Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat. Ki gondolná, hogy a sárvári Gárdonyi Géza Általános Iskola bitumenes udvara is egy legendás grund? Pedig az bizony, hiszen azt vallja saját grundjának Illés Béla, aki az elhíresült szombathelyi falfelirat szerint „a legnagyobb király”.
„Sárvári fi ú vagyok, és tulajdonképpen két helyen játszottam gyerekkoromban, az egyik az iskolaudvar, a másik pedig egy füves terület az iskola közelében – mondja a FourFourTwo-nak a 2004ben visszavonuló, 64-szeres válogatott futballista, aki manapság a szombathelyi Illés Akadémia igazgatójaként és a Haladás tulajdonosaként dolgozik. – Elsősorban az iskolaudvart tekintem a saját grundomnak, annak a helynek, ahol valójában beleszerettem a futballba. Ott töltöttünk több időt is, hiszen amíg az iskolában lehettünk, addig ott játszottunk, a füves térre leginkább csak este vagy a nyári szünetben mentünk. Jobb is volt abból a szempontból, hogy ott volt kapu, sőt, ha szerencsénk volt, a hálót is fennhagyták, a gólszerzés iránti olthatatlan vágy itt alakult ki bennem. A réten sajnos nem volt kapu, ott egyegy letett táska vagy kabát »alkotta« mindig a kapufákat.” Persze, a bitumenpályának a remek kapu ellenére megvoltak a jól ismert veszélyei, ritkán lehetett megúszni kisebb-nagyobb horzsolás, elszakadó nadrág, felszakadó bőr nélkül.
Illés Béla 1994-ben
„Ez azonban nem tántorított el minket, nem arra törekedtünk, hogy óvjuk a testi épségünket, belementünk minden játékhelyzetbe” – mondja az 540 élvonalbeli magyar bajnokin szereplő, négyszeres magyar bajnok, háromszoros Magyar Kupagyőztes, háromszoros magyar gólkirály Illés Béla. Egy iskolaudvaron persze kikerülhetetlen a különböző korosztályok keveredése, így lényegében nyolc évfolyam játékosai gyűltek össze mindig tanítás után, hogy megküzdjenek legelőször is a pályára lépés jogáért, majd a győzelemért.
„Amikor a kicsik közé tartoztam, akkor az volt a jó, hogy lehetett fejlődni. Mindig vegyes csapatokkal játszottunk, választás útján dőlt el, ki hova kerül. Én egyébként már nyolcéves korom óta egyesületben fociztam Sárváron, de sohasem hagytam ki a játékot az udvaron, edzések után sem. Rengeteget lehetett itt az idősektől tanulni. És amit kimondottan szerettem: akkoriban még voltak utcák között bajnokságok Sárváron a gyerekeknek, nagyon élveztem az ilyen versengéseket – mondja a most 45 éves Illés, aki egyébként épp az iskola mellett, a Bem József utca 4. szám alatt lakott, tényleg egy köpésre a sulitól. – Akkoriban egyébként sem volt nehéz összehozni egy meccset a többiekkel. Amint valaki futballozni akart, csak kiment az utcára, elkezdte pattogtatni a labdáját, és ezt a jelet mindenki tudta dekódolni. Ez volt a hívószó, és a pattogó labda hangja pillanatok alatt az utcára vonzott egy csomó gyereket.”
A Gárdonyi Géza Általános Iskola bitumenes udvara ma is ugyanúgy a gyerekfocit szolgálja, mint négy évtizeddel ezelőtt, amikor egy későbbi korszak meghatározó magyar játékosa nőtt ott fel. A füves tér helyén – ahol szintén lábnyomát hagyta Illés Béla – viszont ma már egy üzlethálózat boltja terül el. Kettőből egy – a pályaeltűnések rendszerváltozás utáni adatait ismerve nem is olyan rossz arány…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. februári lapszámában.)
