Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT
Országszerte vannak olyan néhány négyszögöles földdarabok, kopott betonketrecek, iskolaudvarok, lakótelepi játszóterek, amelyeken generációk nevelkedtek, és rúgták sötétedésig (és hányszor még az után is!) a labdát lelkesedve, álmodozva, szárnyalva, szorongva, terveket szőve. Az FFT megkeresi ezeket a legendás grundokat.
Nemcsak magyar, de ciprusi gólkirály is termett a Gödöllőhöz közeli kis faluban, Ikladon a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Ott nevelkedett ugyanis Dzurják József, közismert becenevén Csöpi, aki miután a Ferencvárossal magyar bajnok és gólkirály is volt, több országban is sikeresen légióskodott, egyebek mellett Ciprust vagy a Maldív-szigeteket is meghódítva.
„Korán eldőlt a sorsom, a környezetem predesztinált arra, mivel kell foglalkoznom felnőttkoromban – mondta a FourFourTwo-nak az 51 éves Dzurják József. – Ugyanis a Sport utcában laktunk, melynek a végében volt a falu futballpályája. Az szolgált számomra grundként, ott ismerkedtem meg a sportág csodájával, ami annyi örömet szerzett nekem az életben. Noha később a közelben található műszergyár ennél egy jóval jobb minőségű pályát építtetett, és aztán ott játszottam sokat, náluk lettem igazolt futballista is az IMI Vasasban (IMI, vagyis Ipari Műszergyár Iklad – a szerk.), mégis ezen a falusi pályán sajátítottam el az alapokat.”
Dzurják József hajdanán
Füves, legalábbis többnyire füves pálya volt ez, és természetesen göröngyös is, pont amennyire kell, hogy a technikát is fejlessze. „Három különböző méretű kapu közül is választhattunk, attól függött, melyikre játszunk, hogy épp hányan gyűltünk össze egy-egy alkalommal. A szomszédban volt egy jó barátom, ha más nem, mi ketten mindig ott voltunk, és legrosszabb esetben egykapuztunk, volt egy erre tökéletesen megfelelő kisméretű kapu, vasból. Ha jó sokan összejöttünk, akkor mehetett a meccs nagykapura, bár nagy szívfájdalmunk volt, hogy a hétvégi meccsek után a pályagondnok mindig leszedte a hálót, megfosztva minket a hálóba vágódó labda látványának örömétől. Volt azonban szerencsére kézilabdakapu is, közepes létszámnál ez volt optimális, ráadásul azon mindig volt háló is.”
Mivel azokban az időkben még csaknem mindenki focizott, Ikladon is rendkívül fontos közösségi eseménynek számítottak a rendszeresen megtartott utcabajnokságok, amelyhez korosztályokra való tekintet nélkül alakultak meg a csapatok, vagyis egy-egy utca „válogatottjában” helyet kaphatott a 45 éves helyi legenda és a 13 éves tehetség is. „Ezek vérre menő csaták voltak, nagyon komolyan vettük, és a győzteseknek valóban nagy presztízse lett a faluban” – eleveníti fel az emlékeket Csöpi, aki azt is hozzáteszi: „Ugyanilyenek voltak a Karácsony-kupák, amelyeket mindig az ünnep másnapján rendeztek meg.”
A befutott futballisták közül is sokan idézték fel ebben a rovatban is, hogy a foci, bizony, sokszor a tanulás rovására ment, aminek a szülők többnyire nem örültek, sőt nem tudhatjuk, hány futballkarrier tört derékba esetleg a szülői szigor következtében. Nos, Dzurjáknak ebből a szempontból nem állt akadály az útjában. „Édesanyám a gyárban dolgozott, és folyamatosan délutános volt, kettőtől este tízig tartott a műszakja. Apukám pedig Székesfehérváron dolgozott, csak hétvégenként láttam, úgyhogy lényegében a két nővérem nevelt. Márpedig őket nem zavarta, hogy a grundon vagyok, amíg a jegyeken ez nem látszik. Én pedig inkább figyeltem az órán, és már ott megtanultam mindent, hogy délután nyugodtan játszhassak, és mindig jó tanuló is voltam.”
Ma már azonban csak hűlt helye van a grundnak, amely két ország gólkirályát is kinevelte, lakóházakkal építették be a Sport utca végét, a mai ikladi gyerekek már csak a műszergyár – egyébként minden igényt kielégítő – pályáján játszhatnak.
