Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
A sikeredző Kovács Ferenc is itt tanult focizni
Pestszenterzsébet és Ferencváros határán, a Határ út és a Soroksári út kereszteződésénél ért véget egykor a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár kerítése, azon túl pedig már az erdő kezdődött. A futballozni vágyó gyerekeket azonban még a második világháború szörnyű éveiben sem tántoríthatta el semmi a játéktól, birtokba vettek az erdőben egy nagyjából 60 méter hosszú és 25-30 méter széles, hozzávetőlegesen megtisztított területet, és az töltötte be a grund nélkülözhetetlen szerepét az életükben. Itt tanult meg futballozni Kovács Ferenc is, az MTK egykori válogatott balfedezete, későbbi mesteredző, aki 1985-ben az UEFA-kupa döntőjébe vezette a Videotont (cikkünk 2012-ben jelent meg, Kovács Ferenc azóta elhunyt – a szerk.)
„1934-ben születtem, és a háború éveiben kezdtem kijárni a grundra, amit mi magunk között csak »Laposnak« neveztünk, mert olyan alakja volt, mint egy teknőnek – mondja a FourFourTwo-nak Kovács Ferenc. – Rengeteg gyerek járt oda, akkoriban, 1942-ben és 1943-ban a háború miatt nem kellett iskolába járnunk, úgyhogy egész nap, reggeltől késő estig kint játszottunk. Mindig sokan voltunk, többen nem fértek be a csapatokba, ők a domboldalon ülve szurkoltak. Egy idő után azt is megtanultuk, hogyan kell rárúgni a domboldalra a labdát, hogy oda pattanjon, ahová szeretnénk. A grund talaja erdei föld volt, helyenként kidudorodó fagyökerekkel, fűcsomókkal. Érdekes volt a két kapu is, két-két élő fa alkotta, azok ott maradtak az eredeti erdős területből. Igaz, hogy az egyik kapu mintegy fél méterrel nagyobb volt, mint a másik, de ez nem jelentett gondot, úgyis mindig cseréltünk térfelet.”
Kovács Ferenc a grundtól 300 méterre, az Erdő utca 23. szám alatt lakott. Igazi szegénynegyed volt az, a Határ út túloldaláról, a Dzsumbujnak nevezett egykori nyomornegyedből (a legalább négygyermekes, dolgozó családoknak utalt ki az önkormányzat lakásokat) megszámlálhatatlan gyerek tódult minden nap a „Laposra”, de nemcsak gyerekek fociztak ott, hanem már igazolt játékosok is.
„Mindig az öt-hat évvel idősebbek között játszottam, sokan a Jutagyár, a Hungária, az ETC vagy az akkoriban
NB I-es EMTK (Pesterzsébeti MTK – a szerk.) ificsapataiban futballoztak, sokan neves labdarúgóvá váltak a háború utáni években, mint Tesner Emil, aki Tisza néven szerepelt, vagy Jolics, aki az EMTK NB I-es csapatában is focizott – magyarázta Kovács Ferenc, aki jóval idősebbekkel játszott együtt, így alkalmazkodóbbá vált, ami nemcsak a pályán, hanem az életben is sokat kamatozott. – Kegyetlen időszak volt, tombolt a háború. Édesanyám meghalt, apám tűzoltó volt, szinte sohasem volt otthon, nem tudom, mi lett volna velem és a két testvéremmel, ha a nagyfiúk nem vigyáztak volna ránk. Amikor a szovjetek űzték ki a városból a németeket, és szabadultak fel a mészárszékek, ők mentek oda is, hogy húst szerezzenek. Igaz, apám nem mindig örült, hogy a nagyfiúkkal játszom, egyszer nadrágszíjjal a kezében jött értem a grundra, amiért sokáig maradtam, a nagyok pedig így békítették: »Ne bántsa a gyereket, olyan jól játszott, most nyert tőlünk három fröccsöt, igyon egyet maga is!«.”
A futball 1944-ben abbamaradt ezen a grundon, mert a honvédség légvédelmi ágyúkat telepített a területre. Elismerjük, az még a futballnál is fontosabb. Ma viszont labda helyett benzinkút, villamossín és prostituáltak hada uralja a környéket. Ezek fontossága a futballhoz mérve azért már minimum vitatható…
Szöveg Bodnár Zalán Fotó Takács József
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. decemberi számában.)
