözött Debrecenbe, a Jerikó utcai lakótelepre a hetvenes évek elején, amikor az 1960-as születésű Sándor már felsős volt. „A futballal először a hajdúhadházi általános iskola földes kézilabdapályáján találkoztam, de a debreceni lakótelepet tekintem inkább a grundomnak, hiszen ott fejlődtem nagyon sokat, és ott tanultam meg, hogy meg kell küzdeni a játéktéren az érvényesülésért – mondja a FourFourTwo-nak a Budapest Honvéd védőjeként ötszörös magyar bajnok, kétszeres Magyar Népköztársasági Kupa-győztes Sallai Sándor. – A Jerikó utcai grund klasszikus dühöngő volt, bitumenes pályával a tízemeletes panelházak között. De arra tökéletes, hogy megszerezzük az alapokat. Amint véget ért a tanítás, már kinn is voltunk, nyáron meg szinte egész nap, és ment a foci, amíg bírtuk erővel.”
A kézilabdapálya-méretű, kézilabdakapukkal felszerelt játéktéren persze mindig nagyon sokan akartak egyszerre focizni, ezért igencsak meg kellett küzdeni a lehetőségért. „Nagyon nagy csaták folytak a labdáért, senki sem kímélte magát, a sérülésveszély sem tántorított el senkit, akkor még nem voltak ilyen elkényeztetettek a gyerekek, mint manapság. Meg kellett tanulnod magadra vigyázni, mert tudtad, hogy senki más nem vigyáz rád helyetted. Ha pedig sírva mentem haza, még otthon is kaptam egy pofont, hogy ne panaszkodjak” – eleveníti fel a futballtól kapott első leckéit az idősebb Sallai testvér.
A Jerikó-grundon hétvégenként nem puszta labdázgatás ment, hanem igazán nagy téttel bíró összecsapások voltak (no, azért szerencsére nem olyan értelemben, mint a bibliai Jerikóban, a mai Ciszjordánia területén…) a környező utcák vagy lakótömbök csapataival, és ilyenkor nem csak a gyerekeké volt a terep. „A legkedvesebb emlékeim a hétvégi meccsek voltak – magyarázza Tibor, aki az élvonalban a Siófok játékosaként lett közismert, most pedig a felcsúti Puskás Akadémia utánpótlásedzője. – Felnőttek és gyerekek együtt játszottak, és elképesztően boldog voltam, ha a csapatválasztásnál bekerültem a nagyobbak közé. Mindenki ezeket a hétvégi meccseket várta egész héten, az ablakokban lógtak a nézők az összecsapások idején, ötven-száz ember is megnézte, végigszurkolta ezeket a mérkőzéseket. Arra már nem is emlékszem, hogy volt-e valami konkrét tétje, de hogy nagyon komolyan vettük, az egészen biztos.”
És hogy a lakók is komolyan vették, arra a legfőbb bizonyság, hogy összedobtak pénzt hálóra, amelyet a meccsek után gondosan levettek, hogy kíméljék, és a következő hétvégén megint ceremoniálisan felhelyezték. Még Váczi Zoltán, a Vasas és a Ferencváros válogatott irányítója is gyakran felbukkant ezen a grundon gyerekként, ellenfélként, valamelyik közeli utca csapatában.
A Sallai fivérek: Sándor és Tibor
„Régi vágyam, hogy újra feltámasszuk a régi grundokat, mert amíg hiányzik ez a közeg, a természetes szelekciónak ez a terepe, addig nem lesz újra magyar futball – összegzi gondolatait Sallai Sándor. – Azoknak a gyerekeknek, akik ebből kimaradnak, esélyük sincs. Ma szervezett körülmények között képzik a gyerekeket a kluboknál és az akadémiákon, mindenféle irányelvek alapján, de ha inkább csak kapnának egy labdát a srácok, hogy maguk között játsszanak, amíg bírnak, sokkal többre mennének vele.”
Mernénk mi ezzel vitába szállni?!
Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. októberi számában.)
