Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
Garaba Imre gyermekkora kiváló példa arra, hogy a Wikipédia sem tud mindent. A 82-szeres magyar válogatott labdarúgó azonnal pontosítja az információt: nem Sződligeten nőtt fel, ahogy a netes lexikonon jelzik, hanem annak „kistestvérén”, a háromezres lélekszámú Sződön. 
Az álmok mezeje egy hatalmas, több hektáros rét volt, amelyből a futballra éhes gyerkőcök egy nagyjából kézilabdapálya méretű területet „haraptak ki”, és ott fociztak egész nyáron, iskolai időszakban pedig minden hétvégén. „Az utca apraja-nagyja ott volt – mondja a FourFourTwo-nak a Vác, a Bp. Honvéd, a francia Stade Rennes, a belga Charleroi és a BVSC korábbi védője, aki 1982-ben az Év labdarúgója volt Magyarországon, és két világbajnokságon (1982, 1986) is pályára lépett. – Kapunk nem volt, az magunknak csináltunk hol téglából, hol fadarabokból, és előfordult, hogy ácsoltunk is egy kis kaput akácfából. Olykor a réthez tartozó kis földes, homokos pályán játszottunk, volt mellette egy patakocska is, fürödhettünk egy gyorsat, lehűthettük magunkat, ha éppen úgy tartotta kedvünk. Közel laktunk, ha megéheztünk, bármikor hazaszaladhattunk egy gyors zsíros kenyérre is, aztán uzsgyi vissza focizni.”
Nyolc-tíz gyerek szinte mindig összegyűlt az utcából, olykor több is, de ha kevesebb, az sem jelentett gondot. Olyankor egyérintőztek vagy fejelgettek a kissrácok, utóbbit a közeli köves utcán is gyakran űzték. Igaz, az nem volt veszélytelen móka. „Minden nyáron kétszer-háromszor előfordult, hogy belerúgtunk valamelyik kiálló kőbe, reccsent, szakadt olyankor a lábköröm, akkor egy-két napig sírdogáltunk miatta, főleg azért, mert nem tudtunk miatta focizni, de aztán a labda utáni vágy mindig gyorsan legyőzte a fájdalmat.”
A grundokon persze nincsenek posztok, de ha lettek volna, akkor sem az elhárításban jeleskedett volna a későbbi kiváló hátvéd, csak a III. Kerület ificsapatában faragtak védőt Garabából, gyerekként még ő is a góllövésre specializálódott, ebben emelkedett ki társai közül. Védői hajlamai elsősorban abban mutatkoztak meg, hogy egyik kedvenc játékeleme volt az idősebb fiúknak becsúszni. „Voltak néhányan, akik nem szívelték az ilyesmit, néhányszor jól megkergettek, de szerencsére mindig megúsztam nyakleves nélkül” – idézi fel nevetve a négyszeres magyar bajnok Garaba, aki felnőttként is mestere volt az ilyen szereléseknek. 
A Pest megyei Sződön a hatalmas rét ma is ott terül el hívogatóan, de a madarak azt csiripelik: egyre ritkábban veri fel a csendet a lábujjkörmök reccsenése.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. szeptemberi lapszámában.)
